Herman Ottó nevét örökre beírta a halhatatlan magyar tudósok közé. (1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.)
Talán
ő volt az utolsó magyar polihisztor, akinek művei kisebb könyvtárat
töltenének meg. Olyan tudományágakban alkotott alapműveket, mint a hazai
ősrégészet, a néprajz, a nyelvészet, a természettudomány, ornitológia,
környezetvédelem, szőlőtermesztés, ipari kendertermesztés, tudományos
ismeretterjesztés.
Alacsony termetű, zömök ember volt, a legfeltűnőbb volt a külsején a
nagy, zászlóforma szürke - később teljesen megfehéredett - szakálla.
Szeretett kalap nélkül járni, csoszogó lépésekkel baktatott a József
körúton, élénken beszélgetve, meg-megállva, sok heves gesztussal,
hangosan, mint a nagyothalló emberek szokták. Inkább ő beszélt, s aki
vele volt, az legfeljebb ha egy-egy szóval, vagy inkább csak mozdulattal
vett részt a beszélgetésben: Herman Ottó nyilván elmondta helyette is
az ellenvetéseket, amelyeket ő úgysem hallott volna. Külseje és mozgása
szerint az átlagtól eltérő, feltűnő alak volt, aki nem ismerte, az utána
nézett, aki ismerte, az rokonszenvező érdeklődéssel vetett utána egy
pillantást. Az előbbiek aránytalanul kevesebben voltak, mert Herman Ottó
Budapest legismertebb alakjai közé tartozott, szinte hozzátartozott a
nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Budapest képéhez, s a huszadik
században, mint a múlt század egy ittfelejtett emléke járt köztünk.
Herman Ottó még ennek a maga korának is a legkülönösebb alakjai közé
tartozott. Maga a külső pályája is minden szabálytól eltérő volt:
lakatosmesterséget tanult, iskolába nagyon keveset járt, közkatona lett,
felvitte az őrmesterségig, obsitot kapott, vándor-fotográfus lett
(akkor élte kezdő fiatalkorát a fotografálás), kedvtelésből megtanult
állatokat preparálni, s ez a kedvtelése döntötte el karrierjét. Brassai
Sámuel preparátort keresett az Erdélyi Múzeum számára, 30 forint havi
fizetéssel, amelyet a saját csekély igazgatói fizetéséből szakított ki.
Az állást Herman Ottó kapta meg, ezzel csaknem egy csapásra
természettudós lett a hányatott életű fiatal emberből. Tisztára
autodidakta volt (hányszor a szemére vetették ezt nálánál százszor
jelentéktelenebb "módszeres képzettségű" szakemberek!), semmi iskolai
képzettsége nem volt, amit pályája kezdetén tudott, azt bécsi múzeumok
fiatalkori nézegetéséből, egy-két bécsi tudóssal való érintkezésből,
néhány akkor divatban lévő népszerűen tudományos könyvből tanulta.
Szilárd, világnézetté szervesedett természetfilozófiai felfogása sohase
volt, a természethez való egyéni viszonya mindig lényegében irodalmi
volt, érzelmeken és ösztönszerű megérzésen alapuló. S ezzel a
készültséggel jóformán egyik napról a másikra kutató tudóssá tudott
válni. A geniális szellem tette azzá: a természet érdekes és fontos
részleteinek megérzésére való ösztön, a kongenialitás a látható világ
jelenségeivel, a szenvedélyes érdeklődés a dolgok iránt, a megfigyelés
szinte ősemberi módon elfogulatlan képessége, a közlés művészetének
rendkívüli természeti adománya, az élénk temperamentum, amely
azonosította magát mindennel, amivel foglalkozott, lelket vitt minden
tanulmányozásába. Az átlag szakember ül a mikroszkópja végiben, és
mialatt néz a lencséjébe, észre sem veszi, hogy amivel foglalkozik, az
az életnek egy kis darabkája. Herman Ottó egész lénye sugárzott az
élettől, mintegy villamos gyűjtőközpontja volt az élet gazdagságának és
szépségének, s ha még olyan parányi részletjelenségét vizsgálta is a
természetnek, abban mindig újra rekonstruálta az élet egész teljességét.
Azért tudott izgatóan érdekessé tenni mindent, amihez hozzányúlt. A
pókok különböző fajtái és életmódjuk bizonyára nem érdeklik a
laikusokat, Herman Ottó monográfiát írt a pókokról és könyve szenzációt
keltett egész Magyarországon. Az emberek egyszerre nagyon kíváncsiak
lettek a pókokra, mert Herman Ottó beszélt róluk. Nem mondott semmi
szenzációsat róluk, csak jól megfigyelte különféle fajtáikat, és azok
különféle életmódjait, a pozitív eredményeket, amelyeket elért, igazán
csak a szűkebb értelemben vett szakemberek értékelhették. Honnan való
volt mégis az a rendkívüli érdeklődés a könyv és tárgya iránt egy
társadalomban, amelynek minden más inkább tartozik a jellemvonásai közé,
mint a természetrajzi részletkérdések iránti érdeklődés? Ezt csak
Herman Ottó egyéniségének és tehetségének szuggesztivitása magyarázza
meg, amelynek számára nincs közömbös közönség, amely passzionálni tudja
az embereket a maga céljai érdekében, amely érdekessé és elevenné tud
tenni mindent, amit kezébe vesz. Hogy Herman Ottó tudományos eredményei
mennyire állják meg az idők próbáját, azt nem tudom megítélni, mert nem
sokat értek azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel foglalkozott, de
személyének rendkívüli kulturális hatását tisztán látom. Fel tudta
kelteni és ébren tudta tartani egy időre a magyar intelligenciában a
természettudományi megfigyelés iránti érzéket. A mi kulturális
életünknek egészen sajátságos vonása, hogy a tudomány iránti
közérdeklődés mindig egy személyhez van kötve, egy érdekes egyéniségű
ember agitatív és szuggesztív személyi hatásához. Salamon Ferenc tette
valamikor érdeklődés tárgyává a történeti stúdiumot, Thaly Kálmán a
kuruc-kort, Rómer Flóris az archeológiát, Szarvas Gábor és később Szily
Kálmán a nyelvtudományt, Herman Ottó a természetrajzot.
Herman Ottónak sem a tárgyai érdekelték az embereket. Ő maga, az
ember, a szerző, Herman Ottó volt az érdekes. Megvolt benne az erős és
független egyéniség közlékenysége, amely közölni tudta magát, akármiről
beszélt. Nem valami a tárgy és a szemlélő közé tolakodó lírizálással, -
bár néha, invita Minerva írott munkáiban erre is akad példa - hanem
egyszerűen azzal, hogy a maga egyéniségén, tehát egy életen keresztül
mutatta meg az olvasónak a természet jelenségeit. A ridegen objektív
szakember erre azt mondja, hogy nem járt el teljesen tudományosan, mert a
tárgyszerű tudományos előadásba irodalmi elemet vitt bele. Nyilván
igaza is van a megállapításban, de aligha van igaza a megítélésben, mert
a tudományban is az igazság bizonyos értelemben az egyéniséghez kötött:
a kutató és közlő egyéniségén tud legjobban megmutatkozni, s a
tudományos megismerés történetében az egyéniségnek, s a belőle fakadó
intuíciónak van legalább is akkora szerepe, mint a módszeres objektív
vizsgálatnak. Herman Ottó az autodidaxisból, amelyet minden lehető
alkalommal a fejéhez vágtak, nagy értékeket hozott magával: a
megfigyelésnek minden tudósi elfogultságától mentes frissességét, a
lendületes, merész intuíciót és az előadásnak temperamentumosságát. Ezek
valóban inkább egy kitűnő író erényei, mint a szaktudóséi, s ő
valószínűleg nem is mint tudós fog műveiben tovább élni, hanem mint író.
Kutatásainak és megfigyeléseinek érvényét megtámadhatja és
túlhaladhatja a haladó tudomány, írói művészete még akkor is friss
marad, mert éppen ebben van benne teljesen élete pályájának halhatatlan
része: egyénisége. Ahogy Zola az íróról mondja, ő is temperamentumán
keresztül nézte a természetet, az egész világot. Az életérzéke olyan
friss és eleven volt, mint egy művészé és nem egyszer, ha tudományos
szándékkal indult is a természetnek elébe, szembekerülve vele, a művész
gyönyörködésével állott előtte. Innen természetleírásainak
életteljessége. Jókain kívül nincs hozzáfogható leírója a természet
szépségének és intimitásainak. Gyulai Pál nem alaptalanul vetette
szemére, hogy gyakran "negélyezi" a szépirodalmi hatást az igazi stílus
rovására, válogatni kell műveiben, de sokat lehet belőlük válogatni, s
közte sok elsőrendűt.
Forrás: Schöpflin Aladár: Herman Ottó
/részlet/