"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. február 26., szombat

Szavak..

Vajon tudunk e kellő időben, kellő szót, jó szót mondani  ?


Beszélünk, néha úgy, hogy elfedjük vele az igazságot, néha úgy, hogy megtudjunk valamit a másiktól. Mondatok, szavak, beszéd, olyan kevés a csönd, de amikor beszélünk, vajon tudunk-e jó és rossz, valami szabadítót is mondani a másiknak? Kinyilnak előttünk utak, lehetőségek, és becsukódnak. Vajon akkor, amikor beszélünk valakivel, eszünkbe jut-e néha, hogy talán ez az utolsó szó, amit mondnunk neki, vagy talán az első, ami elindítja őt valahová.

Az idő szoritásában a sokfelé rohanás és beszédkényszer világában vajon van-e a másik számára szabadító szónk, azaz lehet-e olyan viszonyt kialakítani a másikkal, hogy ne csak várjunk tőle, ne csak utasítást adjunk, hanem a számára a maga helyzetében valami jót, valami áldásosat, valami szabadítót, valami továbbvivőt, valami reménységet keltőt mondjunk......

/Harmati Béla 2004. Egy csepp emberség/


Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

/Túrmezei Erzsébet/

2011. február 23., szerda

Lassan búcsúzik a február....

network.hu



Február 24. – Mátyás napja /jégtörő Mátyás/


A február végi jeles napok közül talán a legismertebb 24-e, Mátyás, a jégtörő. Az elnevezés ikongrafikai hagyományokra vezet vissza. Mátyás apostol vértanúságának eszköze a szekerce volt. Ezért a templomokban mindig szekercével ábrázolták. A nép képzelete a szent ünnepe és a közelgő tavasz között kapcsolatot teremtett: az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Erdélyben az a hiedelem járta, ha Mátyás napon nem indul meg a jégzajlás, hogy Mátyás a jégtörő csákányát még pár hétre éleztetni adta.

network.hu


Mátyás vagy meghozza, vagy megtöri a jeget. "Ha nincs, jeget csinál, Elrontja, bontja, ha talál, A jeget olvasztja Mátyás, Töri, és rajta likat ás..." - többek között így emlékeztettek a réges-régi magyar kalendáriumok télutó havának ma is nagyon népszerű időjóslatára. Van egy szólásunk is, miszerint: Mátyás, Gergely két rossz ember - ami arra utal, hogy legtöbbször hideg, szeles idő szokott lenni ezen a két napon.
A néphagyomány szerint: „Mátyás szűre ujjából ereszti ki a tavaszt”, És „neve napján osztja ki a madaraknak a sípokat, hogy hozzáfogjanak az énekléshez”.
Az e napi időjárásból jósoltak a termésre, tojásszaporulatra. A hideg idő jó termést, a szeles idő kevés tojást jelzett.Ha az idő havas volt, búzát, árpát, zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát, petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a magvakat. Eső esetén attól tartottak, hogy a jég elveri a termést, és a szőlő savanyú lesz.Számos hiedelem fűződik a Mátyás-napi tojáshoz. Egyes vidékeken a Mátyás-napi libatojást megjelölték, vagy nem is költették ki, mert úgy tartották, hogy az e tojásból kikelt liba szerencsétlenséget hoz, de lehet, hogy hibás vagy nyomorék lesz. Másutt verekedősnek, marakodósnak tartották.
A halászok, ha ezen a napon bárminemű halat fogtak, azt Mátyás csukájának nevezték, és ez egész évre szerencsét jelentett, bő zsákmányban reménykedhettek.
Jégtörő Mátyás napjához - az ismert és említett hiedelmek mellett - több babonaság is kapcsolódott. Ha nem esett a hó, vagy eső ezen a napon, akkor a Szeged környéki öregasszonyok harmatot szedtek. A harmatos lepedőt a tehénre terítették, hogy jól tejeljen, és mindig tele legyen a sajtár, vagy ahogy a Dunántúlon sokfelé mondták, a zséter.
Ismert szólás: „Topogva jár, mint Mátyás után róka a jégen.”


Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.

Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.

Addig tart tehát, míg
akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.

De ha már se gömböc,
se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.

Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.

Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.

/Kányádi S./

2011. február 20., vasárnap

Gondolatok

Az igazat mond,                     ne csak a valódit!

Nem az számít amit nem tudsz, hanem amiről tudod, hogy igaz.

Nem a képességeink mutatják meg   kik vagyunk, hanem a döntéseink.

Ne tégy olyasmit másokkal, amiről nem szeretnéd, hogy mások tegyék veled !

 Inkább gyújts egy mécsest az éjszakában, mint szidd a sötétséget.

Ha minden szabály betartasz, minden jóból kimaradsz !

 Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tetted meg.

 "Életünk során azt a legnehezebb megtanulnunk, hogy mely hidakat használhatjuk és melyeket kell elkerülnünk."

Ha valaki akarsz lenni,                ne legyél bárki.
 Az élet játék, játszd
!
Ne álmodd az életet,            éld az álmaidat !

Nem az a szabadság, hogy                    azt teheted, amit akarsz,               hanem, hogy nem kell             megtenned, amit nem akarsz.

 Az életed ne azzal mérd, hogy meddig lélegzel, hanem azokkal a pillanatokkal, amiktől eláll a lélegzeted !

Sikert meg lehet vásárolni, de az irigységet ki kell érdemelni.

Még a madár sem repülhet fel az ég felé, ha szárnyai sártól súlyosak.

A siker barátokat hoz, a kudarc megrostálja őket.

Ha rossz irányba futunk, nincs értelme fokozni az iramot.

A kifogások önmagunknak szóló hazugságok.

Tedd ami a szivednek kedves, és az lesz majd a törvény.

2011. február 19., szombat

Mese a pillangóról...



De hiába volt a szépség, hiába a ragyogás, ha szíve alabástromból volt, semmi élő fel nem melegíthette, és oly magányos volt, hogy amihez csak hozzáért, amit csak megérintett magánya, mind kővé változott. Kerülték a pillangótársak, messze repültek a réttől, ahol ő szokott ücsörögni. Társaságot csupán a virágok jelentettek neki, s ő bánatosan szállt egyikről a másikra, elpanaszolva búját nekik. Szállt szárnyain, s amelyik virág csak meghallotta, megérezte magányát, többé nem akart élni, virulni: szürke kővé dermedt. A pillangó végignézett a mezőn, látta kedves virágai pusztulását, és könnyekre fakadt.

Egyszercs ak így szólt hozzá az egyik könnycsepp:
- Bánatban születtél, s mint jó fiad, én most utat mutatok Neked, kiutat a bánatod mélységes völgyéből. Jöjj, kövess! - s a könnycsepp a hajnali napsugarak egyikébe kapaszkodva felszállt egy szellő-csikó hátára.

A pillangó kitárta gyönyörű szárnyait, és elindult a zabolátlan szellő nyomában. Szálltak, repültek, erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket hagytak maguk mögött, folyókon, óceánokon szárnyaltak keresztül.
Tizenháromszor nyugodott le és kelt fel újra a Nap, mígnem megérkeztek egy csodálatos kertbe: a világ legnagyobb mágusa kertjébe, amiben csupa-csupa varázslat és szépség termett.

A könnycsepp ekkor így szólt:
- Küldetésemnek itt vége. Többet segíteni nem tudok - majd harmattá válva napsugár-szárnyakon felszállt a vakító kék égbe, ahol már várta őt egy felhőfoszlány. A pillangó sokáig nézett utána, majd fáradtan egy márvány szökőkút peremére ült, hogy kipihenje a hosszú utat.

A szökőkút csobogása elaltatta, s a kert gazdájának mágiája álmot bűvölt a szemeire. Álmában egy réten járt. Pillangók milliói repkedtek a tavaszi friss estében, mintha a virágok keltek volna szárnyra. A mozgó, folyton változó mintából, melyet a színes szárnyak szőttek a mező fölé, egyszercsak kivált egy mindennél ragyogóbb és fényesebb lény. Lepkeszárnyai mintha drágakövekből lettek volna kirakva, teste mintha igazgyöngyből formálódott volna, szemeiből a gyémánt hideg tüze csapott ki.
- Ki vagy te? - kérdezte a pillangó.
- Én vagyok ennek az országnak a királya, testvérem - mutatott körbe az idegen a mezőn. - Itt gyűlik össze a világ minden lepkéje egy éjszakára, hogy párt találjon magának, akivel leélheti hátralévő életét. Jöjj! Repülj velünk te is!

A király hívta őt, s a pillangó követte a királyt. Felreppentek, és szálltak, cikáztak a milliónyi pillangó között. Szebbnél szebb mosolyú pillangóhölgyek csábították őt, de ő elfordította arcát a hamis mosolyoktól, s repült tovább. Az Igazit kereste, aki megérintheti kőszívét. De egy sem volt a réten ilyen. A pillangó bánatosan ült le egy virág szélére, s a virág a magány súlyába belerokkanva szürke kővé vált.

A pillangó felébredt, s újra ott találta magát a márvány-szökőkút szélén, a varázsló kertjében. Megmosta arcát a kristálytiszta vízben, kinyújtóztatta ragyogó szárnyait, majd így szólt:
- Tudom nagy mágus, hogy te küldted rám ezt az álmot. Köszönöm, hogy segítettél megérteni: ez a sorsom. Most már csak arra kérlek, hogy segíts ezt elfogadni is. - Ebben a pillanatban nagy szélvihar támadt, felkapta a pillangót, felemelte a szökőkút közepén álló márványvitéz vállára, s márvánnyá változtatta őt is.
- Te kérted! - szólt egy hang, amely mintha a kert összes virágából jött volna. - Aludj hát álomtalan alvásban, s ébredj csak akkor, ha jön valaki, aki képes lesz megérinteni alabástrom-szívedet.

Teltek-múltak az évek. Ahogy az emberek világa mind erősebb lett, úgy kopott a varázslaté, úgy gyengült a mágus. A kertet lassan ellepte a gyom. Indák burjánzottak mindenfelé, a borostyánok, melyek hajdan ragyogó smaragddal burkolták be a falakat, elhalványultak, megsárgultak. Megkopott, megrepedezett a márvány is, a szökőkút vize elapadt. Egyedül a pillangó szárnyai ragyogtak egykori pompájukban.

Egy nap, amikor a mágus ereje már a végét járta, és a kertet eső és szél tépázta, egy szerény, szürke kis molylepke sodródott be a viharral a kertbe. Lábaival megkapaszkodott a szökőkút kővitézében, bebújt a sisakrostély alá,és ott várta, hogy kitombolja magát az orkán, kisüssön a nap. Várt, várt, mígnem elaludt. Álmában napsütötte mező fölött szállt, szárnya a kopott szürkéből szivárványszínűvé vált, s mellette repült rég vágyott párja. Felébredt a kis molylepke, s felsóhajtott. Szép az álomvilág, de mindenkinek azt kell elfogadnia, amiben él. Kikapaszkodott a sisakrostély alól, s végignézett az elemek által felforgatott kerten. Megnézett mindent, mindent. Majd tekintete egyszercsak jobb szárnya mellé tévedt, s ott látta álombéli párját, márványba kövülten. Szárnyaival végigsimította a szomorú arcot, majd nézte a csodát, ahogy a márványpillangó megelevenedik, s érezte: vele is csoda történik. Szürke szárnyain színcsíkok futottak végig, meg-megálltak, összefonódtak, mígnem gyönyörű rajzolatban végleg megállapodtak. Rajzolata pontosan a tükörképe volt a felelevenedett márványpillangóénak. Összeérintették szárnyaikat, s a két tükörkép összeforrott. A két pillangó eggyé lett, arany gömbben egyesültek, és szerelmük csodája újraélesztette a varázslatok kertjét. Azóta is ott élnek. Ha egyszer arra jársz, látogasd meg őket!
network.hu
 Hol volt, hol nem volt, ezeregy vagy tán még több éjszakával ezelőtt élt egyszer a messzi Tündérországban egy pillangó. Minden reggel színes szárnyait széttárva köszöntötte a Napot, s az Égi Vándor - ámulva a pillangó szépségén - megállt egy pillanatra az útján.

2011. február 17., csütörtök

A béka és a kagyló

network.hu
 


A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel elörehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom szinekben, amelyet a Hold fénye a vizre rajzolt, ezer meg ezer szinárnyalatra bontva.
Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és énekesi képességére. Sokáig rá se hederitett a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte töle: - Mit csinálsz itt. Te néma csúnyaság?
Kiváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait. - Milyen csúnya szined van - folytatta.
- Nézd, én milyen szép zöld vagyok - Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a viz ezernyi szinét.
Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén? - Figyelek - válaszolta a kagyló.
- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.
- Nincs itt a homályos vizben semmi különös.
- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy, ahogyan a Hold festi szineit a vizre. És Te mit csinálsz kedves béka?

- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a vizhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van. Én ÉNekelek, hires müvész vagyok. Még az emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.
A kagyló megcsodálta a békát. - Tehát hires vagy - mondta elismeröen. - Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtözködve élek itt. Tanulni szeretnék, addig szeretném a viz csodálatos szineit szemlélni, mig le nem tudom festeni öket.
- Te meg a buta szemlélödésed - mondta a béka türelmetlenül - Nincs itt semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy jókora ugrással kint is volt a vizböl.
Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett brekegésre. Úgy elemerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledö nagy vörös lábakat és a piros, hegyes csört, amely megragadta. Látnotok kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! Még egyszer visszahullott a füre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol pont a kagyló mellett találta magát.
- Vége van a koncertnek? - kérdezte BARÁTSÁGosan a kagyló. A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.
Igy éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, hasonló párbeszédeket folytatva egymással.
A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszinü gyöngyház, amelyet senki se láthatott, mig a kagyló élt. A gyöngyházban ezüst gyöngy csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világitó EZÜST HOLD képmása

A rovásírás....

A rovásírás a magyarok legrégibb és legértékesebb kincse.
  Emlékei bizonyítják, hogy igen régen jelen vagyunk a Kárpát-medencében. Ilyen emlék a bajóti Jankovich barlang csont pálcavége, a tatárlakai sírlelet írásos korongja, vagy Torma Zsófia erdélyi régésznő (1840-1899) írásjeles korong gyűjteménye az újkőkorból.

  A rovásírás bizonyíték szkíta-hun-avar-magyar folytonosságunkra, mert ezeknek a népeknek tárgyi, régészeti emlékein megtalálható. Pl. 2700 éves szkíta ezüstcsészén, oroszországi hun sziklafeliraton, avar tűtartón, Árpád-kori botnaptáron.

   Ugyancsak bizonyíték a rovásírás arra, hogy elődeink közül mindenki írástudó volt, a juhászgyerekektől a fejedelmekig, olyan korokban, amikor még a frank császár, Nagy Károly sem tudott írni, saját életrajzírója, Einhard tanúsága szerint. Ebből a korból találtak Szarvason köznépi avar női sírban egy csont tűtartót, amelybe 60 rovásjelből álló szöveget karcolt a tulajdonosa.

   A rovásírás a magyar nyelvvel együtt fejlődött, mert nyelvünk minden hangjára van benne jel. Egyúttal bolygónk legelső olyan írásrendszere, ahol egy hangot egy betű jelöl, tehát betűírás, ez a legfejlettebb írásmód. Mivel igen régi írás, nem vettük át senkitől, ellenben sokaknak továbbadtuk. Ebből származik többek között a föniciai, az etruszk, az ógörög, a türk írás és a germán runák.

  Sajnos ezt a magyar nyelvhez tökéletesen alkalmazkodó jelrendszert a X. században fel kellett cserélni a latin betűs írással, át kellett térnünk a latin ábécére, amelyben 13 hangunkra (TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS, K, J, Á, É, Ö, Ü) nem volt jel, így alkalmatlan volt szép magyar nyelvünk lejegyzésére és írásbeliségünket erősen visszavetette.

   Őseink írását már a Krisztus előtti III. században említi a görög Agathon, Krisztus utáni II. században Lukiánosz szír-görög utazó, az V. században Priszkosz, a tudós görög, aki Attila hun királynál járt követségben. Menander Protector bizánci írótól tudjuk, hogy Mányák vezér szkíta betűs levelet küldött Justinianus császárnak 569-ben. Krónikásaink, történettudósaink – Kézai Simon, Kálti Márk, Thúróczy János, Verancsics Antal, Szamosközy István, Bél Mátyás szkíta, hun írásként említik. Egyikük sem nevezi finnugor írásnak.

2011. február 16., szerda

Julianna napja.... Boldog Névnapot!




 network.hu
 A nagykőrösi hiedelem szerint: „Julianna kitette a dunnáját és az kiszakadt”, vagy „Julianna megrázta a dunnáját” – ugyanis a megfigyelések szerint e napon gyakran havazik (Barna 1978: 452.) Ha hó esik, a Drávaszögben azt mondogatják: „Bolondoznak a Julisok” (Lábadi 1988a: 295).
A Dorottya-napi időjárásjóslás ellentétes változatát jegyezték le az Ipoly menti falvakból:

     Ha Dorottya locsog,
Akkor Julianna kopog.
     (Csáky 1987: 83.)

Általában azonban Julianna-naptól az idő melegebbre fordulását várják.
 network.hu

2011. február 13., vasárnap

Február 14. Bálint nap

FEBRUÁR 14. BÁLINT NAPJA
Jó napnak tartották a kotló sikeres ültetésére. Az e napi időjárásból a várható termésre jósoltak. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. Facsemetét is szívesen ültettek Bálint-napkor abban bízva, hogy akkor hamarabb erősödik meg.
Balmazújvárosban és Debrecenben úgy tartják, hogy e napon választanak párt a verebek. A hangonyiak (Borsod m.) úgy vélték, ezen a napon jönnek vissza a vadgalambok, a tavaszt jelezve. A Csongrád megyei Mindszenten még a madarak etetése is szokás volt, magokkal,  aszalt gyümölccsel.

Különböző magyarázatok
A Bálint-napi szokások eredetét sokan azzal magyarázzák, hogy Szent Bálint, Terni (Interamna) püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Egy történet szerint ugyanis - mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius császár idején kivégezték - Bálint a hite erejével börtönőre vak leányának visszaadta a látását, majd február 14-ei kivégzése előtt búcsúüzenetet küldött a lánynak, „A te Bálintod(tól)” aláírással.
Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata a Wikipedia szerint. A history.com a Valentin-nap egyik legendáját a Kr. u. 3. századra vezeti vissza. Eszerint Valentin (Bálint) pap volt II. Claudius császár idején. A császár ekkoriban határozott úgy, hogy a nőtlen férfiak jobb harcosok, mint a családosak, ezért a fiatalabbak számára egyszerűen megtiltotta a házasságkötést. Bálint azonban igazságtalannak gondolta ezt, és II. Claudius akarata ellenére, titokban továbbra is összeadta a fiatal párokat. Amikor rájött, hogy mit tesz, a császár halálra ítélte őt.
Más történetek szerint viszont Valentin segített a keresztényeket kiszöktetni a rómaiak börtöneiből, ahol a foglyokat rendszeresen verték és kínozták.

Bárhogy is történt mindez, a history.com szerint Bálint alakja egy szimpatikus, hősies és legfőképpen: romantikus figurát sejtet. Ezért lehetett Valentin a középkori Angliában és Franciaországban rendkívül népszerű szent. Angliából a kultusz aztán átterjedt Amerikába.
Madarak ünnepe?
Franciaországban és Angliában a középkorban azt gondolták, hogy február 14-én kezdődik a madarak párosodási szezonja, mindez tovább erősítette az ünnep romantikus vonásait. Az angolszász területen e nap népszerűsége Geoffrey Chaucer, angol költőnek a „Madarak parlamentje” című költeményére nyúlik vissza. Ez 1383-ban feltehetően II. Richard király udvarában megtartott Valentin ünnepségekre készült. A mű szerint a madarak épp ezen az ünnepnapon Triász, a természet istennője köré gyűlnek, hogy így mindegyikük egy társra találjon.
A legrégebbi ismert Valentin-napi üdvözlet egyébként írásban Károly orléans-i hercegtől maradt fenn: a londoni Tower börtönből feleségének írt levele 1415-ből származik. A levél egy kéziratgyűjtemény részét képezi, a kollekciót a londoni British Library őrzi.

2011. február 12., szombat

Rege a csodaszarvasról..


Kép

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor im eltűnik.
Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. -
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, -
Tévelyitő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! Hol van a vad? -
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ -
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?
Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!

2011. február 11., péntek

Nők ....és ....férfiak....

network.huHázaspár a 40. házassági évfordulót ünnepli egy étteremben. Az asztaluknál ott terem egy tündér:    szeretném teljesíteni egy kívánságotokat...  ezen a szép napon.
Feleség: egy világkörüli út....  vele..
Tündér legyint egyet a varázspálcájával, és máris az asztalon.   .. ami az utazáshoz kell.
Férj:   Drágám ne haragudj, de ez egy soha vissza nem térő alkalom...  én egy 30 évvel fiatalabb  feleséget szeretnék...

A feleség és a tündér szomorúan néz, de hát a kívánság.... az  kívánság..
A tündér legyint a varázspálcájával....
de eközben a férj aggastyánná változik..

mert a tündér  is..... nő volt. 

network.hu


network.hu



Te vagy...

 
Te vagy a Sós és Te vagy az Édes.
Keserűségben is lépesen mézes.
Te vagy a Fény  és
Te vagy az Árnyék.
Utánad, kedves,
holtomig járnék




/A tenger sós....  a szerelem   ?  édes.../
network.hu

Február 14.....

Szent Bálint napján (Február 14-én) tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day) ünnepét, amely Magyarországon az angol név közvetlen átvétele miatt sokak számára mint Valentin-nap vált ismertté és az utóbbi másfél évtizedben népszerűvé. Ezen az ünnepen (amelynek vallási eredete az idegen elnevezés elterjedése miatt Magyarországon elhomályosult) a szerelmesek megajándékozzák szerelmüket.
A szokás eredete, hogy Szent Bálint, Terni (akkori nevén Interamna) püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Ennek a szentről elterjedt egyik történet képezte az alapját. Eszerint mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius császár idején kivégezték, Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. A legenda szerint a püspök a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, köztük katonákat is, akiknek az akkori császári parancsok értelmében nem lett volna szabad házasságra lépni. A friss házaspárokat megajándékozta kertje virágaival. A hagyomány úgy tartja, hogy ezek a házasságok jó csillag alatt születtek. A vallásos, az egyházi liturgiában gyökerező eredete ennek az ünnepnek Jézusnak, mint égi vőlegénynek a megérkezése az égi esküvőre. A római-katolikus naptárnak (Calendarium_Romanum_Generale) az 1970-es évi reformjakor e szent és emléknapja az előírt egyházi liturgiából eltűnt, hogy helyet adjon a történelmileg bizonyítható szaloniki születésű szent testvérpár, Konstantin-Cirill (+ Róma, 869.február 14.) és Szent Metód liturgikus ünnepének.
Ennek a napnak a népszerűsége a virágkereskedésnek és különösen az ezt szolgáló reklámoknak köszönhetően megnövekedett. A napot átszövi sok hagyomány, ugyanúgy mint az 1990-es években népszerűvé lett, az USA-ból és Írországból importált Halloweennek.

2011. február 7., hétfő

Tavaszváró......



A tavaszvárás vagy még inkább téltemetés gyökerei egészen az ókori római szaturnáliákig nyúlnak vissza. Ilyenkor a rómaiak a tél és a sötétség miatti félelmüket eszeveszett ivászattal, evészettel, mulatozással próbálták legyőzni, és mindezt ráfogták Szaturnusz istenre, akinek a tiszteletére rendezték a hosszan elnyúló ünnepséget. Persze így sem múlt el hamarabb a tél, de legalább addig is kellemesen töltötték az időt. A középkori vallási intolerancia ugyan megpróbálta kiirtani ezeket a pogány hagyományokat, de a télutálat ünnepe oly szívósnak bizonyult, hogy a későbbiekben karneválok és farsangi játékok formájában élt tovább. Ezen tradicionális népszokásokból válogattunk ki ötöt, melyek ha nem is hozzák közelebb a tavaszt, de felettébb izgalmasak.

www.bac.skDőrejárás

A dőrejárás annyiban hasonlítható a busóhoz, hogy mindkettő télűző, bolondozós felvonulás. Kétségkívül a busó a népszerűbb, de a dőre volt előbb, így ezt tekinthetjük az alapnak. A meneten kizárólag férfiak vehetnek rész, ők öltöznek be mindenféle hajmeresztő ruhába, és természetesen a női szerepeket is ők játsszák el. Ilyenkor imitálnak esküvői menetet, ördögöket, medveidomárokat, fontoskodó mesterembereket, akik mindenfélékkel "zaklatják" a falubelieket, és természetesen innen sem hiányozhat a telet jelképező bábú és az egész napos jókedv. A dőrejárás tulajdonképpen az ókori farsangi kultusz leghitelesebb maradványa.

http://mek.niif.hu Kiszézés és bábégetés

Talán ez a legnépszerűbb télűző szokás, melynek keretein belül egy szalmabábot végighordoznak a faluban, majd rituális keretek között elégetik. A bábu a telet, a hideget, a rontást és úgy általában a rossz dolgokat jelképezi, a tűz pedig a tisztító, illetve gonoszűző szerepet tölti be. Ehhez nagyon hasonló szokás a kiszézés, ahol szintén egy bábu a főszereplő, amelyet első körben szépen felöltöztetnek, majd körbehordozzák, a végén pedig levetkőztetve általában egy folyóban köt ki.

http://mek.niif.hu Sardózás

A sardózás tulajdonképpen egy adománygyűjtő népszokás, ennek van egy társrendezvénye is, amit egy héttel előtte a lányok ülnek, annak tananaj vagy talalaj vasárnap a neve, a sardó eredetileg csak a fiúké. Ilyenkor a legények házról házra járták a falut méretes nyársakkal, amire az ajándékba kapott szalonnát és kolbászokat húzkodták föl. Közben persze tavaszváró dalokat énekeltek, volt, ahol külön dudás kísérte végig a falun a menetet. A csúcspont persze a nap végi falatozás volt, ahol az elfogyasztott étel- és italmennyiséggel arányosítva fordult melegebbre az idő.

www.est.huTüzes kerék

Voltak helyek, ahol nemcsak a rosszat akarták elűzni a tűzzel, de jónak is segíteni akartak, jelen esetben a Napnak. Egy ősi hiedelemnek köszönhetően az emberek ugyanis azt hitték, hogy a tél végére a Nap annyira legyengül, hogy ki is aludhat, és akkor aztán a gonosz szellemek életre kelnek, és átveszik az uralmat a Földön. Így építettek egy kereket, amelyet aztán meggyújtottak, és ezt görgették le a falu határában egy dombról, jelezvén a pislákoló égitestnek, hogy tartson ki.

http://mek.niif.huTyúklopkodás

Északon egy másik igen fura népszokást is kötöttek a tavaszváráshoz, méghozzá a tyúklopkodást. A csapatokba verődött ifjak egyik fele szóval tartotta a falubelieket, míg a többiek belopóztak a házakhoz, és mindenféle élelmet összelopkodtak a kolbásztól a szárnyasokig. Szegény tyúkokat csak a kezdetekkor molesztálták, a későbbiekben már csak a tojásokat lopkodták ki a madarak alól. Az élelmet aztán eladták, az árából pedig jót mulattak. Bár kegyetlennek tűnik a dolog, de nagy részben színjáték volt ez is, és ebben a farsangi időszakban nem volt tilos a lopás sem. Később aztán ez is szelídült, és már csak jelképesen gyűjtöttek tojásokat a házaktól.

/Forrás: Borsa/

2011. február 5., szombat

a vándor.....

SÁSDI SÁNDOR: TÉL HOZTA, TAVASZ VITTE

Éjszaka megkopogtatták az özvegyasszony ablakát. Gyönge kopogtatás volt. Éppen csak az ujja hegyét érintette valaki az üveghez. De az özvegyasszony szeméből menten kiperdült az álom. Felült az ágyon és hallgatózott. A kopogás megismétlődött. Most már nem állhatta kérdezés nélkül.
- Ki az?
Jó darabig nem felelt senki. A Bogár előkászolódott valahonnan a pajta alól, az ugatott csak.
- Ki az? - kérdezte megint az özvegyasszony, amire mély férfihang felelt:
- Födél alá kívánkozó utas.
Azt se lehetne mondani, hogy nagyon meglepődött. Az őszben is bekéretőzött így éjféltájt az istállóba a képárus ember. Hagyott is itt egy szentképet. Cirokrámában most is ott lóg az óra mellett. Két hete sincs, amikor a köszörűsök kívánkoztak be a házba. Igaz, csak az istállóba kerültek, de ott is baj lett velük. Az új szőrpokrócot megtöltötték csimasszal. Két napig gáti-vízben kellett áztatni.
Leszállt az ágyról és az ablakhoz ment. Nem igen látott a sötétben, A lába is fázott a szoba földjén, hát csak annyit mondott:
- Eredjön az istállóba, jó meleg az. A jászol alatt megtaláli a pokrócot.
- Szépen köszönöm.
Szeretett volna már a dunyha alá bújni, de nem volt nyugsága a pokróc miatt.
- Megmondom, hogy a pokrócomat mög ne tőtse féröggel, osztán, ha világot gyujt, vigyázzon, hogy baj ne essék.
A nehéz, csizmás lépések kopogtak a fagyos úton az istálló felé. A Bogár se ugatott már. De inkább örvendező vinnyogással ugrándozta körül a vándort.
Az özvegyasszony nem sokat spekulált ezen. Füléig húzta a dunyhát és még végig se gondolta, hogy meg ne töltse a vándor csimasszal a pokrócot, de kiváltképp, hogy bajt ne csináljon a gyujtóval: már aludt is, mint a bunda.
Reggel korán kelt. Két tehene, egy tinója volt az istállóban. A hidasban disznók, az ólban baromfi. Várják azok az eleséget. Nem volt éppen szegény asszony. Volt egy kis birtoka is. Maga szántotta. Járom elébe fogta a két tehenet, húzták azok az ekét, mint a parancsolat. Minden dolgot elláttak. Markos, keménykötésű fehércseléd volt az özvegyasszony. Nem félt a munkától. Nyáron tarló törte a talpát, kasza, kapa nyele fájdította a tenyerét. Télen a meghalt ura ködmönében, csizmájában járt. Mindig kerülte az embereket. Hétszám szóra se nyílt volna a szája, ha a tehenekre nem káromkodik, mert lekuszálják a saroglyából a szénát, vagy a tikokat nem eteti hangosan a fenével, mert pazarlik a rengeteg szemestakarmányt, tojni meg lusták.
Nem volt éppen csunya asszony. Sátoros-ünnepen, ha jól kimosakodott, menyecskésre kötötte a fejét, még talán szépnek is lehetett mondani.
Belebújt a csizmába, ködmenbe és ment kifelé. Hogy utat spóroljon, előbb a pajtába nyitott be. Ölre kapott egy jó terő szénát és vitte a tehenek elé.
Most jutott csak eszébe a vándor. Ott ült az az istálló-ágyon. Nagy szőrsapka a fejében és fújta a pipafüstöt.
- Hát maga má főkőt?
- Keveset alszom. Már a vellát is fölvettem.
Az ám! Most látja csak, hogy a jószág alatt megalmolt a vándor. Rendben kidobálta a trágyát és friss szalmát hintett helyébe.
- Minek fárasztotta magát?
- Köll a két karomnak a munka.
Az özvegyasszony csak hordta a saroglyába a szénát. Kieresztette a tikokat, moslékot készített a disznóknak, aztán, kezében a fejőkével, jött vissza az istállóba.
A szőrsapkás még ott ült az ágyon. Meg se moccant, csak pipázott. Az özvegyasszony elkezdte a fejést. Ekkorra már megvilágosodott a homályos istálló. A langyos tejszag úgy úszkált a párás levegőben, mint kék égen a bárányfelhő. A tehenek, meg a tinó rágta a szénát, a tej meg csurrant a bádogba. Az özvegyasszony az ágy felé nézett. Tekintete találkozott a szőrsapkáséval. Nem szokta ő az ilyen asszonyos tempót, de most elborította szélfútta arcát a pirosság. Nagy, barnára tárulkozó szeme volt a vándornak. Simogat, mint a bársony, tüzesít mint a parázs. Az özvegyasszony két térde között megbillent a fejőke és a habos tejből tócsányi odalöttyent a földre. Mintha legalább is a Léna volna az oka, úgy kiabált:
- Nyughass má, hogy a fene essön beléd!
Egyre csak a Léna vajszínű tőgyét nézte, de érezte magán a barna szemek sugárzását. Belehúzta nyakát a ködmenbe, hogy orráig elveszett benne. Nyugtalan kézzel rángatta a tehén csecseit és, ahogy megtelt a fejőke, indult kifelé.
Már bevágta maga után az ajtót, amikor hirtelen visszalépett:
- Hozok a bádogpohárba tejet. Megissza?
- Ha nem sajnáli tőlem...
Majdnem csapig töltötte a kék poharat. Kenyeret is szelt hozzá. Akkorát, hogy ha gyerek lábára esik, megsántul belé. Vitte az istállóba.
- Ögye meg Isten nevibe...
Az kivette szájából a pipát, maga mellé fektette és nyúlt az ételért. Nagyokat hörpintett a tejből, a kenyeret meg úgy falta, mint az éhes kutya. Alighogy megforgatta a szájában, már nyelte le.
Az özvegyasszony megállt előtte és nézte. A jó Mária tudja miért, de öröm volt neki, hogy ilyen jóízűen eszik a férfi. Öröm volt neki az, hogy ő adta az ételt. Maga gyúrta a kenyeret, maga fejte a tejet; ez meg eszi, issza két pofára, hogy nyelni is alig győzi. Csak állt és nézte, ködmöne alatt meg érezni kezdte, hogy dobog a szíve. Dobogott, vert az olyan nyughatatlanul, mintha a helyéből akarna kiugrani. A kezét, ha nekiengedte volna ebben a pillanatban, bizonyosan meg nem áll, csak a férfi képén. A tenyere rásimulna a borostás, csiklandozó arcra, ujjahegye megérintené a csomós, fekete bajuszt...
Összerezzent. A férfi nyujtotta feléje a bögrét.
- Jó vót...
Bement a szobába. Tüzet rakott. Szalonnát szelt a vaslábasba és tojást vert rá. Nagyban keverte a fakanállal, amikor kopogtak az ajtón. A szőrsapkás volt.
- Vágok egy kis tűzrevalót, ha megmondja, hol a fejsze.
- Minek fárasztaná magát?
- Nem fárasztom. Csakhát a frustukért...
Elvette az ágy mellől a fejszét. Megmutatta, hol a favágitó, aztán ment vissza a szobába. Meleg lett a ködmen. Odadobta a ládára.
Fazékba öntötte a tejet, aztán kitisztogatta a szobát. Közben fülelt kifelé. Hallotta, hogy csattog a fejsze. Később még két tojást ütött a szalonnára. Dolgozott, hát egyen is a szőrsapkás.
Két tányért tett az asztalra középre a vaslábast. Ment a favágitó felé. Akkora határ fa púposodott ott, hogy két hétig is elég lesz a spórherdbe. Lehet, hogy háromig is. Sokat fölvágott a szőrsapkás; szentigaz. Megérdemli a tojásos-szalonnát. Éppen csak az a baj, hogy nem látja sehol sem. Lehet, hogy utilaput kötött már a talpára. A fejszét meg vitte magával. Ha csak nem az új pokrócot is.
Elkerül az istálló felé. Igazság szerint még örül is, hogy ott látja a szőrsapkást. Hogyne örülne. Igen nagyon féltette a fejszét, meg a szőrpokrócot.
- Gyüjjék, osztán nyeljön egy-két harapást...
Most veszi csak észre, hogy faforgács fehéredik az istállóágy körül.
- Új nyelet csináltam a fejszébe. A régi már rühedt volt. Éppen belevaló diófát találtam.
Csak annyit mond rá:
- Kiszógált vóna még egy esztendeig. Talán többig is.
- Az is lehet.
- Gyüjjön mast, merd asztalon az étel.
Kétszer nem kellett mondani. Ment az. Csak úgy koppant a csizmája sarka a gangkövön.
Az asztalnál messze ültek egymástól. Az özvegyasszony telimerte a férfi tányérját. Az övének éppen csak a fenekére jutott. Megérdemli a szőrsapkás. Három hétre való fát vágott, nyelet csinyált a fejszébe. Meg is ette az utolsó falatig az ételt. De még a tojás legkisebbik maradékát is kitörölte.
Az özvegyasszony csak nézte ölberakott kezekkel. Nem volt beszédes ő sem. Éppen csak tessék-lássék kérdezte:
- Osztán messzirű gyütt?
A szőrsapkás lenyelte a kenyérmaradékot, megtörölte a zsebkését, becsattintotta, aztán bólintott. Később szóval is kimondta:
- Messzirű...
Avval már föl is állt.
- Három foka hibázik a saroglyának; azt még megcsinyálom.
- Csak tögye kedvit.
Mérgesen mondta ezt. Merthogy látta: annyira iszkol kifelé a szőrsapkás. Mintha bizony ő az orrát leharapná. Hát csak eredjen. Farigcsálja a saroglya fokát. Mintha a széna nem állna meg benne így is. Csak eredjen, tegye kedvit.
Napszállatig nem is nézett kifelé. Csak etetés-időre ment az istállóba. A szőrsapkás éppen a hátizsákját csatolta. Szinte ijedten buggyant ki belőle:
- Elmén?
- Megcsinyáltam a saroglyát. Öt foka hibázott. Kettő a másik végibe is. Isten megáldja.
- Isten áldja...
Mén ez. Még csak vissza se néz; úgy mén.
- Halli-e?
Már nyitva az ajtó. Tódul be rajta a hideg.
- Csukja be, mert megfázik a tinó.
Nagyon bánja most, hogy ködmen van rajta, meg csizma. Az se látszik ki belőle, hogy asszony. Pedig maga is tudja: ha jól kimosakszik, menyecskésre köti a fejét, nem is csunya asszony.
Valamit mondani szeretne, de nem tudja, milyen szóra igazítsa a nyelvét. Elszokott a beszédtől. A tehenekre szokott csak káromkodni, meg a tojás miatt a baromfiakat szidni.
Csak nézi a szőrsapkás lábát. Vastagtalpú csizma van rajta. De még hozzá milyen csizma! Szárig föl, fűzős. Messziről-gyütt ember ez, mert erre-tájon nem is árulnak ilyet. Tudja, hogy nem ez kívánkozik belőle, csak erre jár a szája:
- Szép csizma.
Nagyon büszke lehet rá a szőrsapkás, mert fönnhangon mondja:
- Nem ereszti körösztül a vizet.
- Fűzős csizma.
- Nem köll ajtószárfához szorítani, ha le akarom húzni.
Lám, most hogy megeredt a szava. A csizmáról tudna ez beszélni talán csillagköltéig is.
- Igazán el akar mönni?
- Messzi út van előttem.
- Azt gondultam...
Meglátta az ágy alatt a szecskás-kosarat. Most már tudta, mit mondjon.
- Azt gondultam, még a szecskás-kosaram fülit is megigazíti. Leszakadt mind a két füle.
Úgy látszik, ehhez is ért, mert már csatolja le a hátizsákot.
- Fűzfa van-e?
- Van ám! Nyőtt a gyepübe annyi, hogy irtani se győzöm.
Lámpagyujtásnál már ott ült a szobában a vándor. Forgott, hajlott kezében a fűzfavessző. Az özvegyasszony járt ki-be, készítette a vacsorát. Gyúrta a tésztát, vágta a metéltet. Olyan tüzet rakott, hogy karácsonyi kalácsot lehetett volna sütni a lángjánál.
A szőrsapkás belehajolt a kosárba. Mintha csak magának szánta volna, úgy mondta:
- Kár a sok szép vesszőér.
- Kár-é?
- Olyan kosár kerülne belőle, hogy csak na!
- Ha vóna, aki megcsinyáli. Ha vóna...
- Löhetne éppen. Ha rászánnék egy napot.
- Úgy ám, de mikor ojjan hosszú út van még előtte.
- Meg talán új kosár se hibázik itt. Hadd nyőljön a fűzfa.
- Hibádzik az, merhogy ojjan sincs, akibe a pallásrú hordozzam a kukoricát.
Most hát kimondta. Tegyen a szőrsapkás a gondolatja szerint. Beledobta a forró vízbe a metéltet. Megszűrte, leöntözte zsírral, meghintette mákkal. Odaállította az asztalra. Meg is töltötte a mákostészta gőze egy-kettőbe a szobát. Mondani se kellett: odaült a szőrsapkás az asztalhoz. Tűzte, rakta villája hegyére a tésztát. Kikotorta a tányérját, aztán ment az istállóba.
Másnap pirkadáskor, hogy caplatott az özvegyasszony a pajta felé, látja ám, hogy nagyban hajuldozik a szőrsapkás a gyepünél. Akkora köteg fűzfát levágott, hogy győzi emelni. Behordja a spórherd mellé és nekilát a munkának. Nagyfenekű kosárba kezdett. Nekihajolt a munkának feszt. Járt a keze. Csak a száját csukta szorosra. Drágán mérte a szót. Estefelé azonban elkezdett dudorászni. Brummogva, dönögve danolászott. Az özvegyasszony ingatta fejét, mintha muzsikában volna.
Ezen az estén már a szobában aludt a szőrsapkás.
Az özvegyasszony pedig másnap nem szedte magára se a csizmát, se a bőrködment. Kimosakodott, mintha virágvasárnapot érezne. Menyecskésre kötötte a fejét. Valóban szép asszony volt. A szőrsapkás ugyan nem mondta ki ezt, de a tekintete sok mindent elárult.
Merthogy nem mondott az ki semmit. Hallgatott, de a keze mindig járt. Megfonta a nagy kosarat, megfonta a kiskosarat. Kenyérsütő-lapátot faragott, a szekérbe új lőcsőt. De még a félszer tetején is felszögelt három szál deszkát. Sokszor danolászott, brummogva, dönögve; az özvegyasszony meg ingatta hozzá a fejét, mintha muzsikában lenne.
Összehangolódott a kedvük a vidámodásban, összehangolódott a kezük a munkában. Együtt hordozták a saroglyába a szénát, vágták a szecskát, darálták a répát.
De ahogy olvadozni kezdett a hó és kékbe langyosodott az ég szürkéje, mintha kicserélték volna a szőrsapkást. Nem volt nyugsága a szobában. Meg nem ült volna a spórherd mellett, nem volt kedve a munkához. Nem is danolászott már. Csak nekidült a gangdúcnak és nézett a nyárfasor felé, amely mutatta, hogy merre kanyarodik az országút.
Nem volt nyugsága. Befűzte a csizmáját, fejébe csapta a szőrsapkát és futott el hazulról. Napszállatkor került csak vissza. Nagy ág somfát hozott, amelyen porzott a sok sárga virág. Még a szőrsapka mellé is tűzött belőle. Csizmája sáros volt, kezét összekarmolta a szederinda. De a szeme fénylett és a száját csücsörítve fütyörészett. Aztán hirtelen abbahagyta, hangosat sóhajtott és azt mondta:
- Hallottam máma, hogy danolászásba kezdett a pacsirta. Kirepült már fészkéből a kis gilice is. Gyünnek a fecskék...
Az özvegyasszony csodálkozva nézett:
- Mér beszélöd ezt?
De az csak nézett kifelé az ablakon, a nyárfasor felé:
- Messzi út van még előttem...
Éjszakára se maradt már a szobában. Azt mondta, csak a csillagok alatt gyün meg az álma. Kifeküdt a gangba. Az özvegyasszony félve járt körülötte. Nem merte kérdezni, nem merte étellel kinálni.
Mire megjöttek a fecskék, nyoma veszett a szőrsapkásnak. Leakasztotta a gangfalról a hátizsákot, befűzte a csizmáját és elment. Nem vitte magával se a fejszét, se az új pokrócot. Nagy kosár, kis kosár, kenyérvető-lapát, kocsilőcs itt maradt utána. Csak ő maga ment el. Úgy, hogy még azt se mondta: «befellegzett». Isten-áldjont se mondott. Talán csak a Bogártól búcsúzott el.
Az özvegyasszony ledobta a menyecske-kendőt. Kékfestettel kötötte szorosra a fejét. Meleg volt már: ködmen nem kellett; de a lábán még elkelt a csizma.
- Tél hozta, tavasz vitte! - sóhajtotta magában.
Aztán megindult a pajta felé. Ölre kapott egy jókora öl szénát és vitte a jószág elé a saroglyába.

2011. február 4., péntek

GONDOLATOK...

WASS  ALBERT
  • Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.

  •  

  • Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.
  • 2011. február 3., csütörtök

    Balázs napja.......

     


    Balázs napját az egészség- és termésvarázslás, a gonoszűzés, a madárűzés, és az időjárásjóslás napjának is nevezték régen. Szokás volt, hogy a magyar szőlősgazdák a földjük négy sarkában megmetszettek egy-egy tőkét arra számítva, hogy Balázs így majd megvédi a szőlőket, és szőlőéréskor elűzi a madarakat, hogy azok ne tegyenek kárt a szemekben.
    A balázsolás, balázsjárás hagyománya nem csak nálunk volt ismeretes, hanem a cseh, morva és szlovák területeken is.


    Eredete Szent Balázs püspök nevéhez fűződik, aki azzal tette feledhetetlenné magát az utókor számára, hogy egyszer megmentett egy fiút, akinek halszálka akadt a torkán. Hálából a fiú anyja ételt és gyertyát adományozott számára. Ezért a torokfájósok különös becsben tartják ezt a dátumot, az őket ápolók pedig ilyenkor parázsra vetett alma héjával füstölik meg a szenvedőket, hogy ezáltal a betegséget, fájdalmat okozó gonoszt elűzzék belőlük.

    Nem kétséges, hogy a magyaroknál még a századfordulón is virágzó balázsjárás középkori diákjárásokból bontakozott ki. Föltűnő a balázsjárásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a XVII. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori clerici vagantes, vándor diákok igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor a magas egyházi műveltségnek játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni. A legelső ismert magyarnyelvű balázsjárás a XVII. századból való. Egy régi, a gyöngyösi franciskánusok könyvtárában őrzött könyv védőlapján örökítették meg:
    „Ma van Szent Balázsnak napja, / rígiktől nekünk szokás hagyva, / szegény diákoknak járni, / házanként kerölni, / asszonyokat csergetni. / Azért édes asszonyunk / ne légyen hozzád hiába járásunk, / kérjük érted Istent, / segélj sokszor diákokat. / Adjál egy kis szalonnát, / hadd tegyük rajta áldást, / ad az Isten érte mást, / adjatok hát szalonnát!”
    /Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium/





    2011. február 2., szerda

    Tavaszváró.....

    Szabó Lőrinc: A szél meg a nap
    Licskes-lucskos öreg bácsi,
    Hujj, hujj én a szél vagyok!
    Kék udvarban seprűjével
    Megkergette a napot.
    Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
    Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
    Szél kergette,
    utolérte,
    jól megverte a napot;
    megkergette,
    utolérte,
    jól megverte,
    összetörte,
    kék udvarból kiseperte,
    kendőjébe bekötötte,
    mondjátok meg: hová tette?
    Zsebre tette a napot.
    Zsebre tette? Zsebre ő!
    Azért van most rossz idő.
    network.hunetwork.hu
    network.hu

    Gyertyaszentelő... február.2.


    Negyven nappal Karácsony után, február másodikán tartják Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, ami tulajdonképpen a karácsonyi liturgia befejező akkordja, ugyanakkor a szerzetesek világnapja is.

    Ezt a napot Urunk Bemutatásának a „Bémutatás Ünnepnek" is szokták nevezni, a IV. századtól kezdődően vált ünneppé. A Biblia is úgy emlegeti, hogy ezen a napon mutatták be a templomba Jézust, mint elsőszülöttet. Ezen a napon szoktak gyertyát szentelni, gyertyás körmenetet tartani. Az emberi természetet jelképező gyertyát azért szentelik meg, hogy az isteni fény kiáradjon és eltöltse az embereket is. Anno előírt vallásos cselekmény volt Jézus jeruzsálemi templomban való bemutatása, mivel a szülők az elsőszülött gyermeket istennek szentelték. A gyertyaszentelés egyébként a világosság, a megújuló élet és az asszonyi termékenység jelképe. A szentelt gyertyának nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, ami végigkísért a bölcsőtől a koporsóig.
    A néphagyomány szerint február másodikához kötődik az egyik legszélesebb körben elterjedt időjóslás. Ezen a napon jön ki barlangjából a téli álmából felébredt medve, ha napos időt lát és meglátja saját árnyékát, akkor visszatér barlangjába és még hosszú lesz a tél. Ha nincs napos idő, korai tavaszra számíthatunk. Egyébként a medvekultusz európai nyomai szerint, őseink a medvében az egyik legfőbb állatistenséget tisztelték. A medve téli álmából való február másodikai ébredés, a tavasz közeledtének és a természet föltámadásának jelképévé vált.
    Jókai Mór „Az új földesúr" című regényében a következőképpen ír erről a napról: Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
    Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van. "

    2011. február 1., kedd

    Székely mese /csángó, /



    network.hu

     
    Hozzam es járt a lüdérc

    A tizennégyi háborúba én tizenhat eszendős vótam. Eppe a mü falunknál állot meg a front. Vaj hét családval béhuzakodtunk a pincébe. Vótak ott vénasszonyok,öregemberek, kicsi gyermekek, mindenféle. Alyan nekem való forma legén csak egy vót. Elkezdett az ingemet kerülgetni. Édesanyám észrevehetett valamit, mert erőst tiltott tölle.  Még azt sem hagyta, hogy beszélgessek véle. Így há, egész nap csak lestük egymást. Mikor osztá, este elfútták a lámpást, a setétbe esszeszúrtuk a csóré lábunkat, s úgy vótunk. Én minden éjen úgy felbolondultam, hogy az ördögök vittek el. Sajnos, egy hamar vége lett a frontnak, s haza kellett menjünk a pincéből. Attól fogva ingemet még az utcára se csaptak ki, úgy féltettek. Mikor mentem a templomba, édesanyám akkor és utánam rikolytott, hogy harmadik harangszókor otthon legyek, mert ha nem, hajamot mind kitépi.
    A fiatalság esent kezdett guzsalyakodni. Jártak a gyűlésbe.Nekem a szüvem hasadott el, hogy én es mehessek, de ingemet nem csaptak el semmiképp. Egy este hallom én, hogy édesapámék beszélgetik: apám megyen másnap reggel fuvarba, s nem jő haza estére. Na, gondoltam, akármi legyen, de én most elmenyek a guzsalyasba! Elighogy édesapám kihúzta a lábát, én kezdtem fújni édesanyámnak: Édesanyám, bár most az egyszer, hogy édesapám nincs idehaza, csapjon el a guzsalyasba! Anyám hallgatott egy üdeig, én folytattam: Há, nem eleget ülök itthon? S há nem eleget ügyelek a testvéreimre?S há, nem eleget dógozom evvel az átkozott kendervel? Hogy a nyavalya egye ki még a gyükerét es!
    Na, eredj, eredj! Ne bornyúzd itt a fejemen! DE hallod-e? Ha én valamit megtudok, s neked a büzöd elmegyenm én a hajadot mind kitépem!
    Amikor kezdett setétedni, megfogtam a guzsalyt, s én úgy mentem bé a lütőn, mind akit visznek.
    A fiatalság imá esszegyült. A leányok fontak, a legények kártyáztak. Egyik-egyik leült a szeretje mellé. Én es fontam s az a legén leült melléjem. A orsó örökrétig  esett ki a kezemből. A legén felkapta, de csak csókért adta vissza. Na, vót ott alyan fonás, hogy vége vót a világnak! Amikor kitőt a gyülés, a legén hazakésért ingemet, A kapuba jól megölelgetett, megcsókolgatott. Tisztáre kirekesztette az eszemet. Én onnatt  se enni nem tudtam, se alunni nem tudtam.Csak a legén,s csak a legén!
    Vót a házunk előtt egy kicsi fahidacska, s ha arra valaki realépett, akkor az bengett. Ez, a legén, mikor járt el a kapunk előtt, a lábával a hidat örökké megbengette. Akkor én kiszöktem az ajtón s bár egy minutára, reaneztem. Egy vasárnap estefelé halom én, hogy beng a híd. Kiszöktem az ajtón, hogy meglássam, de édespám utánam nyúlt, megragadta hátulról a hajamot: Nem mensz suba se. Nyomd le, ide ne,  a likadot, míg szépen vagy! Azt akarod, hogy egy bitangot esszeszedj?! Akkor én readöccsentem az ágyra, s neki sírni. Lefeküdtünk de én csak sírtam tovább. Édesanyámék elfútták a lámpást, s a setétbe kezdtünk mondikálni. Mondom én: Hagyják el,mert elmenyek szógálni, s odamegyek ahova akarok!
    Eredj, eredj, de osztá többet a lábodat ide bé nem teszed!      Én elgondoltam, hogy alyan jól megvónék édesanyámék nélkül,ha az a legén ingemet elvenne. Melyen szép a haja, s melyen szép az orcája! Melyen jó meleg a szája s melyen kemén karjai vannak! Ahogy igy elmélkedem, még nem vótam elaludva, egyszer csak há, ott ül a legén az ágyam széjibe. Megörvendeztem, felnyújtottam a karjaimot, hogy megöleljem. Akartam kérdeni, hogy hogy jött bé? S há akkor az a legén csak kezdett reám jőni, kezde szorítgatni a nyakamot. Kezdtem sikolytani: Jaj, jaj, Nyuvadok meg, nyuvadok meg!
    Szökjél ember, gyújtasd a lámpást! Mi baja van a leánkának?
    Édesapám kiszökött az ágyól, lámpást gyújtott,s há ott a legén a ház közepibe. Apám csak felkapta a faragószékről a fészit, s a legénre emelte:
    Az anyád ántikrisztussát! Ebbe a helybe esszeváglak! Erre a legén csak lobot vetett, nagy fényesség lett, szórta a tüzet:   sergett a ház közepibe, osztá béhuzakodott az espár ajtaján, felhuzakodott a kürtön s elment. Mü ottmaradtunk s szinte kétségbeestünk.    Mi vót ez?
    Apám kezdett ingemet szidni: Te szerencsétlan! Nem megmondtam, hogy ne vesd belé az eszedet abba a legénbe? Most ideszoktattad a lüdércet.  Jaj, jaj, mit tudunk tenni, hogy ne jöjjön ide többet az a lüdér? Jajgatódzott édesanyám a donyha alól. Nannyokám megszólalt a sutuban:  Ó ne legyetek úgy kétségbeesve! Amikor fiatal vótam, hezám is járt a lüdérc. Majd megkenjük fokhagymával. Ugye s lett. Vaj három este ingemet csóréra vetkeztettek,megtörtek a kujak fokhagymát, koromval esszevigyitették s ingemet tetőtől-talpig békentek, Hát erőst csúf lehettem, mert többet a lüdérc nem jött, Most imán öreg vagyok, de azt a legént máig se felejtem el.