"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2017. május 25., csütörtök

Május 25 - Orbán napja

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja.

 


Frank földön a szőlőmívesek Orbán napjára (május 25.) e szentnek szobrát a vásártéren egy asztalra állították, melyet előbb finom posztóval terítettek le és virágokkal hintettek tele. Ha a szent nap szép, derült idővel virradt s ilyen is maradt végig, akkor a szobrot megkoszorúzták, és bőségesen leöntötték borral; míg ellenben, ha zord és esős idővel köszöntött be Orbán, akkor szennyes vízzel locsolták le, és sárral dobálták meg.
A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordonabb és széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára válnak.
A népies meteorológia e százados, sőt ezredéves tapasztalatokból levont következtetése nyilvánul az Orbánt emlegető magyar közmondások egyikében is, mely az „Orbán szelét” emlegeti. Ezzel alighanem rokon az „Orbán lelké”-ről szóló is.
 Közmondásunk: „Jár-kel, mint az Orbán lelke”, onnan eredne, hogy egy „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván, feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő, éjféltájt lepedőt vett magára s a jegyző ablaka alatt sétálgatott és az asszonyt ijesztgette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort csakugyan az Orbán lelkének gondolták”.
Nem sokkal több hitelt érdemel nézetünk szerint az a másik, habár históriai adat színével fellépő magyarázat sem, amely az „Orbán süvegét” emlegető közmondásunkhoz fűződik. Ismeretes, hogy arról, aki jól felöntött a garatra, azt mondja egy szólásunk: „Feltette az Orbán süvegét” (Pápai Páriznál „süveget”). Ennek azt a hagyományos magyarázatát olvassuk (1. ismét Sirisaka gyűjt. 57. l.) egynémely közmondásunk eredetét is feljegyző munkákban, hogy „II. Ulászló koronáztatásakor 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri püspök kivételével, mind püspöki süvegükben állottak a király körül. Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha valaki nagyon felöntött a garatra, azt mondták: Ez is feltette az Orbán süvegét”.
E magyarázatnak az még a legkisebb hibája, hogy a püspöksüveget tudvalevőleg nem a püspök inasa, hanem egyházi férfiú, az erre kirendelt szerpap szokta a püspök fejére ünnepélyes alkalommal feltenni, s róla levenni. Ez még, mondom, csak hagyján. Nagyobb bökkenő ennél az, hogy e közmondásunk, mint annak régibb szótárainkban olvasható egyenértékűi vallják, nem csupán azt jelenti, hogy „felöntött a garatra”, hanem ennél jóval tágabb és egyúttal enyhébb értelemmel azt is, hogy „kedvére él, éli világát”. (L. pl. Pápai Párizt.) Tóth, Béla is felvette e közmondást Szálló igék című jeles gyűjteményébe (25. l.) s hagyományos magyarázatát is, hihetőnek tartja, egyúttal a nála eléggé nem dicsérhető pontos és. lelkiismeretes utánjárással megbizonyítván régiségét is, mely egész a XVI. század végéig kútfőileg igazolható.
Mi ezzel szemben az érdekes közmondásunkban egy elkallódott népszokásunkra való homályos célzást látunk. E sejtésünket egyelőre csak a következő alapra tudjuk felépíteni, de nem lehetetlen, hogy szorgosabb utánjárás ennél jóval szilárdabb talapzatot is tud majd neki szerezni.
Ne feledjük ugyanis, hogy Orbánunk pápa és így süveges szent, akinek a képét, ha valahol, úgy mint frank földön, ünnepe napján kiállították és bizonyos kultuszban részesítették, nyilván ebben a süveges alakjában tanulta a nép ismerni. Hogy őkelme víg fickó, azt a borral, mint a vígság forrásával való közeli kapcsolata eléggé igazolja a nép esze járásában. Miért ne lehetne tehát pusztán ezen az alapon is az „Orbán süvege” egyenesen, mint a szent jelképes viselete is, a jókedv, víg élet s különösen a pityókos állapot közmondásos kifejezője?
A jó Orbánnal ennél még sokkal merészebb tréfálkozást megengedett magának hajdan a nürnbergi kádárok és borfejtők céhe.
Halljuk csak, hogyan ünnepelték valamikor a mesterdalnokok városában e szent napját! Egy borfejtő legény rossz gebére ülve kerek tükördarabkákkal és üveg csecsebecsékkel díszített tarka kabátban a kádárok és borlehúzók céhétől kísérve, végig nyargalt a vásáron és sorra látogatta a kocsmárosokat, akiknek a gyermekeit a nála lévő tükröcskékkel megajándékozta. Ennek fejében kísérői a náluk lévő nagy palackokat borral töltötték meg, s mindenütt nagyokat húztak a kocsmárosok borából. Az egész úton azt kurjongatta a kíséretükben járó gyereksereg: Orbánnak a kádba kell kerülnie! („Der Orba muss in den Trog!”) S ez végül meg is történt vele, mért e furcsa körmenet csakugyan azzal záródott, hogy az Orbánt ábrázoló legényt egy vízzel telt kádba dobták, s aztán megint kiemelték.
Ugyanilyen, vagy legalábbis fölötte hasonló körmenete volt szokásban hajdan Belgiumban Szt. Pálnak, Pál fordulása napján (jan. 25.). Ezzel a szenttel itt és a szomszédos Németalföld vidékein éppoly tiszteletlenül bántak el, mint frank területen Orbánnal. Szalmabábot állítottak a tűzhely melletti sarokba, s ha szép, derült idő volt e napon, az alkalmi vajas lepényt hozzákenegették a szentet ábrázoló bábhoz: ha ellenben borús, havas, akkor a bálványt ütlegelve a falu végére cipelik, vagy odáig, ahol vízbe dobhatják.
E szokásban két pogány kori emlék ölelkezik. Az egyik valamely időjós és időjárást igazgató istenség kultusza, a másik pedig a „télkihordás” világszerte elterjedt s nálunk is eléggé ismeretes gyakorlata. Ennek időpontja nálunk is sokhelyütt épp Pál fordulására esik, vagy legalább az ezt követő vasárnapra. E nap különben a legtöbb keresztény népnél időjóslási dátum, s mint ilyen éppoly nevezetes, mint tavasszal- Szt. György, Orbán, később pedig (június 8.) Medárd napja.
Mind Pál fordulása, mind Orbán napjának válságos gyanánt való felismerése különben legalább is annyi tapasztalati alappal bír, mint a fagyos szenteket illető néphiedelem. Ritka esztendő ugyanis az olyan, amely az Orbán napjától való félelmet sajnálatosan ne igazolná. Nem is csoda azután, ha e félelmes szentnek ilyen kétoldalú kultusza fejlődött, kivált elsősorban bortermelő vidékeken, mint az Alsó-Rajna mentén, amely tudvalevőleg már római korban híres volt nemes borterméséről.
Könnyen érthető, hogy ugyanitt egyrészt számos antik elem is tovább maradt élve a népies hagyományokban, másrészt pedig az ezekkel rokon kelta és germán vallási szokások is termékenyebb s továbbélést biztosító talajra leltek épp az oly mélyen gyökerező antik emlékekben. E kétforrású pogány hitéleti elemek fúziója fölé került aztán a kereszténység a maga szentkultuszával, amelyben lassankint minden pogány istenség vagy ördöggé, vagy valami védőszentté alakult át ahhoz képest, amint így vagy amúgy lehetett könnyebben és sikeresebben beleilleszteni az új vallásrendszer keretébe.
Középhelyet foglalnak el e jó és rosszindulatú felsőbb lények közt azok, amelyek az épp idézett példákhoz hasonlón hol jóknak, hol rosszaknak mutatkoznak és ehhez képest vagy jó, vagy rossz bánásban részesülnek. Ilyen a mi Szt. Pálunk és Orbánunk, akik, ha jól viselik magukat, vagyis, ha szép időt adnak, s így jó termést ígérnek, kalácsot, bort és. koszorút kapnak: ellenben, ha garázdák és zord idővel köszöntenek be, akkor bizony ütlegekben, megcsúfolásban, sőt „in effigie” [jelképesen] vízbedobásban is részesülnek....."
forrás: Orbán napja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése