1913. június 22-én született Weöres Sándor

költő, műfordító, drámaíró

Szombathelyen látta meg a napvilágot 1913. június 22-én, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát.
Szűkebb pátriájához, Vas megyéhez, Kemenesaljához egész életén át szoros szálakkal kötődött. Bármerre sodorta az élet, sohasem szakadt el lélekben e tájtól.
Már négy-öt éves korában megismerkedett a betűk és a számok világával, édesanyja és nevelőnője pedig németül és franciául tanította. Nyolc-kilenc évesen már Shakespeare műveit vette a kezébe, s mohón végigolvasta az evangélikus parókián található lexikonokat.
Az elemi iskola elvégzése után a szombathelyi reáliskolában végezte középiskolai tanulmányait, s az irodalmár Pável Ágostonéknál lakott. Ekkoriban kezdett el verselni, s mindössze tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyre Kodály Zoltán is felfigyelt és megzenésítette. Rossz tanulmányi eredményei miatt a győri reálba íratták át, de végül Sopronban tett érettségi vizsgát. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-díjban részesült, melynek összegéből távol-keleti utat tett. Ekkoriban már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Egyetemi tanulmányai végeztével Pécsen lett könyvtáros, majd Budapestre került. 1947-ben nősült meg, Károlyi Amy költőnőt vette feleségül.
Bölcsőhelyétől soha nem szakadt el teljesen, visszajárt Csöngére, ahol barátai, költőtársai rendszeresen meglátogatták. Szombathelyről Pável Ágoston, Bárdosi Németh János, Pécsről Várkonyi Nándor járt ki hozzá, de sűrűn megfordult Csöngén a bakonytamási papfiú, az íróvá lett Tatay Sándor, Pestről pedig Berda József. 1934-ben Kodály Zoltánt is a vendégül látta.
Egyik legtermékenyebb költőnk volt. 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy "kis Csöngéje földjében" szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenni meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szűkebb hazája, Csönge, Kemenesalja és Vas megye hűséggel ápolja nagy fia emlékét. Csöngén lakóház, a Lánka-patak partján emlékpad őrzi emlékezetét, az általános iskolások körében pedig évente szavalóversenyt rendeznek gyermekverseiből Ostffyasszonyfán

Weöres Sándor neve hallatán először talán a gyermekversek jutnak az eszünkbe, a Bóbita mindenképpen.

A TÜNDÉR

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita,Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.


HA A VILÁG RIGÓ LENNE


Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.


A GALAGONYA

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
ánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája



 "Weöres Sándor verseiben még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból,
 ő egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a magyar versnek
 nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar muzsikához köti.
Még nem ismertem, mikor egy újságban, gondolom, a Pesti Hírlapban
megjelent az Öregek, az ő arcképével, akkor még diák volt,
diáksapkás képe volt ott. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani
ilyen őszinte érzést, és főleg fiatal embertől, az öregek iránti szánalmat."

Weöres Sándor: ÖREGEK

Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé --

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban --

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízüen --

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni..."

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

"No gyere, tedd le."