Idő mérése - órák

 Az idő az ember segítőtársa és ellenfele. Attól függ, hogy össze tud-e fogni vele vagy nem. Mivel azonban az idő olyan láthatatlan, mint a mesebeli szörnyek, ahhoz, hogy összefoghasson vele, az embernek előbb meg kellett találnia a módját annak, hogy láthatóvá tegye a maga számára. Az eszköz, mely erre szolgál: az óra.

 

Az idő mérésére szolgáló órát már az ókori ember is ismerte. No persze nem a mechanikusat, hanem annak egyszerűbb elődeit, a homok-, a nap-, és a vízórát.
 

Az óra elterjedésével az idő jelentése is megváltozott. Egy sor új fogalom született, mint például az időbeosztás és a pontosság. Korábban, időmérő eszköz híján a pontos időnek nem volt jelentősége. Az emberek a mindennapi teendőiket a nap járásához igazították. Ez azt jelentette, hogy napfelkeltekor keltek, napnyugtakor feküdtek, közte pedig a dolgukat végezték. Az időt nem az óra szerint mérték, hanem a felkeléshez, a lefekvéshez, az evéshez, a harangszóhoz, a jószágok hazatereléséhez, vagy a gyertyagyújtáshoz  kötötték.

Csaknem ezer esztendeje Ágoston, bencés szerzetesnek az volt a dolga, hogy minden nap éjfél után háromkor harangkongatással szólította a szerzetestársakat a reggeli imádságra. De honnan tudjuk az idő állását éjnek idején? Akkoriban, hogyan tudja az ember pontosan, hogy mennyi az idő éjnek idején? Ágoston szerzetes egyszerűen mérte az időt: este elkezdte olvasni zsoltárait, és mikor egy bizonyos részhez ért, már szaladt is megkondítani a harangot. De ez nem pontos óra, mert nem olvasunk mindannyian ugyanolyan gyorsan, és ha az ember fáradtabb, lassabban is olvas. Ez tehát nem bizonyult jó "órának".

Már az ősidőktől a napot tartották fontos időmérési "eszköznek". Régebben nem azt mondták, hogy délután háromkor stb, hanem napnyugatkor, napkeltekor, szürkületkor, stb. A legegyszerűbb megoldásnak mutatkozott "lelépni az időt". Vagy 2300 évvel ezelőtt Aristophanes, a nagyhírű görög költő írt egy vígjátékot, melyben pontosan leírja, hogy hogyan mérték az időt akkoriban lépéssel. Praxagora, athéni asszony így szól urához, Blepiroszhoz: "Amikor az árnyék tíz lépés hosszú lesz, kend be magad illatos kenőccsel, és gyere vacsorázni!". Bizonyos, hogy a házaspár házától nem nagyon messze állt egy kőoszlop, vagy egy emlékszobor. Ha süt a nap, árnyékot vet. Ha a járókelők tudni akarták az időt, akkor nem kellett mást tenniük, mint lemérni az oszlop árnyékát. Ez reggel hosszabb volt, délben megrövidült, majd este megint meghosszabbodott

Vándorbot, mint óra
  .   . Ha hosszú útra indultak, a fakírok egy igen egyszerű botot vittek  magukkal. . Ez a bot abban különbözött a többi sétabottól, hogy nem henger alakú volt, hanem nyolcszögletes. A botnak minden élén egy lyukat fúrtak, ebbe a lyukba kis pálcikát dugtak.amikor a fakír meg akarta tudni a pontos időt, egy madzagra akasztotta a botját, és ez az árnyék mutatta a pontos időt. Az árnyék hosszát mindig újra, és újra kellett lemérni, mert a pálcára, illetve a pálca végeire vonások voltak vésve, az órának megfelelően. Csak le kellett olvasni. A sok beosztást azért csinálták, mert az év különböző szakaszaiban a nap útja látszólag más, és más.   Emiatt faragták a botot szögletesre. 


Babilonban már 2500 évvel ezelőtt használták a vízórákat. A vizet hosszú üvegedénybe öntötték, melynek alján lyukat fúrtak. Külön erre a célra rendeletek egy embert, akinek az volt a dolga, hogy mindig, amikor kifogyott a víz, nagy kiáltással jelezze, hogy ennyi, és ennyi idő telt el, és egyúttal újratöltse a vizet. Ezt a műveletet naponta hatszor ismételték meg. A víziórákkal nagyon sok baj volt. Az az előnyük azonban mégis megvolt, hogy éjjel-nappal mutatták az időt.
Egyiptomban, a Nílus egyik szigetén állt Ozirisz temploma a templom közepén 360 olyan edény sorakozott, amelyek fenekén nyílás volt. Minden edény mellett állt egy-egy pap. Sorban, minden nap, egy másik pap töltötte meg az edényét tejjel. Egy tejmennyiség pontosan huszonnégy óra alatt csorgott le. A következő pap második nap töltötte meg az edényét tejjel. Minden papra egy év alatt egyszer került sor.

A görög, és római bírák óra nélkül nem tudták volna feladatukat megfelelően teljesíteni: hogy a per tárgyalása ne nyúljon túl hosszúra, vízórákkal mérték a "beszédidőt" a vízórát görögül klepsydrának nevezték. Így hívták az időmértéket is, mely negyed óráig tartott. A szónoknak a beszédét, aki a népgyűlésen már öt órán keresztül beszélt, így szakították félbe: "Ha te ennyit tudsz beszélni, hány klepsydrát tudsz hallgatni?" Legtöbbször a szónok nem tudott mit mondani erre a csípős kérdésre, és általános derültség közepette piros orcával magyarázta, hogy tud ő hallgatni is… és leült…

Sok híres és nevezetes órája van a világnak, messze földre ellátszó tornyokban hatalmas órák mutatják az időt, múzeumok üvegszekrényeiben csodálatos arany- és ezüstcirádás órák ingája leng, búgó hangon pendülnek a csendben.
Nem ment feledésbe az a nevezetes óra sem, melyet Harun-al-Rasid kalifa, az arabok nagynevű fejedelme küldött ajándékba Nagy Károlynak, a frankok császárának. Harun-al-Rasid olyan híres fejedelem volt, hogy alakja köré a hagyomány legendákat szőtt, még az Ezeregyéjszaka meséiben is ő az egyik főszereplő. 

 A két uralkodó többször küldött egymáshoz barátságból díszes követséget. Egyik ilyen követség hozta keletről a frankok udvarába Harun-al-Rasid ajándékát. Akkor még nagyon ritka kincs volt az óra.
A szóban forgó elmés szerkezet vízióra volt, vagyis a tartályában lévő víz lefolyás közben mozgatta a kerekeket, azok mozgása pedig mutatta az elmúló időt. Bronzból készült és fémtálba hulló golyókkal jelzett minden órát. Déli jelzéskor pedig a várkastélyt ábrázoló órán levő kapuk megnyíltak és lovas figurák jelentek meg. Nagy Károly császárnak és környezetének bizonyára sok öröme telt az elmés szerkezet szemlélésében. 

/Forrás: Időmérés,órák története,net/