"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2017. április 23., vasárnap

Olvasni jó

Miért jó olvasni?

Egy könyv olvasása számtalan élményt nyújthat. Kiszabadulhatsz a mindennapok fogságából, olyan világba juthatsz el, ahol öröm élni, ahol minden perc különleges, érdekes, izgalmas.

Egy jó könyv érzéseket kelt az emberekben.
Egy jó könyv megríkat, megnevettet. 
Egy jó könyv megfogja a kezed, és magával visz egy olyan helyre, amiről még csak nem is álmodtál.
Olyan szereplőket ismerhetsz meg, akikkel együtt tudsz érezni, akiknek szurkolhatsz, akiket szerethetsz.
Elolvasni egy jó regényt egy hosszú és boldog ismertség kezdete. Egy könyv mindig ott lesz neked, megnevettet, ha szomorú vagy, felvidít, ha teljesen magadba fordultál, kirángat a legmélyebb és legsötétebb sarokból is.
Megnyugtat, magával ragad, és nem ereszt.
Egy jó könyv olyan lehet, mint egy papírbarát. 
"A könyvek, mint az emberek, csak akkor adják ide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik."
/Márai/

Április 22. a könyv és a szerzői jogok napja. 
A katalánok javaslatára az UNESCO nyilvánította ezt a napot a könyv napjává.

2017. április 21., péntek

Rohamtempóban éljük fel a földet!

 

Az elmúlt alig másfél évtizedben rohamosan éljük fel bolygónkat, amit az ökológiai túlfogyasztás világnapjának egyre korábbi bekövetkezte jelez. Ez a nap jelöli az évnek azt a napját, amikorra az emberiség feléli bolygónk egész évre elegendő erőforrásait.
Az időpontot a Globális Ökolábnyom Hálózat határozza meg, figyelve, mikor válik deficitessé az emberiség gazdálkodása a természeti erőforrásokkal (a fő tényezők ennek megállapításában, hogy: (1) mennyit fogyasztunk; (2) mennyire hatékonyan termelünk; (3) mennyien vagyunk; (4) mennyi természet áll rendelkezésre). Amit ezután fogyasztunk, azt a természet már nem képes saját, megújuló forrásaiból előállítani, így a következő évi erőforrásokat kezdjük felhasználni.

A 1990-es évek elején a túlfogyasztás napja még december-novemberre, a 2000-es évek elején pedig november-októberre esett. 2010 óta rohamtempóban jön egyre előrébb az időpont, idén már augusztus 8-ára esett – azaz 145 napon keresztül már a jövő évből „gazdálkodunk”! Jelenleg 1,7 Föld kellene szükségleteink kielégítésére! Már az 1970-es évektől több mint egy Földet használunk fel évről évre, és 2030-ra két bolygónyira nőhet a világ ökológiai lábnyoma, amennyiben nem történik változás (pl. nem csökken jelentősen a globális szén-dioxid-emisszió). Ez azt jelentené, hogy alig 6 hónap alatt, június végére felélnénk az éves készleteket.

Forrás: Metoline

Wesselényi Miklós


"Budapesten, a Ferenciek templomának Kossuth Lajos utcára néző falán ércbe öntött kép ábrázol egy megkapó, izgalmas jelenetet. Az árvíz öntötte Pest házainak padlásablakaiból kétségbeesett emberek sikoltoznak segítségért s ím, a düledező házak tövében megáll egy csónak. Közepén Herkulesre emlékeztető óriás áll: legyen vége a kétségbeesésnek. Veletek van Isten, mert ímé eljött értetek – Wesselényi Miklós.

Kapcsolódó képÁllamférfiak, tudósok, költők, írók bármi sokat írtak légyen Wesselényi Miklósról, nem írhattak eleget, nem annyit, hogy magyar lelkünk megunja a vele való foglalkozást. Érezzük, hogy már neve hallatára felmelegszik egész valónk. Testben, lélekben egyike volt a világ legtökéletesebb embereinek, s mi, öregek, szeretettel gondolunk vissza ifjúságunk ama szép idejére, midőn őt állítottuk magunk elé példaképül, hozzá hasonlók szerettünk volna lenni mind: rettenthetetlen védői a magyar szabadságnak, felemelői az elnyomott osztályoknak, erős karú, bátor szívű mentői a szerencsétleneknek s megtorlói minden sérelemnek, mit idegenek a magyar név becsületén elkövettek.
Biztos mondom, összes nagy magyarjaink közt nincs egyetlen, kinek jelleme, élete tisztább s az ifjú lélekre termékenyítőbb volna, mint Wesselényi Miklós."

/Benedek Elek “Nagy Magyarok” című műve Wesselényi Miklóst bemutató rész /

Wesselényi Miklós báró, a magyar reformellenzék egyik vezetője 1796. december 30-án született az erdélyi Zsibón. Apja, a "zsibói bölényként" emlegetett idősebb Wesselényi Miklós művelt és tájékozott, ám hirtelen haragú és nyakas főúr volt. Bíróság elé jakobinus összeesküvőként került, börtönbe pedig azért, mert hadjáratot indított egyik szomszédja ellen. Fiát szigorral és nagy elvárásokkal nevelte, nem csak szellemét, de testét-lelkét is pallérozta.

1850. IV. 21.én halt meg.

2017. április 20., csütörtök

Alagút a Budai Várhegy alatt

160 évvel ezelőtt, ezen a napon megnyílt az alagút a Budai Várhegy alatt.

  A budai alagút építésének gondolatát  gróf Széchenyi István vetette fel. Az alagút megépítése létfontosságú volt a Lánchídon keresztül zajló forgalom szempontjából.

Novák Dániel mérnök 1837-ben azt javasolta, hogy Pestet és Budát kapcsolják össze egy alagúttal. Ez a krisztinavárosi plébániatemplom mellől indult volna egy lejtős bevágással, s Pesten a Duna alól a Mázsa (a mai Mérleg) utcánál érte volna el újra a felszínt. E nagyszabású tervet - noha akkor már javában épült a londoni Temze- alagút - megvalósíthatatlannak minősítették, ezért kiötlője a következő évben egy szerényebbel állt elő.


Az alagút végleges tervét 1845-ben fogadták el. Ez ugyan hasonlított Novákéra, de nem ő, hanem Clark mérnök vetette papírra. A tudományos kutatás mind a mai napig nem tisztázta kellőképp, hogy a terv melyik Clarknak a nevéhez fűződik. Régebben úgy vélték, hogy Adam Clarkról van szó. Ma a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a terepet Thierney William Clark mérte fel, s az első tervek is az ő kezéből kerültek ki. A végleges - kivitelezési - terveket azonban az építkezést irányító Adam Clark készítette el. (Kettejük közt semmiféle rokonság nem volt. Adam Clark a jóval idősebb Thierney mellett vált elismert mérnökké. Viszonyuk eleinte felhőtlen volt. Ám a Lánchíd építése körüli nézeteltéréseik és az idősebb Clark féltékenysége végül a két tehetséges mérnök ellenségeskedésére vezettek.





Jelky András, a világjáró szabólegény

 

A kalandos életű Jelky András a XVIII. század kevés számú magyar világutazóinak egyike volt.
Nem fedezett fel földrészeket, nem ért el tudományos teljesítményeket, de világlátása, az egész Földet átívelő horizontja révén kora egyik elismert, megbecsült emberévé vált. 

Távoli utazásai ablakot nyitottak a világra, s felkeltették honfitársai érdeklődését a Föld egzotikus szegletei iránt. 



  Jelky András bajai szabómester kisebbik fia folytatni kívánta a családi hagyományokat és édesapja példáját követve maga is szabómesternek készült. A fiatal Jelky András elhatározta, hogy vándorútra indul. Először a császárvárosban József nevű bátyja szárnyai alatt kóstolgatta a szakmai fortélyait, majd 1754. március 13-án a világ fővárosába, Párizsba indult. Többnyire gyalogszerrel járta Európa poros útjait. Először Prágába látogatott el, majd német földön haladt tovább. Drezda, Lipcse, Nürnberg és Erlangen érintésével került Aschaffenburgba, ahol arra kényszerítették, hogy beálljon katonának. Az erőszakos toborzók Nagy Frigyes porosz király hadseregébe verbuválták, ahol nem túl fényes jövőnek nézett volna elébe. 

Az embervadász martalócok sok fiatalembert környékeztek meg szép szóval. Egy ravasz emberkereskedő felcsalta a Kárpát-medencéből érkezett gyanútlan fiatalembert egy tengerjáró hajó fedélzetére. A hollandus emberkereskedő megmutatta a hajó parancsnoki állását, a kormánykereket, és a csillogó-villogó navigációs műszereket.

Jelky András, a tengert soha nem látott ifjú álmélkodva nézte az árbocokon feszülő vitorlákat, a kötélzetet, s amikor azt hitte, hogy már mindent megtekintett, s búcsúzni készült, a hollandus váratlan mozdulattal lehajolt. A padlón egy csapóajtó volt kialakítva. Ormótlan kulcsot helyezett a zárjába, s hirtelen mozdulattal kinyitotta a csapóajtót. A hollandus szívélyes mozdulattal intett, hogy Jelky nézze meg, mi van az áruraktár mélyén. Amikor a magyar szabólegény előrehajolt, vendéglátója belelökte a nyílásba. A mélybe zuhanó fiatalember mögött súlyos vasajtó csapódott be. 

A koromsötét hajófenék kelepce volt, ahol 85 ember élte a reménytelenek szomorú hétköznapjait. A szerencsétleneket a holland emberkufár, Boonekamp Richárd Kelet-Indiába szerette volna elszállítani. Hajója 1755. október 30-án futott ki az Atlanti-óceán vihartól háborgó vízére.
Az egyre jobban elfajuló viharban a hajót villámcsapás érte. A mennydörgő ménkőtől lángba kapott a fedélzet, s tűz borította el a vitorlákat. A legénység és a rabok sorsa szinte megpecsételődött.
Jelky András csodával határos módon élte túl a természeti elemek zabolázatlan tombolását. A hajótörésből való megmenekülés esélye akkoriban szinte minimális volt. Az óceánon hánykolódó hajóroncsdarabba kapaszkodó Jelkyt egy angol hajóról vették észre és mentették meg. Így vitorlafoltozóként jutott el Dél-Amerika kegyetlen klímájú holland gyarmatára, Suriname-be. A trópusi láztól és a dögletes klímától szenvedő európaiak között Jelky nem tudott volna megtelepedni. 

Paramaribó kikötőjéből mindenképpen el akart jutni, s visszatérni a távoli Európába. 1756 tavaszán sikerült portugál földön partot érnie. Vitorlafoltozóként nem látta biztosítva a jövőjét. A portugál fővárosban, a földrengés sújtotta Lisszabonban nem talált munkalehetőséget.
Nyomorúságán csak a jószívű helybéli koldusok alamizsnája segített. Nagy nehezen sikerült alkalmazást találnia egy Máltába tartó portugál vitorláson. A hajó azonban ismét veszélybe került. Arab kalózok támadták meg. A halálfejes fekete lobogó alatt hajózó martalócok Jelkyt ismét fogságba ejtették, és Algériába hurcolták.
Jelky Észak-Afrikában belekóstolt a rabszolgaélet kilátástalanságába. Dúsgazdag arab kereskedő otthonába került, de egy véletlen kapcsán elveszítette gazdája bizalmát, s tömlöcbe vetették.
Ismét csak a szökés segített rajta. Hajmeresztő kalandok során jutott egy portugál hajó fedélzetére, s Afrika megkerülésével, 1757. májusában lépett partra a kínai portugál gyarmat, Makaó kikötőjében.
Magányosan és nincstelenül itt sem várt rá fényes jövő. A pénz nélkül a festői városban barangoló bajai szabólegény akaratlanul is nagy hibát követett el.
Nem borult térdre egy kristálygombos rangot viselő kínai mandarin előtt. Fogságba vetették, megverték és csak a császári helytartó közbenjárására nyerte vissza a szabadságát. 

Kanton városában jutott el egy holland kereskedelmi telepre, ahol az egyetlen egzisztenciális menekülés nyílt meg számára.
Ahhoz, hogy fenntarthassa magát, nem volt más mód, minthogy beálljon Hollandia gyarmati hadseregébe, ahol négy esztendős katonáskodást vállalva zsoldosnak szegődött. 

Így került holland Kelet-India gyarmati fővárosába Batáviába, ahol 1758 tavaszán végre nyugodtabb körülmények közé kerülhetett. A holland helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, s mivel megtudta, hogy újdonsült ismerőse jobban kezeli a szabóollót, mint a puskát, mentesítette a katonai szolgálat terheitől. 

Jelky végre visszatérhetett eredeti foglalkozásához, és szabóműhelyt nyithatott. A megtelepedett élet jeleként értékelhetjük, hogy feleségül vette egy jómódú gyarmatos család leányát, a brit származású Elisabet Sequint.
Munkájával, megnyerő viselkedésével, világlátottságával és nyelvtudásával nagy tekintélyre tett szert. A gyarmati hadsereg tisztjeként több kockázatos vállalkozást hajtott végre és állami megbízásokat is vállalt. 

Ő volt az első hazánkfia, aki eljutott Sri Lankára, az Éden szigeteként emlegetett trópusi paradicsomba. Itt egy felkelést kellett levernie. Peter Albert van der Parra az alábbi levelet adta a fiatal tisztnek:

„Ezen levelünkkel parancsba adjuk Önnek, hogy Ceylon szigetén haladéktalanul vessen véget a bennszülött törzsek garázdálkodásának. Ha parancsunknak eleget tett, és helyreállította a békés viszonyokat, századával keresse fel Banda, Amboina és Ternate-szigeteket,(Fűszer-szigtek) és mindezeken a helyeken, békés úton, vagy szükség esetén fegyveres eljárással, biztosítsa a köztársaság gyarmatainak épségét és nyugalmát. További rendelkezéseinket útja közben fogja kézhez kapni.”

Az 1760. május 17-én Batáviában kelt levél teljeskörű felhatalmazást jelentett. Jelky természeténél fogva gyűlölte a vérontást, de a gyarmati hadsereg tisztjeként teljesítenie kellett a parancsot.
Eljutott a sziget festői belsejébe, a Dalida Maligawához, a „Szent Fog” templomához, ahol a hagyomány szerint a vallásalapító Buddha szent fogát ereklyeként őrizték.
A helybéli szingalézek hite szerint a „Szent Fog” birtoklása az ország uralmának biztosítékát jelenti. Kandyban minden évben díszes ünnepségek közepette rendezték meg a perahera felvonulást, amikor elefánt háton hordozták körbe az áhítatot keltő ősi relikviát. 

Jelky leleménnyel és igazi humánummal oldotta meg feladatát. A ceyloni küldetés után került sor a hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedícióra. A Fűszer-szigeteken Ternate uralkodójával kereskedelmi egyezményt kellett kötnie.
Jelky ismét többször került életveszélybe Ternate sűrű trópusi őserdővel borított tájain. Életrajzírói szerint a fogságba esett magyar szabólegényt emberevők ejtették kelepcébe és Hevesi Lajos fantáziagazdag elbeszélése szerint bambusznádketrecben hizlalták, abban a reményben, hogy majd egy nagy törzsi lakomán megeszik.
Csodával határos módon sikerült megmenekülnie, s egy kínai hajón jutott vissza Batáviába. 
 A Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság megbízásából hivatalos küldöttséget vezetett Japánba, s tudomásunk szerint ő volt az első hazánkfia, aki eljuthatott a távoli szigetországba.
A holland kormányzat titkos tanácsosaként követi feladatokkal megbízott Jelky Andrásnak sikerült előnyös kereskedelmi szerződést kötnie.
Utazásai és munkája eredményeként tekintélyes polgárrá vált. Titkos tanácsosi rangja, vagyona jól jövedelmező szabóműhelye révén megbecsült emberré vált. Szeretett felesége váratlan halála azonban véget vetett batáviai boldog életének. Magával ragadta a honvágy, s elhatározta, hogy visszatér régen látott szülőföldjére. 

Batáviából 1776. október 25-én vitorlázott el, fia és leánya kíséretében. Amszterdami, majd bécsi tartózkodás után, 1778-ban véglegesen hazatelepült. A kortársak szerint: „házat vásárolt Budán és csak ezután látogatta meg szülővárosát és szüleinek sírját. Sokáig állt a süppedő halmok előtt, felidézte magának gyermekkorának sok kedves emlékét, édesapjának, édesanyjának feledhetetlen arcát.”

Később Budán, otthonában fogadta mindazokat, akik tanácsot kértek tőle munkájukhoz, akik a magyar ipar és kereskedelem fejlesztésén munkálkodtak. Bőkezűen támogatta azokat a fiatal mesterlegényeket, akik külországba indultak, hogy gyarapítsák mesterségbeli tudásukat. 

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum

Jelky András művészi szobra Baja forgalmas belvárosában sok mindent példáz, és sok mindent feledtet. Példázza, hogy az elismerés, a hírnév és népszerűség minden időkben a véletlenen és szerencsén múlt a magyar glóbuszon. Példázza, hogy közel kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a nagy világjárókban, utazó lángelmékben oly szegény Magyarország tudatára ébredt annak, hogy 1732-ben Baja nemes városában született egy fiú Jelky András, aki messzibb tájakra vitte a magyarság hírét – nevét, mint előtte bárki más.
Végül feledteti a bajai szobor, hogy történetírásunknak, irodalomtörténetünknek, sőt népi mesehagyományunknak talán mindmáig mostohagyermeke maradt a „magyar Robinson”. Nincsen a világon híres utazó, felfedező vagy nagy kalandor, aki több joggal viselné ezt a jelzőt, mint a bajai magyar fiú, aki ösztöne szavát követve száguldott végig világrészeken, tengereken, őserdőkön és sivatagokon. És alig van jelentős férfiú, akiről olyan kevés méltató anyagot őrizne a nemzetek emlékére a történetírás és irodalom.
 /Szabadkai Kiss István: Jelky András bajai fiú csodálatos kalandjai/

1738. április 20-án született.

2017. április 19., szerda

Szép városok - Szeged

Szeged városa hazánk harmadik legnagyobb települése.

A Tisza parti Szegednek igen nagy történelmi múltja van, melyet a folyó 1879-es áradása is nagyban meghatározott, a nagy árvíz után alakult ki a mai városkép is.

A legnagyobb rombolást Magyarországon az 1879-es szegedi árvíz okozta, a március 12-én hajnali 2 órakor betörő víz gyakorlatilag elpusztította a várost.

  "A világszerte ismertté váló katasztrófa kiváltó oka elsősorban a Tisza felső szakaszának szabályozásából eredt, a folyó kanyarulatait ugyanis sok helyütt átvágták, a gyorsan lezúduló víz pedig az alsó, még szabályozatlan szakaszon nem tudott a kanyargós mederben elfolyni. A Tisza a felemás szabályozás miatt 1870-es évek során már többször fenyegetett katasztrófával – amit a város közelében Tiszába ömlő Maros is tetézett – de végül 1879-ben csapott le Szegedre.
A tragikus éjszakán az árhullám a várostól 20 kilométerre északra áttörte a gátat, és „hátulról” öntötte el a várost, három hónapig víz alatt tartva szinte Szeged teljes egészét, elpusztítva majdnem minden épületet.

Szeged katasztrófájának híre bejárta az egész világot, nem csupán Európából, de Kínából, Indiából, Afrikából, szinte a világ minden pontjáról érkeztek adományok az újjáépítésre. Gyakran világhírű magyar művészek (pl. Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc, Zichy Mihály) is segítették a várost, párizsi, brüsszeli és londoni adománykoncerteket szervezve. A lerombolt Szeged négy év alatt Európa egyik leggyönyörűbb városaként születhetett újjá.
Ekkor alakították ki mai, körutas-sugárutas szerkezetét, és természetesen megemelték a város épületeinek szintjét, mintegy másfél méterrel. Egységes eklektikus stílusban épült palotáival Szeged építészettörténeti unikumnak tekinthető. Az árvíz után készültek olyan híres épületei, mint például a Piarista Gimnázium, a Szegedi Nemzeti Színház vagy a Törvényszéki Palota./Rubicon/"

Szeged városának egyik országos hírű ipari különlegessége a papucs. A papucsról szóló nyelvtudományi kutatás szerint a papucs oszmán-török eredetű szó, és nyelvünkben a hódoltság idején, a XVI. század második felében (1572) bukkan föl.

Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy, hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.


KépKép A  papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is csizmában,  bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok, menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy legyen urának.

A hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő mesterek. A női ünnepi  papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból (finom vászonanyag) is készülhetett. A  szegedi papucs különlegessége volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.


  A szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül  választhattak a lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített  papucs még a legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a 20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal, pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal és bojttal cifráztak.


Ezen a napon született Zsolnay Vilmos

A kerámiagyártás grand seigneurje, Zsolnay Vilmos.

Zsolnay-kerámia évszázados fogalom itthon és szerte a világon.



Hogyan lett rang és márka a pécsi kerámiából? A festőművészi ambíciókat tápláló ifjú Zsolnay az atyai óhajt követve lépett kereskedelmi pályára. Különösebb előképzettség nélkül fogott hozzá a kerámiák gyártásához. A technikai érdeklődést, a művészi és kereskedelmi érzéket egyesítő gyáralapító pár év leforgása alatt a szakma európai hírű mesterévé vált. Agyagkísérletei, híres újítása, az eozinmáz - vagy ahogy Zsolnay írta, eosin - óriási lépés volt a hazai iparművészetben. Zsolnay Vilmos munkáját népes családja segítette: gyermekei, vejei, rokonai sorra tervezték az edényeket, virágtartókat, szobrokat és tálakat. De három nagy hírű szobrász - Stróbl Alajos, Telcs Ede és Kisfaludy Stróbl Zsigmond - is hozzájárult a Zsolnay-formavilág gazdagításához. Róth Miksát, a kiváló mozaik- és üvegfestőt is elvarázsolták az eozin fényei. A XIX-XX. század fordulóján a kor neves építészei, Steindl Imre, Lechner Ödön vagy Árkay Aladár olyan jeles épületeiken alkalmazták az üzem kerámiáit, mint az Országház és az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet és a fasori református templom, de Zsolnay-épületdíszek ragyognak a   a kecskeméti városházán is.



Idővel a Zsolnay-manufaktúra díszárui a különböző stílusformákon belül egyedi arculatot kaptak, és ezt az eredetiséget ma is híven őrzik. A forma és a díszítés végtelen gazdagságát a bécsi világkiállítás után gyártott sorozatok példázzák. A Pannónia-, a halhólyag-, az arab, a mignon- és a rokokó sorozat légies dísztárgyai kifogyhatatlan fantáziáról tanúskodnak. Ma is több széria indul el hódító útjára a pécsi műhelyből.