Negyven nappal Karácsony után, február másodikán tartják Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, ami tulajdonképpen a karácsonyi liturgia befejező akkordja, ugyanakkor a szerzetesek világnapja is.
Ezt a napot Urunk Bemutatásának a „Bémutatás Ünnepnek" is szokták nevezni, a IV. századtól kezdődően vált ünneppé. A Biblia is úgy emlegeti, hogy ezen a napon mutatták be a templomba Jézust, mint elsőszülöttet. Ezen a napon szoktak gyertyát szentelni, gyertyás körmenetet tartani. Az emberi természetet jelképező gyertyát azért szentelik meg, hogy az isteni fény kiáradjon és eltöltse az embereket is. Anno előírt vallásos cselekmény volt Jézus jeruzsálemi templomban való bemutatása, mivel a szülők az elsőszülött gyermeket istennek szentelték. A gyertyaszentelés egyébként a világosság, a megújuló élet és az asszonyi termékenység jelképe. A szentelt gyertyának nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, ami végigkísért a bölcsőtől a koporsóig.
A néphagyomány szerint február másodikához kötődik az egyik legszélesebb körben elterjedt időjóslás. Ezen a napon jön ki barlangjából a téli álmából felébredt medve, ha napos időt lát és meglátja saját árnyékát, akkor visszatér barlangjába és még hosszú lesz a tél. Ha nincs napos idő, korai tavaszra számíthatunk. Egyébként a medvekultusz európai nyomai szerint, őseink a medvében az egyik legfőbb állatistenséget tisztelték. A medve téli álmából való február másodikai ébredés, a tavasz közeledtének és a természet föltámadásának jelképévé vált.
Jókai Mór „Az új földesúr" című regényében a következőképpen ír erről a napról: Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése