A papír beférkőzött a hétköznapi életvitelünkbe. Lehetetlen volna meglennünk nélküle.A papírkészítők
1530-ban az ősz – a régi írások tanúsága szerint – ugyancsak morcos ábrázattal tekintett szét a Lőcse körüli hegyeken. Rosszkedvében „felette borús idővel” nehezedett a vidékre, és csak a Katalin-napi készülődés lopott egy kis mosolyt a lőcseiek arcára. S a derék polgárok nem gondoltak arra, hogy rövidesen még ennél a kutyának se való időnél is nagyobb baj szakad a nyakukba. Pedig már ott lopakodott a falak alatt: régi ellenségeik, a késmárki polgárok rohanták meg őket, idegen zsoldosokkal. A lőcseiek későn, a csatazajra riadtak fel, és a tűzharangra: ég a város! A tűz feltartóztathatatlanul terjedt, és a vörös kakas hamarosan felkukorított a papírmalmon is. Tamás mesternek és legényeinek alig maradt annyi idejük, hogy magukat mentsék. A papírmalom berendezésével együtt leégett, és a sok szép fehér papír fekete pernyévé változott.
Tamás mester – amikor a vész elvonult – visszatért az üszkös romok közé. Valami fojtogatta a torkát, sokkal kínosabb, mint a füst. Papírmalmának – az első hazai papír – pusztulásában élete eddigi munkáját látta megsemmisülni. És ekkor egy inas korában hallott mondás jutott az eszébe: „A papír erősebb, mint a kard.” Persze, hiszen ezen marad fenn az ember gondolata, cselekedete. A papír még az időnél is erősebb, mert megállásra kényszeríti a pillanatot és mindazt, amit évek hosszú sora feledésre kárhoztatott, e könnyű, fehér lap megőrzi a jövendő számára. – Tamás mester dacosan emelte fel fejét: ha az első magyarországi papírmalom elpusztult is, épülni fog hamarosan a második, harmadik, sok, mert papír nélkül az ember nem tud többé élni.
Úgy is lett. S a tiszta vizű hegyi patakok mellett feltünedeztek a papírmalmok. Csendes kelepelésük a századok során megsokszorozódott. A XVI. században, nem sokkal a lőcsei első pusztulása után négy papírmalom kezdte meg a hazai papír készítését, és a XVII. század vontatottsága után – a végvári harcok ideje ez – a XVIII. század nagyot lendített az ügyön. Mária Terézia és II. József korában már 50–60 papírmalmunk működhetett, s ha innen az első lőcseiig visszatekintünk, 130 malmot számlálhattunk össze.
Amikor nálunk, Magyarországon mindez lejátszódott, a történelemben már 18 évszázad és két emberöltő telt el azóta, hogy a papírt feltalálták. Caj Lun, a kínai császár magas rangú hivatalnokai i.sz.105-ben javasolta urának, hogy a nehéz bambusztábla és a drága selyem helyett növényi rostból készült, könnyű és olcsó lapra írjanak. A császár elfogadta javaslatát, és – mint a krónikás írta – „rövidesen az egész császárságban használni kezdték a nagyságos Caj papírját”. A kínai papírkészítők istenükként tisztelték őt, és a tatungmengi Chuá-Feng templomban elhelyezett képe előtt minden évben hosszú embersorok rótták le tiszteletüket.
Mintegy 650 évig a feltaláló kínaiak titka maradt a papírkészítés, amíg aztán az arabok 751-ben, kínai hadifoglyokkal együtt, a titoknak is birtokába jutottak, és a papír használata a kalifátus hódító útján 860 körül eljutott Európába.
1100 körül itt is csináltak már papírt. A ritka újdonsággal a kereskedők ismertették meg a népeket, a kereskedőkaravánok nyomában pedig a fehér mesterség tudói: a papírkészítők jártak. 200 évbe tellett, amíg Európa megismerte a papírt, és újabb 200 esztendővel öregedett az emberiség, amíg végre a XVI. században Európa-szerte készítéséhez láttak.
/Forrás: Bogdán István/
Volt írás a papír elõtt?
Persze hogy volt! A kérdés természetesen költõi, de talán rávilágít arra, mennyire nem sejtjük az emberi nem találékonyságának határait, ha fontosnak tartott gondolatok megörökítése volt a cél.
Kezdetben az õsember barlangok falát festette be különféle jelenetekkel, melyekkel a gyakran ismételt folyamatok sikerességét szerette volna elérni. Az elsõ íráshordozó a sziklafal, a kõ volt.
Ahogy terjeszkedett az emberiség, eljutott olyan helyekre is, ahol a kõhöz nehéz volt hozzájutni – elsõsorban a Tigris és az Eufrátesz völgyében –, és ott agyagtáblákat használtak az íráshoz. A nedves agyaglapba karcolták bele az írástudók a megörökítendõ gondolatokat, és a táblákat a napon kiszárították vagy kiégették. Az is érdekesség, hogy az ókori Mezopotámia lakói kitûnõ módszert találtak ki az okirathamisítás ellen: az egész szöveget, amit meg akartak õrizni, egyetlen agyagtáblába nyomták bele, melyet elláttak a különbözõ felek aláírásaival, majd ezt a lapot szintén agyagból készült burkolatba rakták, aztán erre a szöveget és az aláírásokat ismét rányomták. Ha valaki gyanakodott, hogy az eredeti szövegen valamit megváltoztattak, joga volt leválasztatni a burkolatot, és összehasonlíthatta a belsõ szöveget a külsõvel. A burkolatot csak úgy lehetett eltávolítani, ha összetört, viszont hamisított burkolatot utólag senki sem tudott a régi belsõre göngyölni. A szükséges aláírások ugyanis nem álltak teljes számban rendelkezésre, és ami még ennél is fontosabb, minden új agyagburkolat, amelyet nedves állapotban a megszáradt belsõ lapra fektettek, szétpattant, mert az agyag száradása közben jelentõsen zsugorodik.
Az ókori Egyiptomban íráshordozóként papiruszt használtak, mely papirusznádból készült. Az ókorban rendkívül sokféle célra hasznosították, egyebek között kötelet, csónakot, gyékényt készítettek belõle. A vadon növõ papirusznád nem elégítette ki a szükségleteket, ezért külön ültetvényeket telepítettek. A papiruszcserje rostos szárából vékony szeleteket vágtak, amelyeket egy vízzel nedvesített deszkalapon szorosan egymás mellé helyeztek és simára kalapáltak. Ezekre keresztirányban újabb csíkokat fektettek, és fakalapáccsal további nedvesítés közben a két sort összedolgozták. A papiruszlapokat a napon megszárították, majd kõ- vagy csonteszközzel a felületüket simára csiszolták. A papiruszlapokat összeragasztották, és tekercsekbe göngyölítve hozták forgalomba.
A ma ismeretes legrégebbi papirusztekercs mintegy négy és fél ezer éves, tehát ezt az anyagot több mint három évezreden át használták a gyakorlatban, széles körben írásra. Gyártása csak a 9–11. század körül szûnt meg. Egyszer esett csak meg, hogy valaki nem tudott hozzájutni az amúgy tömegcikknek számító papiruszhoz. II. Eumenész pergamoni király a Kr. e. 2. században könyvtárat alapított és az volt a célja, hogy nagyobb, gazdagabb anyagot gyûjtsön össze, mint az alexandriai könyvtáré. Gyorsan gyarapodó állományához azonban mind több papiruszra volt szükség. Az egyiptomiak azonban úgy próbálták vetélytársukat visszaszorítani és az alexandriai könyvtár érdekeit megvédeni, hogy betiltották a papiruszkivitelt. Pergamon városában ekkor állati bõrre kezdtek kéziratokat írni. Az állatok bõrét már korábban is kikészítették, de írásra a Földközi-tenger környékén eddig ezt az anyagot nem használták.
A pergament elsõsorban juh- és tehénbõrbõl készítették: a bõrt lenyúzták, több napon át meszes vízben áztatták, majd a szõrtõl, a felesleges rétegektõl megtisztították, kifeszítve megszárították és kisimították, lecsiszolták, és széleit egyenesre vágták. A pergamen – amely kicsit sárgás, vékony hártya – élettartamát a legújabb szintetikus anyagok némelyike múlja csak felül.
Az ókori íráshordozók közé tartozik még a rómaiak viasztáblája is. A viasztáblára csontból vagy fémbõl készített szerszámmal, a stílussal karcolták a feljegyzéseket.
Észak-Ausztrália nomád õslakói a fehérfa kérgét használják. Elõször gondosan kiválasztják a megfelelõ életkorú fát, amelyrõl azután lehántják a kérget. A lehántott fakérget homokba ássák, hogy jól kiszáradjon, majd gondosan megtisztítják. A fakéregre a sárga, vörös, fehér és fekete színezésû képeket tollból, rostosított növényi ágacskákból vagy emberi hajból készített ecsettel festik.
Latin-Amerikában, Afrikában, Óceániában és egyes feltevések szerint Ázsiában egyaránt ismeretes az úgynevezett tapa. A Tonga-szigeteken az írás céljára használatos többrétegû tapa a következõképpen készül: egy megfelelõ vastagságú fikuszról szép, sima kéregdarabot húznak le, majd ennek belsõ háncsszövetét éles kagylóval lefejtik. A háncsot napokig vízben áztatják, hogy meglágyuljon, ezután sulykolóval addig verik, amíg egészen vékonnyá és hajlékonnyá válik. A fáról lefejtett kéregdarab ily módon eredeti alapterületének többszörösére növekszik. A vékony kéregszövetre farámán kifeszített kókuszrost sablon segítségével színes ábrát nyomnak, és a már díszített szövetet domború mintás sulykolóval még egyszer végigverik. A domború mintázat belenyomódik az anyagba, de csak akkor válik láthatóvá, ha a napfény átsüt az anyagon. A tapakészítés kezdeteinek idõpontját a kutatók mind ez ideig nem tudták megállapítani. Nagyon régi eljárásról van szó, amit már ezelõtt 2500 évvel is ismertek, legalábbis egy kínai tudós, Shun Shen-ling szerint már a Kr. e. 6. században tapára írtak a papír szülõhazájában.
A mai India és Indonézia területén elõszeretettel használták a pálmalevelet íráshordozóként. A kínaiak bambuszkéregbõl készítettek keskeny lapocskákat, amelyre tussal festették felülrõl lefelé írásjegyeiket. Hosszabb írásmûveiknél a bambuszlapocskákat zsinórral egymáshoz kötötték. A bambusz- vagy falapocskákból készített könyvek kezelése elég nehézkes volt. Visszaemlékezések szerint Meng-ce vándor filozófus három kocsirakomány könyvet vitt magával, Csin Si-huang császárnak pedig naponta többkilónyi állami okmányt és kérvényt kellett átnéznie. Keresniük kellett tehát egy kisebb helyigényû, könnyebb anyagot írás céljára. Ez az anyag a selyem volt. Kr. e. 3. századtól egészen napjainkig használatos, bár kimondottan íráshordozóként csak a papír általános elterjedéséig használták. A selyem ugyanis drága portéka volt, készítésének módja pedig hétpecsétes titok. Éppen értékes volta miatt nem válhatott az írásos kultúra egyetemes hordozójává, noha a tudomány, a kultúra és az államigazgatás fejlõdése következtében egyre növekedett a kereslet az íráshordozó anyagok iránt.
Mire írhat majd néhány évtized, évszázad múltán az ember? Kell egyáltalán új anyagot keresnünk a papír helyett?
Az újdonságok listáját böngészve megakadhat a szemünk egy kifejezésen: elektronikus papír. Amirõl szó van, az hajlékony, mint a papír, és sokoldalú, mint a számítógép képernyõje. Az elektronikus papírt az ember ugyanúgy magával viheti, mint a valódit, ugyanakkor a számítógép képernyõjéhez hasonlóan dinamikus és újraírható. Lehet belõle újság, amely olvasás közben változik és közli a legfrissebb híreket. Lehet magazin, amelyen mozgó képek keltik életre a történeteket. Lehet belõle tankönyv, hirdetõtábla vagy reklámhordozó, plakáttól hajtogatható kijelzõig szinte minden.
És miként mûködik? Igen ötletes: van egy vékony mûanyag hordozófólia, aminek a felületén apró kis golyócskák vannak rögzítve oly módon, hogy az elektromos tér megváltozása esetén a golyók elemi elektromos dipólusdarabokként viselkedve követik a változást, 180 fokos fordulatot tesznek tengelyük körül. A trükk az, hogy a golyók egyik fele fekete, másik fele fehér, így a megfelelõ pozícióban elegendõ a megfelelõ teret létrehozni, és máris elõáll a kívánt kép, ábra vagy szöveg. Természetesen szükséges valamilyen kiegészítõ berendezés, amely az ábrakialakítási mûveletet elvégzi, de az elektronikus papírt errõl leválasztva is megõrzi a tartalmát.
Meglenne a tökéletes megoldás? Elsõ látásra úgy tûnik, de … Persze lesz színes változat, vékonyabb lap, kisebb önsúly a leírt elektronikus papírból, és lesznek újabb és újabb technikai megoldások a gyártás olcsóbb és környezetkímélõ megoldására. Ám jól nyomon követhetõ a folyamat, miszerint minél bonyolultabb szerkezeti megoldást talál a tudomány, az írott szöveg hitelessége annyival is csökken. Mivel könnyû hozzáférni az alapanyaghoz és az íróeszközhöz, könnyû a szöveg megváltoztatása is. A babiloni agyagtáblák nehézkes voltuk ellenére nyújtották a kellõ biztonságot, nem is beszélve a kõvésetekrõl. Ám ettõl kezdve a hamisítás szinte tárt kapukon robogott az írott szöveg nyomában: a mai bíróságoknak is külön szakértõket kell alkalmazniuk, akik igen körülményesen tudják csak egy bizonyos okmány, irat eredetét megállapítani. A közembernek ez már az eszközök híján is nehéz feladat. Ezt a hiányosságot próbálják kihasználni például a pénzhamisítók áldatlan tevékenységükkel.
Ráadásul a digitális technika már teljesen megfoszt minket a dolgok kézzelfoghatóságától, és így persze a gyors ellenõrzési lehetõségektõl. Mindezek ellenére szükséges a fejlõdés, az akadályokat pedig mindig leküzdötték a kutatók. Bízzunk abban, hogy ebben az esetben is így történik.
Búcsúzóul idézzünk egy közmondást: „A szó elszáll, az írás megmarad.”
Milyen formában? Ez már csak rajtunk múlik..
/Forrás:
Horváth Cz. János/
