A mostani magyar olvasó számára talán az egész hazai irodalmi múltból Pázmány Péter a legeslegproblematikusabb nagy alak. Aki előveszi és elolvassa műveit, szakadatlanul hánykódik az ellenszenv és az elragadtatás között. Hiszen ez a bíboros a Habsburgok legelszántabb ügynöke. Ez a Habsburg-ügynök azonban a magyar nyelv megszállottja, a szép stílus bűvésze. Ő az ellenreformáció fő alakja Magyarországon, és helyzeténél is, szándékainál fogva is a politikai reakció irányító főnöke, nemhogy életében, de még évszázadokkal halála után is. Igen ám, de úgy nő a humánus erkölcs nagy formátumú képviselőjévé, hogy sok mindenben egy mai haladó ember is tanítómesterének tekintheti.
És micsoda stiliszta! Nincs az az ellensége, aki ne kényszerülne bevallani, hogy az európai színvonalú magyar széppróza nemcsak vele kezdődik, de mindmáig alig akad prózaírónk, aki szépségben, szemléletességben, erőteljességben, meghittségben, pátoszban, humorban, képgazdagságban fölébe tudna kerekedni.
A Habsburgok hű szolgájaként is ő volt a nemzettudat legnagyobb és leghatásosabb kifejezője a XVII. században. Harcos papok neveléséért alapított egyeteme a magyar tudományosság és haladás fellegvára lett, mindmáig tartó érvénnyel. Reakciós pátosszal ő nevelte fel a haladás számára Zrínyi Miklóst. Hitbuzgalmi okokból végzett műfordító munkássága mindmáig példaképe a jó fordítás lelkiismeretességének, egyszerre hűségének és tiszta magyarosságának, az eredetit tolmácsoló elbűvölő szépségének. Egy irracionális világnézet alapján példamutatója a racionális magyarázatoknak. És közben még három és fél évszázad múltán is gyönyörködtető, szórakoztató, lélekemelő íróművész, aki oly mértékben valósítja meg a népiesség és a választékosság egységét, hogy a mai író és a mai olvasó is mércének tekintheti, akkor is, ha harcos indulattal áll világnézetével és törekvéseivel szemben.
Pázmánnyal ma is vitatkozni kell, s ez eleve sincs az ő ellenére, mert egész életművét betölti a friss vitatkozószellem; ellenfeleiben is a vitakedvet becsüli legjobban. De ma is olvasni kell, mert stílusa élőbb az évszázadokkal ifjabb utódok nagy részénél is.
Élete szakadatlan magasbatörés, és szakadatlan küzdelem. 1570-ben született Váradon (a későbbi Nagyváradon), egy olyan ősi nemesi családból, amely az első Árpád-királyok óta szakadatlanul jelen volt a hazai történelemben. Amikor született, a család éppen református volt, hanem amikor tizenkét éves volt, áttértek a katolikus vallásra. Gyakori volt ez a hitváltoztatás a reformáció korában: az érdekek és vallások elválaszthatatlanul kapcsolódtak össze. Katolikusnak vagy lutheránusnak vagy kálvinistának lenni - ez politikai hitvallást is jelentett, társadalmi világnézetet is, egyéni-családi érdekek kifejezését is. 1555-től kezdve alapelv volt, hogy a földesúr szabadon választhatja a vallását, a jobbágy kénytelen követni őt: akié a hatalom, azé a vallás ("Cuius regio, eius religio" - így mondották a kor hivatalos latin nyelvén, így iktatták hol törvénybe, hol le nem írt, de gyakorolt jogszokásba). A harcosan protestáns Pázmányok harcosan katolikusok lettek, vagyis elfogadták egyetlen útként a Habsburg-uralmat. És a Habsburgokat szolgáló egyház már készülődött, hogy a reformáció mozgalmaival szemben rendszeres ellenmozgalommá formálja a tömegek visszakatolizálását. Ez a törekvés volt az ellenreformáció, és az ellenreformáció legfontosabb szervezete a jezsuita rend volt. Pázmány Péter jezsuita lett, és a magyar ellenreformáció legfőbb szellemi vezére.
A jezsuiták felismerték, hogy a jól képzett protestáns prédikátorokkal szemben csak náluk is nagyobb műveltséggel lehet fölvenni a szellemi küzdelmet. Így lettek a jezsuiták a legreakciósabb célok érdekében még a modern pedagógia előharcosai is. Kitűnő tanárok voltak, akik ki tudták választani a legkitűnőbb tanítványokat. Pázmány előbb kitűnő tanítvány volt, hogy azután kitűnő tanárrá s azon túl egész nemzete oktató-nevelőjévé váljék.
Egyéniségében, törekvéseiben kezdettől fogva van egy látszólagos ellentmondás, amely nála egységben, összhangban oldódott fel: egyrészt nem is lát más megoldást sok veszély közt élő népe számára, mint a Habsburg-uralmat, és feltételek nélkül szolgálja a nemzetek fölötti egyházat, másrészt oly mértékben örökli a Hunyadiak reneszánsza óta egyre erőteljesebb nemzettudatot, úgy hangoztatja a magyar nemzet és vele a magyar nyelv méltóságát, mint senki abban a korban.
A jezsuiták hamar felismerik rendkívüli képességeit, különböző külföldi iskolákba küldik tanulni. Krakkóban, Bécsben, majd évekig Rómában képezi magát teológusnak, és fiatalon emelkedik a grazi egyetem filozófiaprofesszorává. Sok nyelven jól tud, latinul is a század jelentékeny stilisztái közé tartozik, de amikor már pontosan tudja a tennivalóját, csak magyarul ír. Még külföldi vitatársainak is magyarul válaszol, mondván, hogy ha az ő magyar szavaira azok latinul felelhettek, ő is felelhet magyarul a vele latin nyelven vitázóknak. És világtekintélye hamarosan oly nagy, hogy amit ő magyarul leír, azt le is fordítják latinra, hogy mások megértsék.
1603-ban jön haza, hogy az élére álljon a magyarországi ellenreformációnak. Akkor már mögötte volt kitűnő fordítása: Grazban a magyar olvasók számára lefordította Kempis Tamás lírai szépségekkel teljes elmélkedő könyvét Krisztus követéséről. Már nyomdában van a könyv, amikor a harminchárom éves professzor hazatér, nemsokára meg is jelenik, hogy azóta számos kiadást érjen meg. De ugyanakkor már magyar nyelvű vitairatban száll szembe Magyari Istvánnal, a református prédikátorral, aki a katolikusokat vádolja az ország romlásának okaival. És ettől kezdve szüntelenül vitázik. Nagy fölényben van ellenfeleivel szemben: sokkal műveltebb náluk, sokkal szebb a stílusa, és jobb író. Még a protestáns teológiákat is jobban ismeri, mint lutheránus vagy kálvinista ellenfelei. Szavainak írva is, élőszóban is lenyűgöző a hatása. A szószékre lépő Pázmányról hamarosan kiderül, hogy szónoknak is versenytárs nélküli. Ha kell, félelmetes, ha kell, mulatságos; szavai tudnak dübörögni, elbájolni, nevettetni. Az emberek tódulnak a prédikációira, még az ellenfelei is.
A főúri érdek felismeri benne a legalkalmasabb szószólót és irányítót, gyorsan éri el a mind magasabb rendeket, végül ő lesz az esztergomi prímás-érsek, amelyhez elnyeri a bíborosi rangot is. Egyszerre egyházi és politikai főalak. És különös módon közben mindig a nép érdekét tartja szeme előtt. Hazafias pátosszal szolgálja a haza ellenségeit, mert azt hiszi, nincs más út. De éppen ezért ismerte fel idővel, hogy az erdélyi fejedelemségnek nagy jelentősége van a magyar érdekek védelmében. Kezdetben egyértelműen Erdély-ellenes, de van ereje belátni magatartásának tévességét, és egyezséget keresni a Habsburg-királyság és a független Erdély között.
Közben pedig írja műveit. Ezek a magyar barokk stílus legszebb megvalósulásai. Képekben gazdag, mozgalmas, gondosan szerkesztett mondatai múlhatatlanul példaszerűek. Gondolatai akkor is érdekesek, ha nem értünk egyet velük, mert így vitára ingerelnek. Fő műve, az Isteni igazságra vezérlő kalauz nemcsak a teológia világának kitűnő összefoglalása, hanem a kor ismereteinek is enciklopédiája. S közben ízes kifejezések tárháza. De alighanem ennél is jelentékenyebb prédikációinak gyűjteménye, amely egy évvel halála előtt jelent meg. Több mint három évtized szónoki tevékenységének egésze, és erkölcsi útmutatásban még a mi időnktől és a mi törekvéseinktől sem idegen, hiszen a felelős, tiszta lelkiismeretű ember életeszményét keresi.
1637-ben, hatvanhét esztendős korában halt meg. Kétségtelen, hogy századának nagyjai közé tartozik. Olyan utat járt, amelynek következményei végzetesek voltak hazájára, nemzetére. De ő ennek a hazának és nemzetnek az érdekét vélte szolgálni, és mint a stílus művésze, a nyelv gazdagítója, az erkölcsi eszmény kifejezője, vagyis mint íróművész nagy hatással szolgálta is. Az államférfit megbírálta a múló idő, az író azonban kétségtelen klasszikusaink közt foglalja el a helyét. S ma már megint jól tudjuk ezt.
Forrás:
www.literatura.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése