Szenczi Molnár Albert

Szenczi Molnár Albert (Szenc, 1574. aug. 30. – Kolozsvár, 1639. jan. 17.): nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltõ, egyházi író, mûfordító.

Benedek Elek, aki A magyar történelem nagyjai címen az ifjúságnak írt könyvet, ezzel kezdi Szenczi Molnár Albert életrajzát: “ Megindult szívvel állok Szenczi Molnár Albert előtt, akinek egész élete egy nagy harc a nyomorúsággal, s e harcnak közepette szakadatlan munka a már gyermekifjú korban maga elé tűzött cél szolgálatában: gazdagítani elmaradott nemzetének szegény irodalmát.

 Tárjátok fel elmétek s szívetek kapuját Szenczi Molnár Albert küzdelmes életének története előtt, bizony mondom, elméteket gazdagon termékenyíti az ő életének megismerése.”

Szenci Molnár Albert 1574-ben született a Pozsony megyei Szencen jómódú, mezővárosi, református molnárcsaládból./ Nagyapja Mátyás király katonája volt./

Apja elszegényedése miatt saját erejéből végezte tanulmányait. Győrben, Göncön, majd Debrecenben tanult. Éppen akkor volt Göncön, Károlyi Gáspár környezetében, amikor kinyomtatták itt az első teljes magyar nyelvű Bibliát. 1590-ben egyetlen garas nélkül németországi tanulmányútra indult, kezdetét vette több évtizedes vándorélete, amelynek nagyobbik fele két kisebb megszakítással Németországban telt.
Először Wittenbergbe ment, mint a protestáns magyar diákok többsége, majd innen Heidelbergbe, a német kálvinisták leghíresebb egyetemére. Tanulmányait azután Strassburgban folytatta, ahol magas színvonalú nyelvi-filológiai képzésben részesült, de mint kálvinistát a lutheránusok csakhamar elüldözték. 1596-ban bejárta Svájcot, végiglátogatta a kálvinista városokat, s három hónapos utazást tett Itáliában. Az év végén visszagyalogolt Heidelbergbe, ahol pestis pusztított, és bár mindenki menekült, ő maradt, és szörnyű nyomorúság közepette tanult tovább.
1599-ben hazalátogatott, végigkóborolta fél Magyarországot, hogy pártfogókat keressen irodalmi és tudományos terveihez. Bár sikerült polgároktól és főnemesektől némi pénzt összegyűjtenie, úgy érezte Németországban jobbak a kilátásai, és visszatért ide. Egy-egy félévet eltöltött még a heidelbergi és a herborni főiskolán, továbbra is nyomorogva, majd 1603-ban egy időre a Nürnberg melletti Altdorfban telepedett le, és itt fél év alatt elkészítette latin-magyar és magyar-latin szótárát, amelyet Rudolf császárnak ajánlott. Személyesen be is mutatta neki Prágában, és ez alkalommal Kepler, a nagy csillagász is fogadta.
1606-ban elkészült zsoltárfordításaival, és ekkor már a tudományos élet elismert alakja volt. Barátainak közvetítésével elnyerte Móric hesseni fejedelem támogatását, és Marburgba költözött. Itt előbb Károlyi Gáspár bibliafordítását dolgozta át, majd közzétette nyelvtanát, és újból kiadta szótárát. 1611-ben megházasodott, feleségül véve Kunigunda Ferinariát (Wildprätert), Oppenheimbe költözött, és a biblia második, függelékekkel bővített kiadásán dolgozott. Jelentős irodalom- és tudományszervező tevékenységet is folytatott: ő volt a német református főiskolákon tanuló magyar diákok központja. Támogatta, irányította őket.
Munkáinak visszhangja támadt Magyarországon is, és többen igyekeztek őt hazatérésre bírni. 1612-ban Szenci Molnár haza is érkezett, és Batthyány Ferenc udvari prédikátora lett. De nem találta a helyét a németországihoz képest elmaradottabb, szegényesebb hazai viszonyok között, és bár más állomáshelyekkel is próbálkozott, és még Bethlen Gáborral is tárgyalt alkalmaztatásáról, végül 1615-ben családjával együtt visszatért Németországba. Úgy vélte, magyar kulturális-irodalmi misszióját csak német földön tudja megvalósítani.
1619-től Heidelbergben élt, és 1622-ben itt csaptak le rá a harmincéves háború viszontagságai. Az ellenséges császári csapatok elfoglalták a várost, Szenci Molnárt kirabolták, megkínozták. Elmenekült Hanauba, és két esztendőt itt töltött. Ezalatt kétszer is ellátogatott Hollandiába, és Bethlen Gábor megbízásából lefordította Kálvin Institutióját.
1624-ben Bethlen meghívására végleg hazatért Magyarországra. Élete utolsó tíz évéről kevesebbet tudunk, mint az előző évtizedeiről, amikor húsz éven át naplót vezetett. Egy ideig Kassán élt, feltehetőleg tanárként, majd 1629-ben Bethlen Kolozsvárra rendelte. Művelődéspolitikai és diplomáciai kérdésekben vette igénybe szolgálatait. Bethlen halála után, élete utolsó kolozsvári éveiben, eléggé elszigetelődött és elszegényedett, bár külföldi kollégái továbbra is számon tartották.

1634 januárjában, hatvanéves korában pestisben halt meg Kolozsvárott.

Céltudatos tudós volt, ki egész élete mûvével használni akart. Latin szótárával, mely átdolgozásokkal a 19. sz. közepéig használatban volt, megnyitotta a magyar értelmiség elõtt az utat az európai tudományosság felé. Latin nyelvû magyar nyelvtanával Sylvester János után elsõnek ismertette meg Európával a magyar nyelv sajátosságait. A református egyházat megajándékozta a zsoltárokkal, a javított Károlyi-bibliával, Kálvin Institutiója fordításával, a Heidelbergi Kátéval, a Scultetus-féle prédikációgyujteménnyel. Hatása a magyar irodalmi nyelv, a magyar verselés fejlõdésére korszakalkotó.