"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2019. június 7., péntek

Pünkösdi népszokások

A pünkösd az egyház tanításában a Szentlélek, a népszokásokban pedig a nyárköszöntés az ünnep lényege.


Pünkösd napjára minden felébred. Abbahagyja a lusta nyújtózást a világ, ember és állat párt keres. Nedvektől duzzadnak a levelek, zsong és zsibong az élet.

Jól tudták a régiek, ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, gyermekáldásért. Erre szolgált a pünkösd, a húsvét utáni ötvenedik nap. A templomokban évről évre megemlékeztek erről a napról, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot repítettek szabadon. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a bal vállukra kanyarítva, a férfiak felöltötték ünneplőjüket és kezdődhetett a mulatság.
A magyar kultúrában több szokás kötődik a pünkösdhöz. Több elemük a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Visszavezethető a római floráliákra: a floráliák olyan tavaszt köszöntő ünnepi alkalmak voltak, amikor Flóra istennőt, a növényvilág és a virágok (tágabb értelemben a termékenység) istennőjét köszöntötték. Az istennő görög nevén Khlóris, azaz Zöldellő, Viruló.

Pünkösdi jelképek

 

Pünkösdi rózsa: pünkösdi rózsát szoktak a mosdóvízbe szórni, hogy egészségesek legyenek. A legények pünkösdi rózsát tettek annak a lánynak az ablakába, akinek udvarolni akartak.

Fehér galamb: a templomban sok helyen a Szentlélek jelképeként fehér galambokat engedtek szabadon.

Zöld ág: nyírfaágat, gyümölcságat, bodzát tettek pünkösdkor a házakra, az istállókra, hogy távol tartsák tőlük az ártó, gonosz szellemeket.
Májusfa
Pünkösd jelentőségét növelte a májusfaállítás, amely egyaránt jelen volt május elején és pünkösdkor, csak a 20. században vált le az ünnepről. Gyakoriak voltak a bálok és párválasztási szokások is kötődtek a jeles naphoz. A kétnapos ünnepen tilalmak léptek életbe: tilos volt állatokat befogni és kenyeret dagasztani. A májusfát csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés volt. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal is díszítették. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát, de egyes területeken a legények a rokon lányoknak is állítottak fát. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, és táncmulatság kísérte.
Pünkösdi király
A legelterjedtebb a középkor óta ismert szokás a királyválasztás volt, ekkor ügyességi versenyen (tuskócipelés, karikába dobás, de leginkább lovas számokon) kiválasztották a megfelelő legényt, aki később a többieket vezethette, továbbá a pünkösdi király minden lakodalomba, mulatságra, ünnepségre hivatalos volt, a kocsmákban ingyen ihatott, a fogyasztását a közösség fizette ki később. Ez a tisztség egy hétig, de akár egy évig is tartott. Gyakran ez alkalomból avatták fel a legényeket, akik ezentúl udvarolhattak, kocsmázhattak.
Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye pontosan beszámol ezekről az egy évig érvényes előjogokról: a király ingyen ehetett és ihatott a kocsmákban, a kontót a közösség fizette; társai őrizték marháit és lovait; hivatalos volt az ünnepségekre; nem kapott testi fenyítést csekély vétség esetén; és nem utolsó sorban tisztelet övezte.
Pünkösdi királynéjárás
Dunántúlon a pünkösdi királynéválasztás volt szokásban. A lányok házról házra jártak, az élén a pünkösdi királynéval. Eredetileg 4 nagyobb lány (később több) körbevisz a faluban egy ötödiket. A királynéi cím nem a legszebbet, hanem a legkisebbet illette. A lányok fehér ruhát öltöttek, a királynő feje felé piros kendőt tartottak vagy lefátyolozták arcát. A házaknál megálltak énekelni, cserébe pedig tojást, szalonnát vagy pénzt kaptak. Az Alföldön és Északkelet-Magyarországon nem volt divatos e szokás, sőt, egyáltalán nem alakult ki egységes hagyomány. Összességében elmondható, hogy szintén végigjárták a házakat adomány fejében, ám a menet lehetett vegyes, leányok és legények egyaránt részt vettettek benne. Gyakran a pünkösdi király és királyné együtt vonult az élén, társaik pedig lakodalmas menetet imitáltak. Ezt a szokást pünkösdölésnek nevezik.
Tavaszköszöntés
Már kora hajnalban az ablakokba, vagy a ház kerítés-lécei közé tűztek zöld ágakat, virágokat (bodzát, pünkösdi rózsát, jázmint) azért, hogy nehogy belecsapjon a házba a villám. Néhol a lányos házakra tettek ki zöld ágakat.
Törökbasázás, borzakirály, rabjárás
Nyugat-Magyarország egyes vidékein voltak jellemzőek pünkösdkor. Egy kisfiút szalmával kitömött nadrágba öltöztettek társai, török basát utánozva. Házról házra kísérték, az udvarokon pedig pálcával ütötték, hogy ugráljon. Pénzt és tojást kaptak cserébe.
A pünkösdi rabjárók szintén fiúk, akik a lábuknál összeláncolva mentek a lányokhoz körbe a faluban, azzal a kéréssel, hogy „Segéljék ezeket a szegény katonarabokat.” Persze, ők is ajándékokkal tértek haza.
A borzajárás során körbekísértek a falun egy fiút, akin bodzából készített köpeny van. Házról házra jártak.

Amikor közeledik pünkösd ünnepe, éljen bárhol is a Kárpát-medencében, vagy szerteszét a nagyvilágban, több százezer magyar lelkében szólal meg egy hang: Csíksomlyó


Csendes kis falucska Erdélyben; a Székelyföldön, a Kissomlyó-hegy lábánál: Csíksomlyó.

     A Székelyföld és a székely nép történetében mégis óriási jelentőségű volt mindig, és ma is az. A kegyhely eredete belevész a korai középkor történetébe. Annyi bizonyos, hogy IV. Jenő pápa 1444. február 2-án teljes búcsút engedélyezett mindazoknak, akik a ferences atyák csíksomlyói Mária templomának építkezésében segítenek. Tehát maga az ősi Mária-tisztelet és a hatalmas méretű kegyszobor még régebbi időből való. Tény, hogy Csík, Háromszék, Udvarhely és Marostorda vármegyék vidéke rendszeresen tiszteleg, ősidők óta a csíksomlyói Boldogasszony előtt, de rajtuk kívül - amíg lehetett - egész Magyarországról is jöttek zarándokok a kegyhelyre. Nagyvárad és Kolozsvár meg a többi ősi szép magyar erdélyi város mindig képviseltette magát a somlyói búcsúkon. Most is.
     A 17. és 18. században a törökök és a tatárok igen sokszor betörtek a csíki falvakba, és a kolostort három ízben is földúlták, fölégették. Így 1661-ben és 1694-ben. A kegyszobor minden esetben szinte csodálatos módon menekült meg.

     A csíksomlyói kegyhely pályafutását a Szűzanya közbenjárására véghez vitt csodák teszik természetfölöttivé. E csodákat 1799. július 17-én Kollonita László erdélyi püspökének vizsgálóbizottsága alaposan fölülbírálta, majd 1798-ban a „kegyszobrot csodákkal ékesnek hirdette ki". Megjegyzendő, hogy a János Zsigmond fejedelem által erőszakosan terjesztett unitárius vallás átvétele ellen elsősorban a csíksomlyói Szűzanya iránti ragaszkodás erejével tiltakoztak a székelyek. És ezért megmaradtak máig őseik katolikus hitében. Joggal mondhatjuk tehát, hogy ami a lengyeleknek Czestochowa, a magyaroknak Máriapócs és Verebély, az a székelyeknek Csíksomlyó.


     A jelenlegi kéttornyú templom 1802-ben épült, a kegyoltár pedig 1848-ban. A kegyszobor maga 2,26 m magasságú. Századunkban 1916-ban augusztus 29-én a kegyszobor Székelyudvarhelyre menekült, majd innen Kolozsvárra, ahol a Havas Boldogasszony templomában kapott szállást. 1920 pünkösdjén. azonban újból „hazatérhetett" és elfoglalhatta trónusát a csíksomlyói kegytemplomban. Tudjuk, hogy ezután  is minden viszontagságokon keresztül oltalma és menedéke "marad "szegény székely népének".



" Az ősi világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él; töredékeit megtaláljuk a népi hitvilág, a népmese, a magyar keresztény szertartások, a népszokások, (zöldágjárás, komálás, kántálás, vesszőzés, hejgetés, alakoskodás, regölés, határkerülés és más, a természetben bekövetkező évszakos változásokhoz kötődő szokások), a hiedelem-töredékek, egyházi énekeink és más szakrális vagy profán cselekedetek körében. A csíki székelyek és a csángók között még él az őshitünk istenasszonyának - Babba Máriának - a kultusza. A Boldogasszonynak - és nem Szent vagy Szűz Máriának - a magyar néplélekben megtalálható tisztelete nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy Szent István éppen a Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte hazánkat.

Messzire vezet a pünkösdi csíksomlyói búcsú eredetének kutatása, amit Daczó árpád Ferenc-rendi szerzetes (páter Lukács) fejtett meg, igen jó érzékkel tapintva rá a magyarság Szent István kora előtti Boldogasszony tiszteletére. A magyarság ma is élő legősibb népcsoportja - a moldvai csángók - nemcsak a Mária-tisztelet okán mennek Csíksomlyóra, hanem azért is, hogy megvárják a napkeltét. A Napba öltözött Asszonyért, akinek lába alatt holdsarló van. Ebben a szép hitben ki ne ismerné föl eleink Nap- és Hold-kultuszát, a végtelen pusztákon vándorló, állattartó nép természethez ragaszkodó hitét.

Magas kultúrájukra jellemző volt, hogy el tudtak szakadni a csillagos égbolttól és a Napba öltözött Asszonyban felismerték a Boldogasszonyukat, akinek a tulajdonneve Babba, azaz Szép volt. Nem véletlen, hogy a magyarok Szép Szűz Máriának nevezik égi anyjukat. Az archaikus magyar nyelv a Babba Mária elnevezésben csodálatos egyszerűséggel egyesíti az ősi Boldogasszonyt és az új vallás Máriáját. Mindkét hitvilágot magukénak érzik és ennek emlékét őrzi a Kis-Somlyó hegyen álló kegytemplom. A keresztény világban nincs még egy olyan nép, amelynek kultikus élete központjában annyira meghatározó módon állna a Mária-tisztelet, mint a magyarokéban.

Első felkent királyunknak, Szent Istvánnak tehát nem az a nagy érdeme, hogy felvette a római kereszténységet, hanem az, hogy belátta: megmaradásunk záloga az új hit felvétele mellett az ősi vallás, az ősi hitvilág megtartása és továbbéltetése. Egyetlen európai uralkodó család sem volt olyan hűséges és mégis független a római pápától, mint Emese unokái, ugyanakkor egyetlen eredendően európai uralkodó család sem adott annyi szentet az egyháznak, mint az árpád-ház. Erre pedig egyetlen nép sem lett volna képes, ha hagyományai, hite nem gyökerezik olyan mélyen az egyistenhitben, a korán megismert keresztény vallásban.

Dúcz Lászlónál olvassuk: A magyarok ősi vallását az európai beilleszkedés érdekében később minden módszerrel igyekeztek megszüntetni, megsemmisíteni. A feledésre azért volt szükség, mert a magyarok katonailag igen erősek voltak, a Kárpát-medencét pedig minden szomszéd szerette volna megszerezni. Háborúban nem tudták elpusztítani e népet, tehát azt az erőt kellett elpusztítani, ami összetartotta a magyarságot. Mi az, ami egy nemzetet oly annyira összetart? A múltja és a vallása.

