/Illés Sándor/
Különös
álmom volt az éjszaka.Azt álmodtam, hogy értem jött a halál.
Lefekvés után órákig nyitott szemmel hánykolódtam, emlékezve és a halálra gondolva. Ahogy az öregek szokták. Egyszer csak úgy éreztem, hogy könnyűvé válok és lebegek. Ekkor lépett be hozzám a halál. Nem olyan volt, amilyennek lefestik, vagy elképzelik. A halál egy angyal képében érkezett Talán ő volt eddig az őrangyalom, de most lejárt a szolgálat, megszűnt a megbízatása. Szánya nem volt, de anélkül is lebegett és dicsfény ővezte a fejét.
Leült az ágyam szélére, megsimogatta a fejem és azt mondta: Lejárt az idő, mennünk kell. És én nem féltem, földöntúli boldogág kerített hatalmába.
Felkecmeregtem majd a szekrényem alsó fiókjából előszedtem a kis utazótáskát és körültekintettem, mit is csomagoljak bele. Mit vigyek a hosszú útra?
Az angyal ekkor megfogta a kezem, amely éppen a mama fényképéért nyúlt. "Nem kell a fénykép" - mondta. A mama képe meg a fiamé, zokogtam fel és vacogni kezdem. Ez minden kincsem.. Ahova megyünk, ott találkozhatsz majd velük, úgyis , már várnak rád egy virágos réten.
Alkudozni próbáltam. Hátha megesik rajtam a szíve. De csak mosolygott,... az ember ne fényképet vigyen, hanem a szívét. Oda csak szívvel lehet belépni.Mi van a szívedben? Őrzöl-e benne valamit, amit kár volna itthagyni.Tudom, nagyon sokat szenvedtél. Ezért megengedem, hogy életed legszebb öt pillanatát magaddal hozd.
Öt legszebb pillanata hosszú életemnek, Talán az egyik, a legelső az, amikor a mama kezét fogva megálltam a régi falusi iskola előtt. A tanyáról érkezett kis parasztgyerek átlépi az élet első küszöbét. Most hallom annak a régi csengőnek a hangját is bennem harangoz, örök harangszóm amely utat mutat.
És aztán éreztem annak a későbbi pillanatnak a mámorító hatását, amikor egy zivataros, szörnyű éjszaka után lerogytam egy réten és zokogni kezdett bennem a boldogság, amit csak az élve maradottak értékelhetnek igazán. A háború iszonyatában..
De akadtak más nagy és boldog pillanatok is. Ez ..alkonyatkor a Duna-parton ültünk a kedvessel.Szembe velünk a túloldalon a lemenő nap. Mintha lángra lobbant volna a világ. Pedig csak a szívem égett. És megkérdeztem, eljössz e velem? azt válaszolta, akár a világ végére is ....és mentünk, kéz a kézben.
Vagy az a pillanat amikor megszületett a fiam, kihez most elvisz a halál angyala...
Visszaemlékszem arra a napra, mikor kezembe vettem az első könyvem festékszagú példányát és nyomtatásban olvastam a nevem.
És akkor hosszan eltűnődöm, ugyan mi lenne az ötödik kivánság, amit magammal vihetek.? Eszembe jut egy őszi kép, ültem a kertben, s egy fáradt lepke libegett az elhervadt rózsa fölött. Nincs már illata, méze. Ernyedten lehullott a lepke a rózsabokor tövében. Meg kell halni? ez jutott eszembe és intettem az angyalnak: "Mehetünk!..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése