“Mert ősz lett közben.

 

Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, s az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek.” (Hajnal Badányban)

“Ekkor már közel szállt az erdők fölé a nap, és a szelíd ősz édes-fanyar illata megült az avaron, mint az öreg emlékkönyvek fonnyadó virágainak illata. A fészkek üresen ásítottak, az erdő csendes volt, mint a borongó gondolat, csak a harkály kopogott valahol messze, mintha a nyár útiládájába verték volna az utolsó szögeket.” (Bogáncs)

“Odakint megmozdult a szél, és a varjak elhallgattak. A köd dél felé torlódott, és nem forgott már alulról felfelé, hanem elnyúlt, mintha nyomná valami. S a köd elindult, mind nagyobb gyorsasággal. Később már rongyosan, szakadozottan vágtatott. A fák meghajoltak, a fáradt, sárga levelek megmozdultak a földön. A kémény füstje elnyúlt, hosszú zászló lett. Messze valahol suhogni kezdett a szél.” (Kele)