Mit tehet a harmadik évezred magyarsága megmaradása érdekében? Nem feledkezhet meg a Babba Máriáról, arról, hogy a nemzet őt követve élhette túl azokat a viharokat, amelyekben más népek fölmorzsolódtak. Szépen fejezi ki Lukács páter a Csíksomlyóról írt könyvében: ...csak ezen az úton indulhattok el... De csak úgy... ha jól megfogjátok Boldogasszonyotok kezét, hogy aggódó anyai szeretetének biztonságával, és földi képviselőinek a magyar anyák... termékeny kivirágzásával biztosítsátok a jövőt.


/Kiszely István
Őseink egyistenhitéről - Magyarul vagyunk keresztények/"


Pünkösdi rózsa, bazsarózsa

A magyarságnak legkedveltebb virága a rózsa és a liliom. Ennek a két virágnak a neve áll a magyarság virágkultuszának élén s ez a két virágnév uralkodik a magyarság virágkultuszában az ezeréves magyar történelem egész folyamán.




A bazsarózsa elnevezésnek két magyarázata van. Az egyik, hogy először a török korban kerültek Magyarország területére a fásodó szárú fajok, amelyeket Kínában szaporították és a kereskedők a karaván utakon keresztül szállították az Oszmán Birodalomba. A hosszú szállítás miatt drága portékát csak a főemberek a basák engedhették meg maguknak. A magyar nép leleményesen pedig a csak a basa kertjében látható virágot a basa rózsájának nevezte el amiből alakult ki a bazsarózsa név.

Másik lehetséges névmagyarázatot Wass Albert Kard és Kasza című önéletrajzi ihletésű regényében találjuk:

Élt valamikor Buzsor környékén egy ember, akinek Bozsor volt a neve. Nagy, erős ember volt ez a Bozsor, vállára tudott venni egy ökröt, és úgy ment vele, mint más a hátizsákkal. Nahát ennek a Bozsornak volt egy szépságes szeretője, aki olyan szép volt, hogy még a csillagok is elsápadtak az égen a nagy szépségétől. Egyik este azt mondja a szépséges leányzó: „vegyél engem kedvesem, s a tied leszek, én a világ végezetéig.”
De Bozsor nem vette el, hanem azt válaszolta, hogy megígérte édesanyjának nem visz leányt haza míg azt a meredek hegyoldalt le nem szántja a völgybe. Befogta hát ökreit az eke elé és elkezdte leszántani a hegyoldalt, de minden egyes fogással, csak egy tenyérnyit tudott leszántani. Szántott éjjel, nappal tavsztől őszig, de még télen is. Egyik ökör a másik után pusztult el a rettentő munkában, de Bozsor nem hagyta abba még akkor sem mikor az utolsó ökör is elhullot. Ekkor fogta és maga kezdte vonni az ekét. Váltották egymást az esztendők, de Bozsor csak szántott, szántott, meg is soványodott belé, haja, szakálla megnőtt. Hiába mondotta a szép szeretője:” édes szeretőm feledett azt a meredek dombot, s végy engem feleségül, hadd éljünk boldogul míg fiatalok vagyunk”.
De Bozsor nem hallgatott rá, csak húzta makacsul az ekét tovább. Búslakodott is emiatt a leány, mígnem megszakadt a szíve s belehalt bánatába. Mikor hírét vette Bozsor, hogy meghalt a szeretője, akkorát ordított, hogy megremegtek tőle a dombok. Fölkapta az ekét, meglóbálta a feje fölött, s úgy aláhajította a völgybe, hogy ahol földet ért, mély likat ütött rajta, s a likból nyomban buzogni kezdett a víz, és kicsike tó lett a helyén. Ott van még ma is az. Bozsor pedig a hegyoldalba temette a leányt. Három nap s három éccaka ült a szeretője sírján, étlen-szomjan búslakodva. A harmadik napon kinőtt egy csudaszép virág, egyenest a halott leány szívéből. Nézte Bozsor a csodaszép virágot, s hát egyszer csak megérintette a az esti szellő a virág szirmait s azok suttogni kezdtek. Azt suttogták a szegény Bozsor fülébe, hogy „még halálomban is téged szeretlek édes szeretőm! Végy el feleségül, végy el feleségül!” Azóta nevezik ezt a növényt Bozsor rózsájának.

A történetben nem másról, mint a Mezőségi bazsarózsáról, a Paeonia tenuifoliáról van szó, ami a Kárpát medencébe érkező magyarok hozták magukkal Ázsiából és telepítették el. Jelenleg Ázsiában a Bajkál tó környékén és Erdélyországban a Mezőségben él ez a növényfaj.

2019. június 5., szerda

Június 5. - Környezetvédelmi Világnap

Minden ember, főleg az aki növénybarát, tehet a környezete, a Föld egészségéért.

Vigyázzunk erre az aprócska bolygóra, mert másutt nincs helyünk.    S ha még évek múlva is szeretnék madarak zenéjére ébredni reggel,  akkor tennünk kell nekünk is érte valamit.



Tegyünk a levegőnk, és környezetünk tisztaságáért, gondoljuk át mit kockáztatunk.

1972-ben június 5-én nyílt meg Stockholmban „Ember és bioszféra” címmel az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciája
.


A Nyilatkozat az irányelvekről című okmányban szerepel: „Az embernek alapvetően joga van a szabadsághoz, egyenlőséghez és a megfelelő életfeltételekhez olyan minőségű környezetben, amely emberhez méltó és egészséges életre ad lehetőséget.”

A konferencia ezt a napot határozatában nemzetközi KÖRNYEZETVÉDELMI VILÁGNAPPÁ  nyilvánította.

A hatalmas világegyetemben kis gömb kering egy csillag körül; harmadik a bolygók családjának sorában - Merkúr, Vénusz, Föld. 

A Föld  a kőzetbolygók  csoportjába tartozik.Anyagának nagy része kőzetekből áll, míg  belsejében nagyméretű fémes mag helyezkedik el. Kora 4,6 milliárd év.


Mi ezen a nem is olyan kicsi bolygón élünk.   A Föld valójában egy óriási űrjármű, amelynek átmérője 13000 kilométer, és 30 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguld a pályáján. 24 óra alatt teljes körfordulást végez. A szárazföldek a Föld felszínének 30%- át adják. A fennmaradó 70%- át a tengerek és óceánok teszik ki.

Az utóbbi évszázad lendületes fejlődése drasztikus hatást gyakorolt élőhelyünkre. A saját élőhelyünket olyan mértékben romboljuk, mintha egy kifejlődött  gyermekkel lassan ölő mérget itatnánk minden nap. Az iparosodás, a termelés ökológiai katasztrófához vezeti ezt a kis kék bolygót, amely talán egyedül kering ezen tulajdonságokkal az egész univerzumban.
 Földünk már több esetben túlélt nagy katasztrófák színhelye. Volt már klímaváltozása, pólusváltása, nagy aszteroida becsapódása. A Föld mindig túlélte ezt, csak az élővilága nem.


A tudósok szerint egy klímaváltozás küszöbén vagyunk, amely még visszafordítható. Az életet adó széndioxid egyszer a halálunkat okozza. Az utóbbi 100 évben annyi széndioxidod bocsátott ki az emberiség, amennyit a földtörténet óta semmi. Hogy bolygónk melegszik, az tény, és ha így folytatjuk 2025.-re eltűnik az északi jégsapka, amely katasztrofális körülményeket idéz elő.

2019. június 4., kedd

Trianon 1920. június 4. Magyarország feldarabolása

A diktátum okozta nemzeti tragédia mélységét és méreteit csak akkor érzékeljük igazán, ha a számok tükrében vizsgáljuk a történteket. Íme:

A történelmi Magyarország 282 870 négyzet km területéből, 103 093 Romániához, 61 633 Csehszlovákiához, 62 092 a Szerb- Horvát- Szlovén királysághoz, 3965 Ausztriához és 589 Lengyelországhoz került. Megmaradt 92 963 négyzet km. Az 1910-ben még 18 264 533 főt számláló ország lakóssága, 7 615 117-re csökkent. Több mint 3,3 millió magyar rekedt az országhatárokon kívül. Ebből 1 662 000 Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban, 884 000 Felvidéken, 561 800 a Vajdaságban, Szerémségben és Muramelléken, 183 000 Kárpátalján, 26 200 pedig Őrvidéken élt.

Az új határvonalak meghúzásakor, a vasúthálózat 62,2%-át, a kiépített utak 64,5%-át, hajóútjainak 64,4%-át elveszíti. A termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Megfosztották az összes szén, arany, ezüst, réz, valamint sóbányájától és vízierőműveinek nagy részétől is. Falvakat szeltek ketté, 52-őt a román , 22-öt az osztrák, 76-ot a csehszlovák, 71-et pedig a jugoszláv határon. Több mint 100 falut és várost a közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségektől vágtak el. Az ország területi megcsonkítása mellett a békediktátum csupán 35 000 főben állapította meg a magyar haderő létszámát és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.

Ezek csak a fizikai, számokban kifejezhető következményei, melyek nem tükrözik a történteknek okozta, máig tartó lelki traumát. A kisemmizett, szétszakított és elüldözött családok százezreinek tragédiáját. A nemzet egészének bánatát. 


Képtalálat a következőre: „trianon hedifarkas”

2019. június 3., hétfő

Nemzeti összetartozás napja


A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a trianoni szerződést, amely kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették.

  Mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra.

Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló törvény kimondja: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".

Június hónap

 A régi rómaiak a hónap első napján (Calendae) az ajtópántok és zárak védőasszonyát, a házak oltalmazóját, a család gondozóját, Carna istennőt ünnepelték. Ovidius szerint Carna - isteni erejénél fogva - mindent kinyitott, amit zárva talált, és mindent becsukott, ami nyitva volt. A római polgárok iránta érzett tiszteletüket cirkuszi játékokkal és ételáldozatokkal – elsősorban szalonnával és babfőzelékkel – rótták le. Ezen a napon – a viharok istennőjének, Tempestasnak az ellenőrzésétől tartva – gondosan kijavították ajtajaik zárjait, vasalásait.

Június elseje azonban elsősorban Juno, az istenek királynőjének a napja volt. A Calendae rituáléra általában napkeltekor, a házi szentélyben került sor, és rendszerint a család legidősebb férfitagja celebrálta. Mivel Juno, mint Janus ellentéte, istenként oltalmazza az asszonyokat, ezt a hónapot tartották a legalkalmasabbnak a házasságra. Különösen a telihold vagy a nap és a hold együttállásának ideje volt erre kedvező.

 A dél-indiai keralaiak számára viszont a délnyugati monszun kezdete e hónap. Az időjárási megfigyelések szerint – menetrendszerűen május legvégén, vagy június első napjaiban – fővárosukban, Thiruvananthapuramban ered el elsőként a már régóta várt eső.

 Az európai folklór úgy tartja, hogy ha júniusban jó az idő, bőséges termés lesz, a júniusi estéken röpködő denevérek forró, száraz időt jeleznek, és, ha a fecskék a talaj közelében szállnak, hamarosan eső várható.

Délnyugat-Angliában még a 19. sz. elején is élt az a júniusi pogány szokás, hogy júniusban virágokat dobtak a folyókba.  Az angolok derűs, vidám hónapnak tartották a júniust, mely elviszi a tél összes bajait. Azt mondták, hogy „a júniusi méhrajzás ezüstkanalat ér”, ha a június meleg és nedves, a farmernek nincs oka az aggodalomra; a száraz időt meg azért szerették, mert hamarabb kezdhették a betakarítást, és könnyebb volt az aratás.

Június régi magyar neve a Nyárelő, de a szentekről vett elnevezése, a Szent Iván hava is használatos.
A magyarok régen júniust hívták még Gödölyetor havának, Eper havának, Szent István havának, valamint Napisten havának is.




Ez az egyik legzivatarosabb hónapunk. Június 21-e a nyári napforduló dátuma, a csillagászati nyár kezdete. Az év leghosszabb napja ez, amikor a nappal 15 óra 58 percig tart. Sajnos, e naptól kezdve már három perccel újra rövidülnek a nappalok.