Érdekes

Mióta viselnek az emberek szandált?

Az ókorban, Kis-Ázsiában élt a lüdek legendás népe. Jól éltek, mert az egyik királyuk a közismert Krőzus volt. Hitük szerint egyik legmagasabb rangú istenüket Sandas névvel illették. Ez is krőzus lehetett a maga körében, mert sohasem járt mezítláb, mint a többi halhatatlan, hanem mindig cipőben jelent meg a társaságban. Persze, mindig cipőstül ábrázolták is Sandas istenségét. Ez a viselet nagyon megtetszett a szomszéd népeknek. A görögök azt mondták: remek, a római hölgyek addig epekedtek, míg nékik is olyan isteni sandaliumuk lett, mint a lüdek Sandas istenének. Azóta is szandál a sandalium, hála Sandasnak. 

- Eddig tart a mese - a valóság az, hogy a bőr- vagy fatalpú, szíjakkal a lábhoz erősített szandál Mezopotámiában és Egyiptomban a legősibb lábbeli. Átvették a görögök is, a rómaiaknál is népszerű volt a nők körében, a komoly római férfiak azonban nem tartották magukhoz illő viseletnek. Otthonra még csak felhúzták, az utcára, a méltóságteljes tógához azonban már nem vették fel. 

Ki találta fel az esernyőt?

I. e. 860-ból a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felérik az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja. Európában a 16. század során tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni fedéllé szürkül. Az európai ősesernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált.

A 18. század közepén jelent meg Londonban Sir Jonas Hauway; ő az esernyő prófétája volt. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket. Felbérelték az akkori "huligánokat", hogy tüntessenek ellene. 1750-től kezdve, harminc éven át sétált Sir Jonas esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő. Megszokták, viselik, használják - és elvesztik azóta is...

 

Honnan ered az a mese, hogy az aranyszínű szőlőben arany van?

Az aranytartalmú vagy aranyat termő szőlő meséje a 15. századba, Mátyás király udvari tudósainak körébe vezet vissza. Marzio Galeotto ezt jegyezte fel: 

"Egy hallatlan és csodadolgot említek, amiről azt mondják, hogy sehol másutt nem fordul elő, csak Magyarországban. Ott ugyanis arany terem vessző alakban, hasonló a spárgához, néha meg a szőlőtőke körül tekerőzött kacs formájára emlékeztet."

Ezt a mesét elhitte az egész tudományos világ, még a józan ítéletű Bél Mátyás is. Sőt egyik munkájában közzétette egy olyan aranytekercsnek a rajzát, amelyet egy tokaji szőlővenyigéhez nőve találtak. 

Az aranyszőlő titkának megfejtését a Természettudományi Közlönyben Horváth Géza tette közzé. Megvizsgált egy szőlőszemet, amelyen négy darab aranyfényű szemecske volt látható. Már első tekintetre megállapította, hogy az aranyszínű szemecskék tulajdonképpen rovarpeték, a Gonocerus Acutangulatus Goeze poloskafajnak a petéi. Ez a felül világosbarna, alul szennyessárga, 12-15 mm hosszú rovar a karimás poloskák (Coraide) családjához tartozik, és bokrokon, cserjéken Európa-szerte előfordul. Táplálékát növényi nedvekből, bogyókból szívja és ezekre a helyekre rakja petéit is. A viaszsárga peték tojás alakúak, 1 3/4 mm hosszúak és 1 mm-nél valamivel vastagabbak.

A fiatal ivadék úgy bújik ki a petéből, hogy annak végén egy kis ajtócska felnyílik. Az üres peték aranysárgák, olyan aranyos fénnyel és csillogással, hogy valóban aranynak lehet nézni. Felszínük szabad szemmel simának látszik, de erős nagyítás mellett szabálytalan hatszögű sejtekből álló recézetet lehet rajta észrevenni. Az üres petehéjak, amelyek különben csak olyan sárgák, mint a borostyánkő, eme recésségnek köszönhetik élénk aranyfényüket, mert a felszín recézete a fénytalálkozás tüneményét idézi elő, és ez okozza az aranyos csillogást. Fizikai neve: interferencia.

Az aranyfényű petehéjak azonban nem hasonlíthatnak szőlőkacsra. Honnan eredhet akkor az aranyvenyige meséje? 

Szőlőműveléskor gyakran bukkantak és bukkannak régészeti leletekre. Minden bizonnyal bronzkori arany spirálisokat találtak valaha egy szőlőben, s mivel ezek valóban emlékeztetnek a szőlőkacsra, azt a téves következtetést vonták le, hogy az arany a szőlőtőkén termett.