"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2017. május 26., péntek

Gondolatok - Márai Sándor

"Ha nagy csapás, vagy lelki fájdalom ér, gondolj arra ,hogy ez
természetes , mert ember vagy. Tehát .. kedveseid meghalnak
barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél ,szerettél, elrepül.,
mint a por a szélviharban.
Ember vagy,  tehát szenvedned kell, de a szenvedésed nem tart örökké,
éppen azért, mert ember vagy. " 


"Az élet ritmusáról tudatosan kell gondoskodni.Nem elbízni magad semmiféle
helyzetben.Mindig alakulni és változni,odasimulni és áldozni valamit,mindig adni
amikor kapsz,mindig továbbadni."

“Mert az ember – ezt egyre inkább hiszem – csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.”

Ezen a napon - Tamási Áron

Tamási Áron  jellegzetesen székely író.

Írásművészetének, szépségeszményének, emberségének ihletforrása Farkaslaka, az "angyali falu". Már kora gyermekségétől magába szívta a hagyományok tiszteletét, a népszokások gyakorlását, a babonás hiedelmek iránti érdeklődést, a népköltészet szeretetét. Játékos képzelete a mindennapok valóságából - a "nehéz szegénység", a mostoha természeti viszonyok, a társadalmi elszigeteltség, a komor történelmi események - egy mesebeli világba menekíti.

Fogékonyságát a költői szépségek iránt édesanyja alakította: "Anyám virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágai játékosan villództak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek".

Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon 
 művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.

1966.05. 26. halt meg. 
Farkaslakán helyezték örök nyugalomra.
Kányádi Sándor (1966) verséből idézzük: "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek."

 
 

2017. május 25., csütörtök

Történetek...... székely mese

Egy asszon két vétkecskéje


Én az uramat sohase szerettem. ínem es akartam hezza menni, de ők erőst nagy nemzetek voltak, mü erős szeények. íédesanyám s a testvéreim addig montak,mí reavettek és én elmentem utána,

Az emberemnek vót két fiú testvérje. Azok imán házasok vótak, a menyecskéik szépen őtöződtek. Gondoltam lesz nagy házunk, miféle. S ugye melyen a fiatal? Hallgat a szüleire, Én es hallgatta, férjhez mentem a emberemhezm de soha-soha nem szerette. Mikor  jött bé a házba, úgy éreztem, hogy egy nagy homályereszkedikreám, Mikor ment el, nekem jöff fel az áldott nap!

Imám három estendeje asszon vótam, s nem született gyermeke, nem született a sógorasszonkáimnak se. Filembe jutott, hogy nem esemlegetnek münket egyebkent, csak öster menyeknek. Nálunk a meddőknek mondják, hogyösterek Azt tartották, hogy amelyik asszonnak nem  ad gyermeket az Isen, annak valami erőst nagy bünnye van.Mikor én ezt meghallottam, mintha szüvembe egy nagy kést cágtak vóna.

Vot nekem egy jó kicsi komacskam, az asszonyával es erőst jót vóltunk. Jártuk egymás életjibe. Egy nap, mikor az emberem elment fuvarba, a komacskam odjaött nálunk. Mondom én neki:
Ne, édes komámuram, mit beszéllnek a faluba. Az Isten megfizeti, segéljen meg. Akkor a komám megsegélt. Akkor születetta fiam. Na vót ööm, apósómék akkora keresztelőt csinyáltak, mint egy lakodalom. Az emberem nem tudta száát esszefogni, ment végig a falun, minden kapu tetejin bérikolytott, hogy neki fia van, a embereket elől, hátul esszeszedtea korcsumába mind lerészegítette.

Tőt-múlt az üdő, s há nekem a filembe jutott hogy esent mit zuhatolnak a faluban az asszonyok. Azt beszélik, nem az emberemé a gyerek, Na, gondoltam én magamban: Álljatok csak meg!
Egyszerke esent úgy történyedett, hogy kettecskén maradtunk a komácskámval. Megpanaszkodtan neki: Ne, édes komámuram ,mit beszéllnek a faluba. Édes komámuram az Isten megfizeti, segéljen meg.
Akkora komácskám esent megsegélt, akkor született Trézsim.
Mi az uramval a gyermekeket erőst szépen felnöveltük. Nem vót soha semmi baj. Csak most,hogy elyen öreg letem, gyakracskán eszembe jut:
-Vajjon, ha meghalok, jobbja felől veszen-e a Jóisten? Erőst bízom a Jóisten irgalmában, mert én  egyébként erős jó, istenfélő aszon vótam, soha az igaz útról le nem tértem. Eppe csak ez a két vétkecském vót egész életemben. Erőst bízom, mert most csak számitsák meg!Az én két vétkecskémből hány lélek dicséri a Jóistent, Trézsimnek lett nyóc gyermeke,es azoknak a gyermekei..... Biztosan a jobbja felől veszen a Jóisten.

Higyjék meg, ezen a világon a legnagyobb dolog a szerelem.Ha nincs társad vagy szeretetlen társval kell élj, alyan, mintha örökké homályban vónál. Ha van kit szeress,s tégedet es szeretnek,magad virág vagy, s örökké süt reád a Nap.

Május 25 - Orbán napja

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja.

 


Frank földön a szőlőmívesek Orbán napjára (május 25.) e szentnek szobrát a vásártéren egy asztalra állították, melyet előbb finom posztóval terítettek le és virágokkal hintettek tele. Ha a szent nap szép, derült idővel virradt s ilyen is maradt végig, akkor a szobrot megkoszorúzták, és bőségesen leöntötték borral; míg ellenben, ha zord és esős idővel köszöntött be Orbán, akkor szennyes vízzel locsolták le, és sárral dobálták meg.
A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordonabb és széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára válnak.
A népies meteorológia e százados, sőt ezredéves tapasztalatokból levont következtetése nyilvánul az Orbánt emlegető magyar közmondások egyikében is, mely az „Orbán szelét” emlegeti. Ezzel alighanem rokon az „Orbán lelké”-ről szóló is.
 Közmondásunk: „Jár-kel, mint az Orbán lelke”, onnan eredne, hogy egy „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván, feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő, éjféltájt lepedőt vett magára s a jegyző ablaka alatt sétálgatott és az asszonyt ijesztgette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort csakugyan az Orbán lelkének gondolták”.
Nem sokkal több hitelt érdemel nézetünk szerint az a másik, habár históriai adat színével fellépő magyarázat sem, amely az „Orbán süvegét” emlegető közmondásunkhoz fűződik. Ismeretes, hogy arról, aki jól felöntött a garatra, azt mondja egy szólásunk: „Feltette az Orbán süvegét” (Pápai Páriznál „süveget”). Ennek azt a hagyományos magyarázatát olvassuk (1. ismét Sirisaka gyűjt. 57. l.) egynémely közmondásunk eredetét is feljegyző munkákban, hogy „II. Ulászló koronáztatásakor 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri püspök kivételével, mind püspöki süvegükben állottak a király körül. Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha valaki nagyon felöntött a garatra, azt mondták: Ez is feltette az Orbán süvegét”.
E magyarázatnak az még a legkisebb hibája, hogy a püspöksüveget tudvalevőleg nem a püspök inasa, hanem egyházi férfiú, az erre kirendelt szerpap szokta a püspök fejére ünnepélyes alkalommal feltenni, s róla levenni. Ez még, mondom, csak hagyján. Nagyobb bökkenő ennél az, hogy e közmondásunk, mint annak régibb szótárainkban olvasható egyenértékűi vallják, nem csupán azt jelenti, hogy „felöntött a garatra”, hanem ennél jóval tágabb és egyúttal enyhébb értelemmel azt is, hogy „kedvére él, éli világát”. (L. pl. Pápai Párizt.) Tóth, Béla is felvette e közmondást Szálló igék című jeles gyűjteményébe (25. l.) s hagyományos magyarázatát is, hihetőnek tartja, egyúttal a nála eléggé nem dicsérhető pontos és. lelkiismeretes utánjárással megbizonyítván régiségét is, mely egész a XVI. század végéig kútfőileg igazolható.
Mi ezzel szemben az érdekes közmondásunkban egy elkallódott népszokásunkra való homályos célzást látunk. E sejtésünket egyelőre csak a következő alapra tudjuk felépíteni, de nem lehetetlen, hogy szorgosabb utánjárás ennél jóval szilárdabb talapzatot is tud majd neki szerezni.
Ne feledjük ugyanis, hogy Orbánunk pápa és így süveges szent, akinek a képét, ha valahol, úgy mint frank földön, ünnepe napján kiállították és bizonyos kultuszban részesítették, nyilván ebben a süveges alakjában tanulta a nép ismerni. Hogy őkelme víg fickó, azt a borral, mint a vígság forrásával való közeli kapcsolata eléggé igazolja a nép esze járásában. Miért ne lehetne tehát pusztán ezen az alapon is az „Orbán süvege” egyenesen, mint a szent jelképes viselete is, a jókedv, víg élet s különösen a pityókos állapot közmondásos kifejezője?
A jó Orbánnal ennél még sokkal merészebb tréfálkozást megengedett magának hajdan a nürnbergi kádárok és borfejtők céhe.
Halljuk csak, hogyan ünnepelték valamikor a mesterdalnokok városában e szent napját! Egy borfejtő legény rossz gebére ülve kerek tükördarabkákkal és üveg csecsebecsékkel díszített tarka kabátban a kádárok és borlehúzók céhétől kísérve, végig nyargalt a vásáron és sorra látogatta a kocsmárosokat, akiknek a gyermekeit a nála lévő tükröcskékkel megajándékozta. Ennek fejében kísérői a náluk lévő nagy palackokat borral töltötték meg, s mindenütt nagyokat húztak a kocsmárosok borából. Az egész úton azt kurjongatta a kíséretükben járó gyereksereg: Orbánnak a kádba kell kerülnie! („Der Orba muss in den Trog!”) S ez végül meg is történt vele, mért e furcsa körmenet csakugyan azzal záródott, hogy az Orbánt ábrázoló legényt egy vízzel telt kádba dobták, s aztán megint kiemelték.
Ugyanilyen, vagy legalábbis fölötte hasonló körmenete volt szokásban hajdan Belgiumban Szt. Pálnak, Pál fordulása napján (jan. 25.). Ezzel a szenttel itt és a szomszédos Németalföld vidékein éppoly tiszteletlenül bántak el, mint frank területen Orbánnal. Szalmabábot állítottak a tűzhely melletti sarokba, s ha szép, derült idő volt e napon, az alkalmi vajas lepényt hozzákenegették a szentet ábrázoló bábhoz: ha ellenben borús, havas, akkor a bálványt ütlegelve a falu végére cipelik, vagy odáig, ahol vízbe dobhatják.
E szokásban két pogány kori emlék ölelkezik. Az egyik valamely időjós és időjárást igazgató istenség kultusza, a másik pedig a „télkihordás” világszerte elterjedt s nálunk is eléggé ismeretes gyakorlata. Ennek időpontja nálunk is sokhelyütt épp Pál fordulására esik, vagy legalább az ezt követő vasárnapra. E nap különben a legtöbb keresztény népnél időjóslási dátum, s mint ilyen éppoly nevezetes, mint tavasszal- Szt. György, Orbán, később pedig (június 8.) Medárd napja.
Mind Pál fordulása, mind Orbán napjának válságos gyanánt való felismerése különben legalább is annyi tapasztalati alappal bír, mint a fagyos szenteket illető néphiedelem. Ritka esztendő ugyanis az olyan, amely az Orbán napjától való félelmet sajnálatosan ne igazolná. Nem is csoda azután, ha e félelmes szentnek ilyen kétoldalú kultusza fejlődött, kivált elsősorban bortermelő vidékeken, mint az Alsó-Rajna mentén, amely tudvalevőleg már római korban híres volt nemes borterméséről.
Könnyen érthető, hogy ugyanitt egyrészt számos antik elem is tovább maradt élve a népies hagyományokban, másrészt pedig az ezekkel rokon kelta és germán vallási szokások is termékenyebb s továbbélést biztosító talajra leltek épp az oly mélyen gyökerező antik emlékekben. E kétforrású pogány hitéleti elemek fúziója fölé került aztán a kereszténység a maga szentkultuszával, amelyben lassankint minden pogány istenség vagy ördöggé, vagy valami védőszentté alakult át ahhoz képest, amint így vagy amúgy lehetett könnyebben és sikeresebben beleilleszteni az új vallásrendszer keretébe.
Középhelyet foglalnak el e jó és rosszindulatú felsőbb lények közt azok, amelyek az épp idézett példákhoz hasonlón hol jóknak, hol rosszaknak mutatkoznak és ehhez képest vagy jó, vagy rossz bánásban részesülnek. Ilyen a mi Szt. Pálunk és Orbánunk, akik, ha jól viselik magukat, vagyis, ha szép időt adnak, s így jó termést ígérnek, kalácsot, bort és. koszorút kapnak: ellenben, ha garázdák és zord idővel köszöntenek be, akkor bizony ütlegekben, megcsúfolásban, sőt „in effigie” [jelképesen] vízbedobásban is részesülnek....."
forrás: Orbán napja

2017. május 24., szerda

Érdekes..

Elterjedt hiedelem: ha a tükör összetörik, bajt jelent. Ha éppen lány törte el a tükröt, 7 évig nem megy férjhez.  

Ennek a nálunk elterjedt babonának világszerte akadnak rokonai. Az afrikai zuluk például nagyon félnek a vízbe nézni, mert akkor ott megjelenik tükörképük, és attól tartanak, hogy azt a krokodilus elragadhatja. Az ősi társadalmi viszonyok közölt élő népek mindenütt sajátos tisztelettel veszik körül a tükörképet. Ami a tükörben megjelenik, az számukra nem visszavert fény - hiszen mit is tudhatnának ők erről -, hanem valami jelenés, szellem. A tükör ily módon félelmetes tárgy, mert látszólag benne lakik a bepillantáskor előbukkanó, tehát alvó alak. Ha a tükör eltörik, ez a szellem bosszút áll. Ily nézetek magyarázzák meg, hogy a kőkorszaki, nekünk szinte elképzelhetetlenül nehéz viszonyok közt élő emberek miért készítettek fáradságos munkával haszontalan tükröket; s ha már annyi időt pazaroltak készítésükre, miért temették el a halottakkal. Amerika aztékjai például tükröket csiszoltak obszidiánból, s e tükrök nagy számban kerültek elő a feltárt sírokból. Egyiptom ókori emlékei között is sok tükör akadt. A holtak tehát magukkal vitték a sírba a tükrök szellemét.
A valóságot - ez esetben a fénysugár szabályos visszaverődését a tükörlapon -, különböző történelmi-társadalmi viszonyok közt élő emberek más-más módon fogták fel.
Hófehérke meséjében a gonosz királyné a tükörben levő szellemtől kérdezi meg, ki a legszebb országában? A régi orosz babona szerint az a lány, aki az újév első percében - kezében égő gyertyával - belenéz a tükörbe, háta mögött meg fogja pillantani jövendőbeli férjét. E. T. A. Hoffmann egyik novellájában - amelyet Offenbach is feldolgozott operájában - az ellopott tükörképről ír.
A modern társadalom embere a tükörképben saját vonásaira ismer, az ősi korok, primitív kultúrák embere azonban egy "szellemet" látott megjelenni. Ezért is vált a tükör varázseszközzé, szellemidéző szerszámmá, amelytől a jövendőt kérdezték. Vagyis minél kevesebbet tud az ember a valóság összefüggéseiről, annál inkább felruházza a tényeket félelmetes, képzeletbeli tulajdonságokkal. S minél kevesebbet ért az észlelt jelenségekből, annál inkább módosíthatja, értelmezheti, színezheti azokat a várakozás vagy félelem. 

Miért szürkebarát a szürkebarát?

Valaki úgy jellemezte ezt a kitűnő zamatú badacsonyi borfajtát, hogy a tűz és a méz keveréke. Különös neve valószínűleg nem régi, bár maga a "szürke barát" fogalma népünk körében már a 14. század óta ismeretes. Cseri barátoknak vagy szürke barátoknak a ferences szerzetesrendnek azt a szigorúbb irányú ágát nevezték, amely 1368 után szüremkedett Boszniából Magyarországra. A szürke barát nevüket a Temes megyei, ma már nem létező Cseri nevű helységtől, vagy szürke ruhájukról kapták. Első zárdáik egyike is Cseriben volt.
Miért éppen ettől a szigorú szerzettől kapta nevét a badacsonyi szürkebarát?
A régi szerzetesrendek tudvalevően valamikor a betegápolásnak is egy-egy középpontját, alkották, a mai kórházakat helyettesítették. Gyógyító eljárásaikban jelentős szerepe volt a különböző gyógyfüvekkel ízesített boroknak, gyümölcsszeszeknek is. Ezért vált szokásossá a bor- és szeszesital-kereskedelemben régi szerzetesrendekről nevezni el egy-egy jellemző zamatú, aromájú italt. Ennek a szokásnak emlékeként kerül ünnepi asztalainkra az a kitűnő badacsonyi borfajta, amelynek címkéjén a szürkebarát elnevezés olvasható. 

Kapcsolódó kép
Kapcsolódó kép

Bene vitéz sírja

Kecskeméttől északkeletre található Benepuszta.

1834 nyarán ennek határában pásztorok leltek rá a nevezetes sírra, melyet utóbb Bene vitéz sírjának neveztek el. A nyári aszályban a szél tetszése szerint sodorta ide-oda a futóhomokot, így váltak láthatóvá a honfoglalás korában eltemetett vitéz csontjai. A sírból előkerült tárgyakat összegyűjtötték és elvitték Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének – az ő nevét viseli a Szentkirályi utca –, ő pedig a becses leletet átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.


A sírlelet legfőbb különlegessége az, hogy egy olyan tekintélyes férfiú – tárgyi emlékekkel bőven körülvett – csontvázát rejti, aki élete első felét sejthetően még Etelközben, élete második felét viszont már a Kárpát-medencében élhette le. Egyike volt tehát a honfoglalóknak. A sírban amúgy különféle ékes veretek, a vitéz köntösét és lova felszerelését díszítő aranyozott ezüsttárgyak hevertek szanaszét. Egy szépséges szíjvég szárnyas griffet formáz, mely ékítmény jellegzetes iráni hatásra utal. A nyílhegyek egy kupacban hevertek, sejthetően tegezben hordta azokat a gazdájuk. Előkerült egy egyenes kard is, ám ezt a pásztorok sajnos összetörték és „csiholóeszközül” szétosztották maguk közt. A sírban található 30 ezüstpénz egytől egyig az Itáliában 924-ig uralkodott Berengár király korára utal. E pénzérmék nem fizetőeszközül szolgáltak, hiszen mindegyik át volt fúrva: Bene vitéz alighanem ruhája díszéül hordta azokat.

A sírleletek közül különösen becses az említett griffes szíjvég, a növényi ornamensekkel körülvett mitikus madár. Ehhez még a honfoglalás előtt juthatott hozzá a vitéz. A régészek és antropológusok utólag azt is megállapították a csontleletből, hogy a jeles férfiú hatvanéves is elmúlhatott, amikor meghalt, és sejthetően a X. század harmadik évtizedében került az utóbb feltárt sírba.

Az sem érdektelen, hogy a koponyáján – a homlokon fölfelé futó – forradásnyomot is találtak amiről    később   bebizonyosodott, hogy koponyalékelésre utal. A honfoglalás kori táltosok – egészen a XI. század végéig – alkalmazták ezt a gyógymódot tartós fejfájás, fejgörcs esetén. Zavarodott elméjűek fejét is meglékelték, hogy a keletkezett lyukon a „gonosz szellem” eltávozhassék. A ma is használatos agyafúrt, fúrtagyú szavunk e régi műtétek emlékét őrzi.

Az elmondottakból látható, hogy a benepusztai vitéz több mint hat évtized során eseménydús és változatos életet élt meg. Még mai szemléletünkkel ítélve is hatalmas területet járt be, a Don-vidéktől Itáliáig, és ha elbeszélhetné élményeit, érdekesebb lenne az sok mai útikönyvnél. Hátha még mindazt elmondhatná, amit atyái emlékezetéből vagy a regösök énekeiből népe eredetéről és ősi történetéről tudhatott!

forrás: Dienes István : A magyar honfoglalás kora
/Magyar régészet regénye/
Kép: sulinet,régészeti múlt

Bene-vitéz koponyacsontja, fegyverzete és ékességei  páratlan értékű honfoglalás kori kincs. A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.


Jankowich Miklós az 1790-es évektől élete végéig szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, kódexeket, okleveleket, érméket, történeti tárgyi emlékeket, régészeti leleteket és műalkotásokat. 1836-ban az országgyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum számára százötvenezer forintért felvásárolta a rendkívül értékes, 1833-ig létrejött az úgynevezett első Jankovich-gyűjteményt, amely 63 ezer kötetnyi könyvet, 1400 kódexet, 4000 oklevelet, 12 ív országgyűlési iratanyagot, továbbá számos festményt, érmét, ékszert, ötvösremeket és régi fegyvert foglalt magában. A gyűjtemény könyvtári része a mai Országos Széchényi Könyvtár állományát gyarapította. Az 1833 után kialakuló ún. második Jankovich-gyűjteményt halála után örökösei elárvereztették, s csak töredékei kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Képgyűjteményének darabjai napjainkban részben a Szépművészeti Múzeumban, részben a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.
Főként a gyűjteményében lévő könyv-, oklevél- és iratanyag kutatása alapján jelentek meg történeti – jellemzően művelődés- és nyelvtörténeti – adatközlései, valamint paleográfiai, kodikológiai, oklevéltani és éremtani közleményei a Tudományos Gyűjtemény mellett A’ Magyar Tudós Társaság’ Évkönyveiben. A Benepusztán feltárt honfoglaláskori temetkezési hely leletanyagát ő ismertette 1835-ben, szakszerűsége okán a legelső magyarországi régészeti leletleírások között tartják számon. Kéziratban maradt nagyszabású bibliográfiai munkája, a korábbi századokban megjelent mintegy harmincezer hungarikum, ősnyomtatvány és könyv betűrendi címleírása (Közönséges magyar könyvtár 1533–1830). Szintén kéziratban maradt népköltészeti gyűjtését (Nemzeti dalok gyűjteménye) az Országos Széchényi Könyvtár őrzi./Wikipédia/

Régészet napja

Mi a régészet?

A régészet alapvetően a régi korok tárgyi emlékeivel és az azokból levonható következtetésekkel foglalkozik.  A régész munkájához egyaránt hozzátartozik a terep-, a múzeumi (raktári és kiállítási) valamint a könyvtári munka. A régészet alapvető területei a felderítés (a lelőhely megtalálása), az ásatás (kiásás és dokumentáció), a feldolgozás (a kiásott tárgyak és jelenségek feldolgozása és közlése) és az értelmezés (a lehetséges általánosabb következtetések levonása).

A Magyar Régész Szövetség idén is meghirdette a Régészet Napja alkalmából az ország számos pontján megrendezendő eseménysorozatot.