Jelképeink

A nemzeti jelképek az összetartozás, a közös múlt, jelen és jövő érzetét teremtik meg mindenkiben.

NEMZET: történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet a közös nyelv, közös terület és gazdasági élet, s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki tulajdonságok tartanak össze.

NÉP:
szinonimaként használják, pedig a nép: a közös nyelv, a közös eredet és hagyományok alapján fejezi ki az emberi közösséget,-

Nemzeti jelképek

Országcímer, a magyar korona, nemzeti szín és zászló, huszár...

  Az országcímer legkorábbi ábrázolását a céhemlékeken találjuk. A legváltozatosabb formában jelenik meg a népi díszítőművészet szimbólumaként. Támláspad díszítésében 1705-ben (Rozsnyó) ugyanez évben a Rákóczi rézpénzen, 1815-ben a móri Csizmadia Céh behívótábláján.

1724-ben a gyetvai mézeskalács mintafára került, de ott van az 1742-es dubnici (Trencsén megye) kegyképen is. Az 1835-ben készült debreceni mángorlóra a címerkompozíció mellé rigmus is került: "meglen egy magyarnak Vér ere / Sérthetetlen marad Országa Czimere".

A magyar Szent Korona a XIX. század közepétől a néprajzi tárgyak többségén megtalálható, bár a ferde kereszt dőlési iránya nem mindig egyezik. Ritkán van magában, inkább az országcímer alkotóeleme. Legkorábbi ábrázolása a zalavári Takács Céh bőröskancsóján látható, 1770-ből.

A nemzeti színekről és zászlóról az eddig legkorábbi adat 1801-ből való, amikor József nádor ifjú felesége, Alexandra Pavlovna nemzeti színű zászlóval díszítette fel Nógrád vármegye zászlaját. 1814-től a pesti Hajós Mesterek Céhe zászlajára is nemzeti színű szalagok kerültek. A magyar trikolór használata az 1847-es választásokon lett általánossá.

A legkedveltebb figura a magyar népművészetben a huszár: a bátorság, a hazaszeretet, a lovagiasság jelképe. Megtaláljuk a tükrösökön, támlásszéken, paraszti munkaeszközön, szerszámon, háztartási kellékeken, - gyakran tetszetős színes öltözékében, a festett szekrények ajtóin. A XIX. század végén ott áll a dunaszekcsői (Baranya megye) házi oltár két oldalán, őrizve a míves kivitelű oltárt, melynek középpontjában Szent István áll, országalmával és jogarral.

A  Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben látható sok ezer, népi értékeket őrző tárgy  , melyek között egyaránt megtalálható a hímzett kép, üvegfestmény, Miska-kancsó, faragott tékalap, szarukürt, ólommázas, írókával díszített tálak, könyvbutella sok rigmussal, mángorló, szűrgallér, pásztorbot. Mindez hű képet ad a falusi nép gazdag gondolat- és érzelemvilágáról, hitéről, hazaszeretetéről.

 /Forrás:Schelken Pálma//

Valamely országot a rá jellemző tárgyakkal, dolgokkal is lehet azonosítani. Ezek a NEMZETI JELKÉPEK, vagy ORSZÁGJELKÉPEK.

Minden ország rendelkezik ilyenekkel, kellő tisztelettel alkalmazva és védelmezve azokat. Az ORSZÁGJELKÉPEK eredendően a királyi hatalmat jelképezték. A király hatalmát jelképező tárgyak területenként és koronként változtak (trón, sisak, korona, lándzsa, jogar, országalma, kard, karperecek, gyűrű). Közülük a koronáé volt az elsőség, noha az ezredforduló körül és a 11. században a lándzsának (zászlós lándzsának) is fontos szerep jutott. A királyi pecsétek ábrázolásai szerint a 11. század közepén Magyarországon is a korona, a jogar és az országalma vált a királyi hatalmat szimbolizáló jelvényekké, a lándzsa pedig eltűnt. Az Árpádkor folyamán a korona, a jogar, a kard és feltehetőleg az országalma használata állandósult, míg a koronázási viselethez a palást kapcsolódott és magyarországi jellegzetességként a koronázási ornátus állandó részévé vált. A többi, jórészt a miséző pap öltözékét másoló viseletnek nem volt a szertartásnál maradandó jelentősége; ezek a tárgyak az idők folyamán el is pusztultak.  A koronázás sajátos jogi és egyházi aktus volt. Ezzel iktatták be a királyt (császárt) és ez egyfajta legitimálást is jelentett. A koronázás során a hatalmat jelképező tárgyak (korona, jogar, alma, palást) mellett egyéb koronázási ékszerek és eszközök, elsősorban egyházi eszközök (klenódiumok) is szerephez jutottak. Ilyenek voltak az eskükereszt, a csókkereszt és az infulák (püspöksüvegek) is. Ezeket az évszázados hagyomány szerint a többi jelvénytől elkülönítve az esztergomi érsek őrizte. Ma is az esztergomi prímási kincstárban láthatók.

  Az országjelképek közé lehet számítani mindezek mellett a különféle más ereklyéket is, mint pl a zászlókat, de olyanokat is, amelyek valamely történelmi személlyel, vagy eseménnyel kapcsolatos tárgyi emlékek (pl. a Szent Jobb, a Halotti Beszéd és Könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti Dal, stb)  És ide sorolhatók egyes épületek (pl. parlament, Halászbástya), egyes tájak (pl. Tihany), vagy a világörökség részét képező területek (pl. Hollókő)

Nemzeti zászlónk hosszú fejlődés során alakult ki. A magyarok - a krónikák tanúbizonysága szerint - fekete turulmadárral díszített vörös zászlók alatt harcoltak. E hadijelvényeket később felváltották a szentek képeivel kivarrott zászlók. (Például Szent István „Szent György és Szent Márton zászlaja alatt" vonult csatába.) Később a vörös-ezüst sávos zászló (esetleg kiegészítve az uralkodó dinasztikus színeivel) vált általánossá.

Bár a XV. századtól egyre gyakoribb a vörös-ezüst-zöld sodrás az oklevelek pecsétjeinek selyemzsinórzatán, illetve olykor a hadizászlók peremfogazatán is megjelenik, valójában csak 1806-ban írják le a ma is használatos sorrendben, s csak az 1848. évi XXI. törvénycikk írja elő hivatalosan először a „piros-fehér-zöld" színek használatát.