Kenyér története

Október 16. Kenyér világnapja - A svájci székhelyű Pékek Világszövetsége 2001-es kongresszusán döntött úgy, hogy október 16. legyen a KENYÉR VILÁGNAPJA. A világnap célja, hogy bemutassa a világ legfontosabb élelmezési cikkének , a kenyérnek a jelentőségét.
 
Tápláló, ízletes – ezt jelenti a kenyér a mindennapokban, egy olyan élelmiszert, ami nélkül képtelenség lenne elképzelni az életet. Nem véletlen ez a beidegződés, ugyanis már a legrégebbi civilizációkban is számtalan formában volt jelen a kenyér az emberek életében, és nélkülözhetetlen cikké vált a táplálkozás történelmében. Már abban a pillanatban, hogy az ember a gabonát megismerte, használni és termeszteni kezdte, azonnal kezdetét vette megmunkálásának fejlődése is. A magvak megpörkölése már primitív feldolgozásnak tekinthető, és az őrölt magok masszává, kásává gyúrása is viszonylag hamar beépült az akkor ember gasztronómiai kultúrájába. A kenyérről találunk feljegyzéseket a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban is, melyek már akkor igen változatosak voltak: a kovász nélküli, forró kövön sütött lepényféleségtől kezdve az Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt használatos kelesztett kenyérig. Ízük, formájuk szintén gazdag választékot mutatott: egy fennmaradt egyiptomi kenyér például bumeránghoz hasonló alakú volt, a görög Hippokratész pedig 2000 évvel ezelőtti munkájában 17 féle kenyeret sorolt fel. A több évszázados fejlődés persze nem ment gyorsan, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a tűzzel való kifinomult viszonyrendszerünk is, a kemencék kifejlesztése és használatának kialakítása. Ma már az is feltételezhető, hogy a kemence építés tudománya, amely a kása kenyérré válásának alapvető mérföldköve volt, keletről terjedt nyugat felé. A görög civilizációban már dolgoztak pékek, a római kultúrában a kenyeret otthon sütötték a szolgák, de ásatások során pékcéheket is találtak a régészek. Az akkori időkben főleg a búzakenyér volt közkedvelt, Ostrearii-en hívták ezt a péksüteményt, és előszeretettel fogyasztottak mellé osztrigát. A fényűző lakomáikról ismert rómaiak el sem tudták már képzelni az életüket kenyér nélkül, és ez a szokás a birodalom után is fennmaradt a feltörekvő kultúrák és civilizációk életvitelében is. Mégis, évszázadokba telt, míg a lapkenyérből tésztaerjesztéssel másféle, új kenyér érett, a gabonavetés módszeressé válásával pedig a minőség is javulni kezdett.

A magyar kenyér története

Jó tudni, hogy már a honfoglaló magyarok is ismerték a kenyeret, az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. Érdekes egyébként, hogy a kenyér a magyar nyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti, pedig valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, korai jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, ‘kásaféle, darából készült ételféleség’ lehetett. Hogy mennyire életünk része a kenyér, az is bizonyítja, ha nyelvi jelentéseit vizsgáljuk, ugyanis túlmutat tárgyi jelentésén – ahogy egyébként számtalan nyelvben is. Gondoljunk csak a kenyérgondokkal küszködő emberre, akinek megélhetési problémái vannak: ebből is látszik, hogy népünknek a kenyér már a kezdetektől fogva a napi biztonságot, a túlélést jelentette. Tárgyi formájában a kenyér szó a honfoglalás idején egyébként feltételezhetően csak a lepénykenyeret jelentette, noha erről nyelvi adat csak 1315 - ből származó, egyházi szövegben maradt fenn. Hazánkban a XVI. században indult lényeges növekedésnek a gabonatermelés. Tanulmányok szerint a XVI. század derekán a magyar parasztháztartásban már fejenként használtak saját fogyasztásra 130-160 kg kenyérgabonát, és ez csak egyre növekedett a továbbiakban. A kora újkorban a kenyeret nálunk főétkezéseken főtt meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt ették, ebből maradt fenn az a szokás, hogy meleg ételekhez nálunk kenyeret is felszolgálnak, legyen az leves, főzelék, vagy más, nem szénhidrát alapú egytálétel.