"A mai kor embere - fõleg az ifjúság - már csak könyvekbõl, képekbõl, a múzeumok tárgyi emlékeibõl alkothat magának fogalmat arról, hogy mi is volt a huszár, a magyar huszár? Hiszen már a ló is kiszorult a mezõgazdaságból, a közlekedésbõl, lovat alig látni, legfeljebb a lóversenyeken, bemutatókon, vagy a városnézõ egy-két konfliskocsiba fogva. Pedig a ló az egyik legrégibb, hûséges és hasznos társa, harci bajtársa volt az embernek.
Milyen a magyar huszár?
Olyan ember volt mint akármelyikünk, olyan katona, mint bárki más. de ha felült ficánkoló, mozgékony, gyors, fáradhatatlan, szép magyar lovára, kezébe kapta a huszárkardot, és visszaszállt belé az õsi magyar lovasszellem, akkor más ember, más katona, más férfi lett belõle: magyar huszár!
Születését a történelem évezredes mélységében kereshetjük, valahol Napkelet messzi mezõin, onnan hozta magával a nagy õsi népek magas lovaskultúráját.
Népünk történetében nem a XV. században, a török betörések idején jelent meg elõször az a könnyû lovaskatona, akit huszárnak nevezünk! Csupán az történt, hogy elsõ "névjegyét", a huszár szót legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás mondta tollba 1481-ben apósának, a nápolyi királynak szóló levelében. Éspedig ilyen módon: "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus!" Vagyis "könnyû fegyverzetû lovasok, akiket huszároknak nevezünk." Ez azt jelenti, hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbrõl ekkortól ismerjük írásban, mert mint nemesi családnév hiteles okmányokban már elõbb, 1449-bõl, sõt már 1403-ból is ismeretes.
Milyen is volt ez a könnyûlovas harcmód, amellyel
olyan nagy fölényben voltak lovas õseink a nyugati népek elmaradott
taktikájával szemben, s milyen volt az ezzel azonos huszár harceljárás a
csapatnem, majd a fegyvernem egész fennállása idején?
Alapvetõ volt a ló gyorsaságában, mozgékonyságában
rejlõ lélektani lehetõség felhasználása, ami abban nyilvánult meg, hogy
váratlan idõben, helyen és irányban végrehajtott villámgyors
megjelenésükkel, szokatlan támadási módjukkal, tûzzel (nyíllal) való
rajtaütésükkel szokatlan megrázkódtatást idéztek elõ meglepett
ellenségeikben, és ez olyan ijedtséget, rettentõ félelmet, teljes
akcióképtelenséget váltott ki soraikban, ami minden ellenállást
megszüntetett. Ez már fél gyõzelmet jelentett, mivel védekezés helyett
pánikszerû menekülésbe kezdtek.
A
másik alkalmazási mód ezzel ellenkezõ értelmû volt, amikor fejvesztett
menekülést színleltek, amivel az ellenségben kiváltották a biztos
gyõzelem érzését, az üldözés vadászszenvedélyét, s ekkor váratlanul,
gyorsan visszafordulva a felbomlott üldözõk csoportját szétverték, vagy
elõre elõkészített lesbe csalva, nagyobb erõkkel körülzárva
semmisítették meg. A harc más formája volt még, amikor a zártrendû
alakzatban felvonuló ellenséget nyilas támadásokkal körülszáguldották,
rendjét felbomlasztották, és így végeztek velük. Ezekhez járult a gyors
megjelenésük mellett, hogy a harc félbeszakítása után, vagy a harc
végeztével újból váratlanul villámgyorsan eltávoztak, szinte eltûntek.
Ezekkel a mozzanatokkal olyan hatást értek el fõleg kezdetben, hogy a
kor babonás népei Isten ostorának, túlvilági lényeknek képzelték õket,
és imádságban kerestek elõlük menedéket."
forrás: Lovasok.hu
Nagy Kálmán: /részlet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése