1849.11.20
Nemzeti szimbólum, ami a megsemmisítés után is újjá tudott éledni, fesztiváloknak ad otthont a mai napig, és a történelme sok mindenre megtanít.
Budapesti hídak
Mi, budapestiek naponta járkálunk el mellettük, alattuk, fölöttük, sőt még rajtuk keresztül is, mégsem vesszük észre, hogy ott vannak. Ha turisták érkeznek a fővárosba, Budapest egyik jellegzetességeként mutogatjuk nekik őket, és mindenki le van nyűgözve, hogy milyen fantasztikusak, eredetiek, és méltóságteljessé teszik a várost. Pedig tudjuk ezt jól mi, budapestiek is. Már annyira tudjuk, hogy életünk részévé váltak, és kizárólag használati tárgyként tekintünk rájuk. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Budapest világszerte egyedülálló és csodálatos látképét a Duna hídjainak is köszönheti.
Az 1800-as évekig csak ideiglenes hídjai voltak a Dunának. Széchenyi István ugyan már 1832-ben megalapította a Hídegyletet, de az építkezés csak 1839-ben kezdődött el, mert az állandó hídnak voltak ellenzői is, hiszen Pest is és Buda is komoly összeget szedett be az ideiglenes hajóhíd vámjaiból. És a városvezetők féltek a kudarctól: mi lesz, ha a hazai tapasztalatlan mérnökök miatt kimosódnak az alapok, összeomlik vagy leszakad a híd? Sokan attól is tartottak, hogy a vízben álló pillérek miatt télen majd feltorlódik a befagyott folyó, és jeges áradást küld a közeli házakra. Az aggodalmak miatt esett a választás a speciális lánchíd szerkezetre, amelynek lényege, hogy a levegőben kifeszített, föld alatti kamrákban rögzített, vasból készült hatalmas láncszemek segítségével a víz fölé függeszti az útpályát, így a pillérek nem akadályozzák a vízi járművek közlekedését.
Széchenyi 1837-ben tette meg híres felhívását, hogy a nemesség anyagilag támogassa a híd megépítését, de nem sok sikerrel járt. Még ugyanebben az évben felkérte Sina Györgyöt, egy bécsi bankárt, hogy vállalja el az építkezés pénzügyeinek kezelését, ő lett a Lánchíd részvénytársaság alapítója. Nem sokára szakembereivel együtt megérkezett Angliából az építész Adam Clark, így meg is kezdődhetett a munka. Csak az alapozás két évig tartott: a munkások fenyőfából készült cölöpsorokat vertek be a talajba. A pesti hídfőnél az 1842-es ünnepélyes alapkőletételen a király helyetteseként Károly főherceg is részt vett. Az alkalomra emlékirat készült, amelyet az akkor használatos arany- és ezüstpénzekkel egyetemben annak rendje és módja szerint elhelyeztek az alapban.
Az építkezést megzavarta egy nagyobb baleset, amikor az egyik vasláncszem rázuhant az építőállványra – ekkor maga Széchenyi István is a Dunába esett. További zavaró tényező volt a 1848-49-es forradalom és szabadságharc, amely miatt teljesen lelassultak a munkálatok. A sors fintora, hogy a hídon az ötletgazda Széchenyi sohasem sétálhatott át, az első áthaladók között volt azonban 1849 januárjában a magyar koronát Pestről kimenekítő országbiztos kocsija és nem sokkal később a Pestet elfoglaló császári katonák hadi járművei. A Lánchidat 1849. november 20-án adták át a forgalomnak, és másnaptól már vámot is szedtek: a gyalogosoktól 1, a teherrel közlekedőktől 2, a tehenet kísérőktől 3, a kis szekérrel haladóktól 5, a naggyal közlekedőktől 10 krajcárt.
A Lánchíd lett a Regensburg alatti, több mint kétezer kilométeres Duna-szakasz első állandó hídja, akkoriban a világ egyik legkorszerűbb, legjobban merevített, legnagyobb lánchídja volt. Klasszicista stílusú kapuit eredetileg a koronás magyar címer díszítette (ennek helyére később Kossuth-címer, majd vörös csillaggal ellátott népköztársasági, 1996-ban pedig újra Kossuth-címer került). A hídon egykor speciális omnibusz közlekedett: mivel az út a part felől enyhén emelkedett, a hídfőknél egy harmadik lovat is fogtak a jármű elé. A pluszlóerőt aztán a híd közepén kifogták és visszavezették a kiinduló ponthoz.
A hidat 1852 óta őrzi a négy kőoroszlán. Marschalkó János szobrász egy urbánus legenda szerint az első volt, aki a Lánchídról a Dunába ugorva öngyilkosságot követett el – állítólag ezért, mert a nép azzal csúfolta, hogy elfelejtett nyelvet faragni az oroszlánoknak. A mendemonda úgy szólt, hogy a hiányosságra egy vargainas figyelt fel, s terjesztette a hírt országszerte. Egy anekdotagyűjtő szerint mindez csupán mese, mert a szobrászt ugyan zavarta a gúnyolódás, de öngyilkos azért nem lett az oroszlánnyelvek miatt. Állította, az igazság az, hogy a művész fogadott barátaival, hogy az oroszlánnak az ábrázolt szájtartás miatt nem látszik a nyelve, ezt egy cirkuszi oroszlán segítségével be is bizonyította, az elnyert 500 forintot pedig jótékony célra ajánlotta fel. Mindenesetre, ha legközelebb a Lánchídon jársz, kukkants be az oroszlán szájába! És ha már ott jársz, a budai oldalon álló oroszlánszobrok talapzatán nézd meg a Széchenyi és a Sina család címerét is! A szobrász neve pedig közvetlenül az oroszlánok hátsó lábai alatt, a talapzatba vésve olvasható. A budapestiek egyébként nagyon szeretik a Lánchíd kőoroszlánjait, amelyek olyan felségesen őrzik a dunai átkelőt.
/ Forrás: képek, szöveg Borsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése