Szeptember 30.

Ezen a napon született Benedek Elek, a legnagyobb  meseíró,  Erdély szimbóluma, minden magyar gyermek Elek Apója. 

Kisbaconban látta meg a napvilágot 1859 szeptember 30-án, s magához szólította az Úr 1929. augusztus 17-én. 

 
Kisbacon egykoron Udvarhelyszékhez, ma Kovászna megyéhez tartozó Erdővidék talán legkisebb faluja. A közel ötszáz fős település a Dél-Hargita hegyvonulatának ölelésében egy szűk, festői völgyecskében húzódik meg. "Erdő, mező, hegy, völgy, falu minden mesél itt. A mesék földje ez - csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek." - jellemezte azt az évszázados mesékkel és legendákkal átitatott környezetet, ami Benedek Elek gyermekkorát varázslatossá tette.


Édes anyaföldem... /részlet/
Az én falum szinte félve húzódik meg a Barót-patak jobb és bal partján igen szűk völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is Kisbacon. 
Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az  én szülőfalum. Eebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágoskertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről /a szomszédos Csíkország" orra ez a hegy/ óriási bokrétát lát . Széles cserfazsindely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon: naptól, esőtől fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek, de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, minden kertnek  a maga gyümölcsfája,: rozzsal érő, fótos, zsíros, édes, irós /más néven sólyom/ páris almát  eleinérő, vagyis korán érő nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence / a  besztercei  szilva/ szilvát termő fája egy szépséges bokréta volt az én falum.

  Vajon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsöskertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra. Az ő kertje - kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek  minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak,s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szívét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége tájon a mi házunk, s nyárnak ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezitlábos  kisfiú e faóriásiókra fel ne másszon. Ma is érzem szájamban az elein érő körte édes levét: ide száll a babos, pettyes zsíros alma illata a tulipános ládából, melynek ruhái közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanemű minden darabján, a leheletemben,  s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is.
Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas földes kerítés vette körül, nem tolvajok ellen, csupán azért: ha kert - legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen ugyebár? Galambbúgos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét, madár- és virágdíszét nagyapó véste, faragta.

  Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban , ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki írásban és faragásban a vidék első embere vala.
Azóta sem születék - vallják erős hittel - "Erdővidék országában' ilyen soktudó ember. 

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett. de kedves fáinak külön kertet is szentele. 
Lúdpennával rajzolt gömbölyű betűi mind egy-egy nevető gyöngyszem.  Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanító iskola volt s a katonaélet!  A katonaélet 12 esztendeje. Többet idegen tartományoknak, mint a haza földjén.Mégis  a magyar betű volt az ő betűje, nem az a jobb oldalra dűlő, amely a Bach korszakból maradt ránk örökül...

András  nagyapó  asszeszor volt. Bardóc-szék  asszesszora, amely hivatalnak azért meg nem felelője a táblabíróság, mert a táblabíró emléke hosszú szárú pipából pöfékelő, nekigömbölyödött tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó "fakó szekéren" meg gyalogszerrel járta be falvait? nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala, nem vett fel az úri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az atyafi. Olyan táblabíró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restancia mégsem találtatél.

Vannak e még ilyen emberek?


Hugonnay Vilma, az első magyar orvosnő  1847. szeptember 30-án született Nagytétényben.

Grófi család gyermekeként a főúri családokban szokásos nevelést kapta. Leányiskolai tanulmányainak befejeztével, 18 éves korában férjhez ment, és három gyermeket szült. Arról 1869-ben értesült, hogy Zürichben a nők előtt is megnyitották az orvosi kar kapuit. Családja beleegyezésével, de minden anyagi támogatás nélkül 1872-ben beiratkozott a zürichi egyetem orvosi karára, s ott 1879. február 3-án orvosdoktori oklevelet szerzett, majd a város sebészeti klinikáján helyezkedett el. Az ottani kedvező ajánlatokat elhárítva 1880-ban hazatért. Svájci diplomájának elismeréséért 1883 májusában a budapesti Tudományegyetemhez fordult, de kérelmét a fennálló jogszabályokra hivatkozva elutasították. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan magánlevélben biztatta , hogy nyugodtan gyakorolja hivatását, a hatóságok nem tesznek ellene kifogást, a jogi akadályok miatt erre azonban nem nyílt lehetősége. Hosszú időn át csupán szülésznőként tevékenykedhetett. Ebben az időszakban kezdte el ismeretterjesztő és felvilágosító jellegű szakirodalmi tevékenységét. A nők munkaköre, Egy kis tudnivaló a női havi vérzésről és további fontos írásai a női egyenjogúsítási mozgalom irodalmát is gyarapították.
Majdnem egy évtized múltán felhagyott szülésznői gyakorlatával, és csupán orvosi elméleti kérdésekkel és szakirodalmi tevékenységgel foglalkozott.
Először 1895-ben hoztak olyan rendeletet, amely nők számára is lehetővé tette a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerészi képzést, de az orvoskar ebben a kérdésben még akkor is általában elutasító álláspontra helyezkedett. Azután 1896-ban folyamodott ismét diplomájának elismeréséért.

Hugonnai Vilma több nőknek szánt felvilágosító művet írt. Előbb A nőmozgalom Magyarországon című tanulmányát publikálta, majd 1907-ben megjelent A nő mint háziorvos című munkája. A mű egy német könyv fordításán alapul, de saját gyakorlatának ismereteivel egészítette ki, elsősorban a női és gyermekbetegségek témájában, és az kora egészségápolási kézikönyvének számított.
Az első magyar orvosnő gyógyító hivatásától élete végéig nem szakadt el. Amikor kitört az első világháború, hatvanhét évesen elvégzett egy hadisebészeti tanfolyamot, részt vett a sebesültek ellátásában, és orvosnőket szervezett a vöröskeresztes hadikórházakban végzendő betegellátásra. Orvosi munkáját 1915-ben kitüntetéssel ismerték el.