Földtan, kialakulás A Nyírség hazánk második legnagyobb futóhomok vidéke, annak a hatalmas, 120-300 m vastag hordalékkúpnak a maradványa, amelyet a pleisztocén folyamán az ÉK-i Kárpátokból, Erdély Ny-i részéből lefutó, s itt áthaladó folyók halmoztak fel. Az utolsó eljegesedés idején a Bereg-Szatmári síkság és a Bodrogköz megsüllyedése miatt a folyók más irányt vettek, s ezután a felszín alakításának szerepét a szél vette át. Az utolsó jégkorszak északias szelei alakították ki a ma is elénktáruló felszínt, építették fel a tájra jellemző 0,5-1,5 km hosszú, a 18-20 m-es magasságot is elérő jellegzetes formájú, ún. parabola és szegélybuckákat, melyek között részben az ősi folyóvizek által hátrahagyott, részben a szél által kimélyített ÉK-DNY irányú mélyedések, völgyek jöttek létre. Ezen nedves, tocsogós, többségükben lefolyástalan ún. nyírvízlaposok a jégkorszak végső szakaszában és az azutáni hűvös-nedves időszakban alakulhattak ki, s napjaink "vízrendezéséig" menedéket nyújtottak e hajdani kor élővilágának az azt követő szárazabb, melegebb periódusokban is.
Társulások, a természet és az ember konfliktusai
A nyírvízlaposok lápi-mocsári növényzetével szemben a buckák oldalai, tetői száraz, homokpusztai vegetációnak adtak otthont, s így változatos, egymásba fokozatosan átmenő társulások, társuláskomplexek jöhettek létre.
Bár az elmúlt évezredekben az éghajlat és a természeti viszonyok sokat változtak, a múlt század második felétől kezdve gyorsult fel igazán a természet átalakulása. Ennek nyomán alakult ki a táj ma ismert képe. A legnagyobb beavatkozás a térség vizeinek lecsapolása volt. Az un. nyírvízmentesítő társulatok a múlt század végétől kezdve csatornákkal hálózták be a területet, s a lefolyástalan vagy részben lefolyásos nyírvízlaposok vizét összegyűjtötték, s a Berettyóba vezették.
Mivel az átlagos évi csapadékmennyiség 550-600 mm körül van, melyből csak a párolgással kb.500 mm távozik, a lápok helyén ugyan szántóföldeket nyertek, azonban általánossá vált a tájegység kiszáradása, a talajvíz lejjebb szállása. (A 70-es évektől kezdődően a folyamat legalább részleges megállítása érdekében hozták létre az erdőspusztai jóléti tavak rendszerét). A vízrendezésnél jóval korábban, már a XVI-XVII. század török világa alatt, megkezdődött az erdőterületek erőteljesebb csökkenése, melyek helyét szántók, szőlők, gyümölcsösök, rétek, homoki legelők foglalták el. Ezt tetézte a megmaradt erdők faállományának átalakítása, és az újraerdősítés, amikor a múlt század vége óta egyre több helyen a tölgyet, gyorsan növő, a szárazságot jobban tűrő akáccal, fekete és erdei fenyővel, nemes nyárral váltották fel.
A Nyírség buckaközi mélyedései , deflációs völgyei ún. nyírvízlaposai , melyek sajátos élőhelytípust hoztak létre. Mozaikszerű társulásaik követve a felszíni és a talajvízszint vonalát, a talajtani viszonyokat, jellegzetes mintázatot alkotnak, és sok hűvös és nedves klímát kedvelő növényt megőriztek pl.: vidrafű, fehér zászpa, szibériai nőszirom, buglyos szegfű, pompás kosbor, hússzínű ujjaskosbor, zergeboglár, kornistárnics, rezes hölgymál, hogy csak a legjellegzetesebb növényeket említsük.
A lápok beerdősülésének jellegzetes állomásai a nyírlápok és a gyakoribb rekettye vagy bokorfüzesek.
Üde tölgyerdők
A buckaközi laposok zárótársulása a tölgy-kőris-szil ligeterdő. A néhol még megmaradt nagyobb és kisebb foltjai lombkoronaszintjét a kocsányos tölgy a magyar kőris és a mezei szil alkotja, s megtalálható a vénic szil a közönséges nyír és különféle nyárak is. Cserjeszintjének jellemző fajai a veresgyűrű som, kutyabenge, kányabangita.
Lágyszárú szintjének értékes növényei az odvas és ujjas keltike, fehér és kardos madársisak, vitézkosbor, turbánliliom, békakonty, kígyónyelvpáfrány.
A magasabb de még üde térszíneken megjelenik a gyöngyvirágos tölgyes. Lombkoronaszintjét a kocsányos tölgy mellett a mezei juhar, néhol a tatárjuhar, a vadkörte, vadcseresznye, a különféle hársak alkotják. Különlegességnek számít a Balkán felől Erdélyen át Beregi- síkságig terjedő ezüsthárs, mely pl. Bagamér mellett szép maradványerdőt alkot. Nem ritka ezekben az erdőkben a nyír és a nyárak sem. Cserjéi közül kiemelkedők az énekes madaraknak kitűnő eleséget nyújtó veresgyűrű som (sőt Guthon a húsos som is!), a bibircses kecskerágó, a kökény, az egybibés galagonya, a mogyoró és a fagyal. Gyepszintje gazdag a sok tavaszi-hagymás növénytől a gyöngyvirágtól, a különféle salamonpecsét fajoktól. Ritka, védett növényei a tavaszi csillagvirág a zöldes és kétlevelű sarkvirág a madárfészek orchidea, az odvas és ujjas keltike a kereklevelű körtike, tavaszi kankalin stb.
Homoki gyepek, homoki legelők
Ha a szárazabb területeket keressük fel, még mindig sok szép homoki gyepet és ettől a viszonylag érintetlen társulástól némileg eltérő legelőt találhatunk (pl. Bagamér, Monostorpályi, Hajdúbagos, Hajdúsámson, stb. mellett). A homoki gyepekben megtaláljuk az agárkosbort, a magyar kökörcsint, a homoki nőszirmot, homoki szalmagyopárt és a homoki vértövet.
Homoki tölgyesek
A buckatetők beerdősülésével létrejött száraz homoki tölgyesekből mára csak igen kevés maradt. Jellemzőek rájuk a kiterjedt tisztások, s azokon zárt homoki gyep, mely sokszor igen fajgazdag. A domináns kocsányos tölgy mellett itt megtaláljuk néhol az ezüst hársat, fehér nyárat, sőt itt-ott a borókát is. A gazdag cserjeszintben az egybibés galagonya és a fagyal mellett ott a mogyoró is, mely a szárazodás miatt egyre ritkább. A lágyszárú szintben díszlik a széleslevelű nőszőfű s talán legkiemelkedőbb értékként a liláskék magyar nőszirom (melyet nap mint nap láthatunk a 20 forintos érmén). Néhány további figyelemreméltó növény a debreceni csormolya, a tavaszi hérics, a szürke veronika, a sárga gyűszűvirág, a nagy ezerjófű, az erdei szellőrózsa. A tisztásokon megtalálhatók a homoki gyepek növényei is, sőt soknak az eredeti élőhelyei ezek a homoki tölgyes tisztások lehettek. A táj legkiemelkedőbb értékei között tartjuk számon a tarka sáfrányt és az egyhajúvirágot melyek néhol még ma is virágszőnyeget képezve a koratavasz legszebb ékességei.
Állatvilág
Bár területünk elsősorban botanikai értékei miatt nevezetes, nem érdektelenek az előforduló védett állatfajok sem. Így feltétlenül megemlítendő a száraz homoki gyepek két értékes ízeltlábúja, a ragadozó imádkozó sáska és a Kárpát medencei benszülött sisakos sáska.
Homokos talajú területeken, utak mentén tűnik elénk az alföldi homokfutrinka. Igen megritkult mára az idős tölgyesekre jellemző a nagy szarvasbogár, s a nagy hőscincér. Eltűnőben van a szintén odvas tölgyekben fejlődő orrszarvúbogár is.
A tölgyerdők szegélyein néhol még találkozunk a farkasalmalepkével, s a nyíltabb részeken fecskefarkú és kardos lepkékkel. Lápos területek értékes faja a nagy tűzlepke, s a páragazdag kőrises erdők szegélyein feltűnik az egyik legértékesebb lepkefaj a díszes tarkalepke is.
A gerincesek közül említést érdemel a pangóvizes területek még ma is viszonylag gyakori, védett hala a réticsík. A vizes területek, s környékük otthont adnak a különféle kétéltűfajoknak (pettyes és tarajos gőte, mocsári béka, vöröshasú unka, stb.)
A hüllők közül kiemelendő a homokpusztai gyepeken kisebb elszórt pupulációkban élő homoki gyík, a napsütötte erdőszéleken ékes színével feltűnő zöld gyík és rézsikló, s a láprétek ritka, értékes gyíkja az elevenszűlő gyík. Az emlősök közül négy fajt emelnénk ki: a homoki legelőkön még mindig szép számban élő ürgét mely odacsalogatja az általa nyújtott “terített asztalra” a ragadozó madarakat, a már csak néhány elszigetelt populációban élő benszülött földikutyát (Hajdúbagos), a víztározókban, erekben halászó vidrát és a nagyobb kiterjedésű erdőkben előforduló vadmacskát (Gúth).
Végül, ejtsünk néhány szót a madárvilágról. Az Erdőspuszta változatos növényzete kedvez a gazdag énekesmadárfauna kialakulásának. Különösen igaz ez a dús cserjeszintű, tisztásokkal tagolt tölgy-kőris-szil ligeterdőkre és a még meglevő százados tölgyesek fészkelő közösségeire. Kiemelkedő természetvédelmi jelentőséggel bír az idős fehérnyárfák természetes odúiba fészkelő szalakóta és a hasonlóan dekoratív gyurgyalag, mely a homokbányák partfalait választja lakóhelyül. A vízimadarak közül említést érdemel a víztárolókon költő búbos, fekete és vörösnyakú vöcsök, a cigányréce és a fattyúszerkő. A lápréteken újra teret hódít a haris, az idős háborítatlan tölgyesekben több pár fekete gólya költ. Az itt fészkelő gyakoribb ragadozó madarak mellett kiemelkedő a vizes területek fölött rendszeresen feltűnő halászsas, a kígyászölyv, a lápréteken is megjelenő kis békászósas, a télen itt kóborló rétisas és az egyre gyakrabban megfigyelt kerecsensólyom.
forrás:DNYBTEA dél-nyirségi
Erdőspuszták természeti és
kultúrtörténeti értékei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése