Csend

"Járni kéne egyet, mielőtt lemegy a nap, a sok üléstől elgémberedtem. Már jön a kikelet, a cinegék egymással versenyre kelve hívják a tavaszt.  A pacsirta dala is ide hallik a mezőről, a gerlék topogva búgnak. Kimozdulok egy kicsit, hosszú az este, még hosszabb az éjszaka. Becsukom a tyúkokat, már biztosan beültek, megsimogatom a Kócos fejét és behívom a cilákat vacsorázni – motyorogta.

Ezzel szép lassan felállt az ablak elé tolt kis hokedliről és a botra támaszkodva kibotorkált a kihalt udvarra. A tyúkok elültek, Kócos az ólja mélyén szundikált, a macskák, ki tudja merre kóricáltak el. Lassan, hajlott hátát bottal megtámasztva megállt az udvar közepén, körbetekintett ezen az elhagyatott portán. Régóta nem voltak már szomszédjai, kihaltak. Ide nem költözik senki, eldugott csepp kis falu ez, messze a vasúttól, egyáltalán minden úttól, itt csak a sár van már otthon, elveszi a gyaloglástól a kedvét az emberlányának. Háború idején még az oroszok is elkerülték, olyan eldugott, rá sem leltek. Kócos boldogan táncolt gazdaasszonya előtt, kicsikarva egy - egy simogatást, vakarászást. Ő is unatkozott, a macskák nem álltak vele szóba. Elvánszorgott a tyúkólig és betette az ajtót. Nézte a károgó varjúkat, na, amíg ezek itt vannak, addig nem lesz tavasz – gondolta. Elcsoszogott a fáskamráig, és egy kis kosarat megrakott fával, ez kell a reggeli begyújtáshoz. Reggelre úgy berozsdásodik a vállam, a lábam, nehezebb akkor mozogni – motyogta maga elé.

Az ajtó előtt békésen ültek a macskák, őt várták, és persze a vacsorát. Beérve a konyhába kihúzta az asztal alól a tányérjukat, egy kis sovány tejbe áztatott kenyérhéjat öntött bele. Maga is leült, keresztet vetett, majd nekilátott a vacsorának, kenyér bele egy bögre sovány tejjel, kivétel nélkül, minden este. Már nem is emlékszik arra, mikor evett mást. Ilyenkor mindig megjelent előtte a régmúlt hangos konyhája, a gőzölgő ételek a tűzhelyen, sült hurka illata, nevetések, hangos gyerekkacaj, a férje hangját is hallja ilyenkor. Nem volt kihalt a falu. A téli disznóvágások nyüzsgő hajnala, orrában érezte a pörzsöléstől égett bőrke szagát. A nyár, az aratás, a cséplés nehéz munkája, mégis boldog érzés melege önti el, ha rágondol. Karácsonynak éjjelén a szomszéd falu templomába mentek családostól az éjféli misére. De szép volt. Most csak itthon imádkozik, minden este, már nem magáért, azért a sok fiatalért, akik előtt még ott az élet. Magáért már minek, a Jóisten elfelejtette, itt hagyta, pedig már nem öröm az élet, csak van ebben a világban, néhány állatnak van csak hasznára. A zajos világ folyása messze került tőle, csak magában él, rózsafüzét morzsolva, a halált várva, ül a kis hokedlin az ablak előtt, itt az emlékei között, elfeledve egy elhagyott kis falucskában. "

Fotó: Mohos Zsófia 

 

Forrás, kép: Tűnődéseim, Jega blogja 

 

Köszönöm Ibolyának, hogy szép írását feltehettem a blogra!

 

 

A havas üzenete

Öregember ül a fapadon. Haja és szakálla fehér.
Mellette bot, az elmaradhatatlan útitárs. Körülötte nem változott semmi
pedig nagyon sok idő telt el.
Közeledik a 100. éve felé. Évek...
Ő már bölcsként szemléli a világot. Alakja kissé összeesett,
haja színe megváltozott, de szemében még ott bújócskázik
a jókedv és a szeretet.
Szelleme friss, mint a levegő, melyet mindennap beszív.
Most is vidám mosoly szalad át a szája mellett megbújó ráncokban,
és halad tovább a sok életvonalon át, fel az arcán, a szeméig.
Valamit vagy valakit lát.
Távolról egy piros pont közeledik, ő már tudja, hogy ki az.
A megöregedett juhász kis unokája. Ő hozza fel rendszeresen az élelmet,
ilyenkor az öreg szívét megérinti a fiatalság szele.
Örömmel nézi a kislányt. Piros kis ruhát visel, vállain könnyedén
hozza a nehéz átalvetőt.
Lábán nincs cipő, csak úgy mezítláb jön fel az ösvényen.
Légies súlya alatt még a fűszálak sem hajolnak meg.
Csupa derű és vidámság ez a kis csöppség, aki úgy ismeri a havast,
mint a saját tenyerét. Hajába most is virágot tett, szinte úgy szökdécsel,
mint egy kis gida. Ő a legszebb virág ezen a vidéken
- büszke is rá az öreg juhász.
Amint elhalad a virágok mellett, azok kihúznák magukat,
nehogy lemaradjanak a szépségek versenyén.

Már messziről integet, az öreg is visszaint, és várja, hogy megérkezzen
a lány. Derűvel huppan az öreg mellé a fapadra, és mesél.
Hangja tele vidámsággal, és egy szuszra akar elmondani mindent,
ami a hegyen vagy a völgyben levő kis faluban történt.

Az öreg azonban csendre inti.
Megkínálja málnaszirupos friss forrásvízzel. A lány ízlelgeti,
aztán egy szuszra kiissza a pohár tartalmát. Nevetve kér még...
nagyon szereti, érződik benne a hegyen termett vad,
de édes málna illata.
Ennél finomabbat sehol sem ihat, hisz csak itt terem,
a hasadékokban ilyen finom zamatú gyümölcs.
Utána ismét mesél, közben kibontja a csomagot.
Csupa friss étel, amit rendszeresen felhoz, majd leviszi a maradékot.
Semmi sem veszhet el. Nagyon megszerette a havasi embert,
minden titkát vele beszéli meg, és az öreg némán hallgatja végig.
Néha nevet, ekkor a gyermeklány tudja, hogy jó, amiről beszél,
de ha látja, hogy az öreg összehúzza a szemét, megretten és érti,
hogy most valami nem jót cselekedett.
Évek óta így beszélgetnek ők ketten, a havas bölcse és virága.

A nap régen elhaladt fejük fölött, a lány tudja, indulnia kell.
Sötétedés előtt kell leérnie a karámhoz. Hiába, a hegyet tisztelni kell,
és alkalmazkodni hozzá, mert ha nem, baj is történhet.
Elindul, néha még visszanéz és int. Ugyanolyan kecsesen megy el,
ahogy érkezett. Az öregember ott marad, míg el nem tűnik
a szeme elől, majd bemegy, mindent helyére tesz, eszik egy keveset,
és még visszaül a padra.
Sokat van kinn, legtöbb idejét ezen a padon tölti.
Már nem dolgozik, egy fiatalember jár fel rendszeresen,
és végzi el a munkát. Majd valamikor ő költözik a kis lakba.

Némán figyeli a hegyet, naponta ellátogat a két fenyőhöz.
A sír tele van virággal, nem is hoz semmit magával.
Az elmúlt évek során összegyűjtötte és elültette erre a helyre
a hegy legszebb és legnemesebb virágait. Színfolt a fák tövében,
már messziről látszik egész évben pompázó virágaival,
kitűnve a környezetéből. Most is a hegy felé néz.
Mennyi titkot rejt magában ez a hely!
Mennyi mindent látott és megélt.
Hallott puskaropogást, bújtatott szökött katonát, ínséges időben táplálta
a falu lakóit gombával, gyümölccsel, hússal.
Látott nyugalmasabb éveket, nyaraló, kacagó gyermekeket,
kik vidáman ismerkedtek az erdő szépségeivel.

Miközben ezen gondolkozik, egy kis szellő suhant át fölötte,
megemelte ezüstösen csillogó haját, játszadozott vele.
Ő valami mást érzett, mintha egy hívó kéz simogatta volna meg,
szólította... "gyere".
Nem félt. Felkészült már a végső útra, csak még körülnéz,
hálát mondani a kis laknak és a hegynek.
Hálát rebegne minden egyes fának, mert tiszta levegőt termel,
tüdeje a földnek.
Hálát mondana minden szál virágnak, mert megtanította a szeretetre.
Csókokat hintene minden virágsziromra, szépségükért és
vidám színeikért.
Hálát mondana még utoljára minden fűszálnak, és szeretné,
ha minden egyes fűszál ölelő kar lenne, mely átöleli a havast
és azt a földet, ahol megszületett és élt.
Lelke színültig tele, néma és határtalan szeretetre tanította meg
ez a hely, ez lenne a havas üzenete.
Bármennyire zord is az idő, bármennyire nehéz is egy emberi sors,
vagy egy nemzeté, ha gyűlölet van benne, elveszett.
Megmaradni csak úgy lehet, ha szeretünk, tiszteljük azt a földet,
amely életet adott és táplált bennünket.
Ezt kell átadnunk az utánunk jövő nemzedéknek,
a piros ruhás kisleánynak vagy a kis lakba költöző fiatalembernek.
Mindenkinek.
Kezébe vette botját, bement. Fáradtnak érezte magát.
Lefeküdt. Álmában még az erdélyi hegyek ösvényein sétált,
magas fák között, ahol madár dalol, és reggelre megérkezett
két magas fenyő tövébe, virágok közé, örök nyugalomba.