Fazekas Mihály neve általában fő művét, a Lúdas Matyit idézi fel az olvasók tudatában. Valójában több, mint a Lúdas Matyi költője.
Annak a Debrecenben kivirágzó irodalmi kultúrának, amely a felvilágosodásból vezetett a romantika felé, Csokonai után ő a legjelentékenyebb alakja, és még a hazai tudománytörténetet sem lehet úgy elmondani, hogy kimaradjon belőle Fazekas Mihály, a botanika tudósa, a hazai növénytan tudományának egyik fontos előfutára. De ha történetesen nem ő írja a Lúdas Matyit, és Diószegi Sámuellal nem ő írja meg a Füvészkönyvet, nem nagyszámú versével mégis fontos alakja lenne a XIX. század első negyede hazai költészetének, akit egyben-másban a romantika, majd Petőfi népiessége elindítójának is tekinthetünk.
Nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta. Felnőtt élete első felében katona, második felében városi közéleti férfi és természettudós. Ősei vagyontalan katona-nemesek voltak, de a közvetlen elődök már debreceni iparos-polgárok, apja gyógykovács volt, tehát félig iparos, félig fogorvos. Ő maga a híres debreceni Kollégium növendéke.
Irodalom iránt is, természettudomány iránt is korán kezd érdeklődni, mégsem jó tanuló. Hamar izgatni kezdi a kalandos katonaélet, tizenhat évesen felcsap huszárnak. Előbb közlegény, azután sokáig altiszt, hétévi szolgálat után hadnagy, azután főhadnagy. Végigjárja a Habsburgok háborúinak csatatereit, az egyik ujját is elveszti egy ütközetben. Az első években lelkesedik ezért a kalandos életért, és formás csatadalokat is ír. De mennél magasabb a rangja, annál tisztábban lát. Meggyűlöli a háborúzást, szinte pacifista lesz. A francia forradalom seregei ellen harcolva már egyre inkább az ellenfelekkel érez együtt.
A császárhű lovastisztből republikánus felvilágosodott lesz. Világképe egyre tágabb. Közben két borúsan végződő szerelem keseríti az életét. Romániában táborozván beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A boldogan induló szerelmet szétzilálja a történelem: a katonákat áthelyezik, búcsúzni kell mindörökre Ruszándától. Azután Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menni kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohase szabadul. Állítólag Ámeli emléke tartja vissza a nősüléstől. Élete keserű agglegénységben telik majd el.
De Ruszánda, majd Ámeli emléke finom hangú szerelmes költővé teszi. A kilencvenes években, kellő szolgálati év után, leszerel, és nyugdíjas főhadnagyként érkezik vissza Debrecenbe, ahol összebarátkozik Földi Jánossal és Csokonaival. Ez a kör ösztönzi benne a költőt. Világlátottabb volt, mint barátai, és sokat tanult azoknak nagyobb műveltségéből. Legtöbb verse a hazaköltözés és Csokonai halála közti esztendőkre esik. Akárcsak barátai, ő is mesterien tud verselni. Őt is megihleti a költészet rokokó könnyedsége, de barátainál is több köze van a nép szegény rétegeihez, katonaként együtt élt a parasztlegényekkel, ismeri gondjaikat. Verseiben a hangvétel is egyre népiesebb. Egyes népdal formájú költeménye már a romantika népdalutánzataira, Kisfaludy Károlyra és Czuczorra emlékeztet, néhány évtizeddel őelőttük. De még antik formájú verseiben is a nép élete tűnik fel újra, hangvétele pedig olyan demokratikus, ami már a reformkorra emlékeztet.
Ezekben az években írja meg első fogalmazásban a Lúdas Matyit. Sajátosan ironikus hangot ad ennek a humoros történetnek, hogy a népi anekdotaszerűen feldolgozott történet a klasszikus eposzok hexameterében szólal meg. Lúdas Matyi harca Döbrögi úr ellen a jobbágy-nemesi küzdelem humoros-szatirikus képlete: a parasztlegény megigazulása a gőgösen ostoba földesúrral szemben. De azért Lúdas Matyi polgár módon elképzelt népi hős: magányos, leleményes harcos, aki egyedül veszi fel a küzdelmet az igazságtalansággal, és furfanggal győz. Döbrögi úr pedig úgy megijed, hogy végül megjavul.
Fazekas is tisztában volt irodalmi jelentőségével, többször is átdolgozta. Végső formájában 1817-ben jelent meg. Fazekas azonban a természetrajz tudósa volt. Saját kis birtokán – amelyet okos gazdálkodással egyre nagyobbított – kísérletezte ki az okszerű gazdálkodást, ott figyelte a növények természetét. És sógorával, a kitűnő botanikussal, Diószegi Sámuellal együtt írta a Magyar füvészkönyvet, amely megjelenésétől kezdve jogot szerzett Magyarországon Linné növénytani rendszerének. Ez a könyv teremtett rendet a növénynevek hazai zűrzavarában. És ha közönségsikere alig-alig volt, mivel a maradi gazdák idegenkedtek attól, hogy „,könyvből vessenek-arassanak”, gyanúsnak tartották a tudományosan megalapozott mezőgazdálkodást, a szakkörök előtt azonnal nagy tekintélyű lett a könyv, még a Helytartótanács is dicsérő okirattal tüntette ki.
Fazekas pedig tovább munkálkodott a növénytan tudományának népszerűsítésében. Ő tervezte és készítette elő a később oly nagy hírű debreceni Füvészkertet, amelynek megnyitását azonban már nem érhette meg. S mindezek mellett tevékeny közéleti ember volt mindhalálig. Értett az okos gazdálkodáshoz. Így hamarosan ő lett a Kollégium gazdasági vezetője, majd később Debrecen város főpénztárnoka. Közismert volt puritán becsületessége, a város is rábízta a pénzét. Később ő szervezte meg a debreceni ún. „polgárkatonaság”-ot, ez városi rendfenntartó alakulat, mai szóval rendőrség volt, melynek ő lett a kapitánya.
Magányosságában mindenre ráért. Későbbi éveiben verset alig-alig írt, de vitairatokkal szólt bele az irodalom ügyeibe. Debrecen védelme című cikkével összevitázott Kazinczyval, mivel az Csokonaira emlékezve megvetően szólt a debreceni lokálpatrióta gőgről. Ez volt az a nevezetes Árkádia-pör, amely igen indulatos hangon folyt Kazinczy köre és a debreceniek között. Fazekasnak egy egész cikksorozatában, a Dorottya-levelekben, könnyed, tréfás hangon fejti ki esztétikai nézeteit, hitet téve a felvilágosodás racionalizmusa mellett.
forrás:Szegedma.
Lúdas Matyi harca Döbrögi úr ellen a jobbágy-nemesi küzdelem humoros-szatirikus képlete: a parasztlegény megigazulása a gőgösen ostoba földesúrral szemben. De azért Lúdas Matyi polgár módon elképzelt népi hős: magányos, leleményes harcos, aki egyedül veszi fel a küzdelmet az igazságtalansággal, és furfanggal győz. Döbrögi úr pedig úgy megijed, hogy végül megjavul.
Többször is átdolgozta, végső formájában 1817-ben jelent meg. Tökéletes szerkesztésével, szemléletes jellemzéseivel, mulatságos cselekményvezetésével, gördülő verssoraival és jóízű nyelvével valóban elbeszélő költészetünk egyik múlhatatlan és mindig frissen maradó klasszikusa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése