"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2015. május 7., csütörtök

Ki volt a niklai remete?



Berzsenyi Dániel élete

1776. május 7-én született Kemenesalján egy középbirtokos család gyermekeként. Édesapja, bár elvégezte a jogi egyetemet, leginkább gazdálkodással foglalkozott. A kis Berzsenyi tőle tanulta meg az írást és az olvasást. 1788 őszén kerül a soproni líceumba, amely a mai nyolcosztályos gimnáziumnak felel meg. S hogy mennyire nem volt példamutató diák, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a nyolc osztályból csak hetet végzett el, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert állandó összeütközésbe került a tanárokkal. 1793-ban megszökött az iskolából és beállt katonának, így középiskolai tanulmányait végül nem fejezte be. 1795-ben végleg felhagyott a tanulással. Sokat olvasott, megtanult latinul és németül, és igen részletesen ismerte a görög mitológiát. Példaképe Horatius volt. Egy ideig Niklán húzta meg magát nagybátyjánál, míg végül nősülésre adta a fejét. 1799-ben feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, akivel Sömjénben telepedtek le. Aztán 1804-ben véglegesen Niklára költöztek, és gazdálkodással kezdtek el foglalkozni. 1796-tól írt verseket, amelyeket kezdetben nem szánt közszemlére, mondhatni csak a fiókjának írta őket. 1803-ban Kis János nemesdölki lelkipásztor rajtakapta Berzsenyit, amint éppen verseket "firkálgat". Ő fedezte fel benne először a költőt. A pap mindjárt három művét el is küldte Kazinczynak. 1808-ban Berzsenyi egész kötet küldött el Kis Jánosnak, aki azt át is adta Kazinczynak. 1810-ben és 1813-ban járt Budapesten, ahol először találkozott például Kölcsey Ferenccel és más neves költőkkel és írókkal. 1812-ben Bécsbe is ellátogatott, ahol egy hetet töltött. A niklai élet, a gazdálkodással kapcsolatos problémák, a családi nehézségek mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy költészete ebben az időszakban nem volt kimagasló. Ezt Kölcsey is tudtára adta hozzá intézett bírálatában 1817-ben. Berzsenyi a kritikát személyes támadásnak érezte, legfőbb vágya az volt, hogy valamilyen formában visszavághasson Kölcseynek. Válaszát az Észrevételek Kölcsey recenziójára című műben fogalmazta meg. 1830-ban az Akadémia filozófiai osztályán taggá választották. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, majd 1836. február 24.-én hunyt el Niklán.

Berzsenyi költészetére jellemző, hogy nem lehet műveit korszakolni, hanem műfajonként csoportosítják őket. Legkorábbi időszakában ódákat írt, később elégiákat, majd pedig episztolákat.

Ódái 1810 körül keletkeztek, amelyek általában a magyarokhoz szólnak, különböző történelmi helyzetekben figyelmezteti őket az összefogás fontosságára.
Az elégiák a Niklara való költözés után íródtak. Ezek általában a mulandóságról, a magányról szólnak.
Az episztolák 1815 körül kerültek ki Berzsenyi keze alól. Ezek már egészen filozofikus művek, az élet értelmét kutatják.
/forrás: sulinet/

SZERELMES BÁNKÓDÁS

Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése