István
királyunk sírját 1038. augusztus 20-án – szentté avatásakor – nyitották
fel a székesfehérvári bazilikában, s az egyház azóta is ezt a dátumot
tartja ünnepként. Attól fogva, hogy 1818-ban Ferenc osztrák császár,
magyar király megengedte Szent István Budán őrzött kézereklyéjének a
budai Várhegyen történő ünnepélyes körülhordozását, messze földön
híressé váltak a budai István-napok. Ez az esemény terebélyesedett a 18.
század végén országos méretűvé. Ezeken az ünnepnapokon az ünnepi asztal
ékessége volt az új lisztből készült kenyér, s az aratók mulatságát még
inkább színesítette a nyáron névnapjukat tartó Istvánok ünnepe is!
I. (Szent) István törvényeivel a keresztény tanításokat az állam minden
alattvalójára kötelezővé tette. Nevéhez tíz egyházmegye megszervezése
kötődik, ezek élén érsek, illetve püspök állt. A keresztény tanítás a
királyság legszilárdabb bázisává, a megtelepült társadalom mindennapi
életének megtartó erejévé vált. A kitűnő hadviselő és belső ellenfelein
győzedelmeskedő, erőskezű uralkodó 1038-ban a történészek becslése
szerint 63 éves korában hunyt el.
45 esztendővel később VII. Gergely pápa Istvánt és fiát: Imre
herceget, a szentek sorába iktatta. A magyar nép erre az időpontra
1083. augusztus 20-ára évszázadok óta kegyelettel emlékezik.
Mindegy nekem, csak add elém anyám,
Bármily barna is az a kenyér.
Jobban esik itthon a barna,
Mint akárhol másutt a fehér.”
(Petőfi Sándor)
Legrégebbi
nemzeti ünnepünk a történelem viharai során többször más-más tartalmat
kapott. A Kárpát-medence uralkodó népe – a magyar – azonban mindig
megtalálta azt az égieket és földieket összekötő ünnepi eseményt,
amelyik méltó augusztus 20-ához. Legkorábbi eleink István királyunk
eljöveteléről nem sokat tudhattak, bár az Árpád-házi dinasztia
megalapítója, Árpád fejedelem nem véletlenül vezette népét arra a
területre, ahol korábban már testvérnépek – szkíták, szarmaták, hunok,
avarok – éltek. Nagyállattartó, földet művelő, magas kultúrájú nép a
magyarság, így mindig megünnepelték az évszakok változásával azokat a
fordulónapokat, amelyek kihatással voltak életükre. Nyár végén az
aratást, a jó termést, az új gabonából sütött kenyeret tisztelték meg
hagyományos szokásokkal.
A néphagyományban az aratás Péter- Pálkor (július 29.) kezdődik, de
valójában Sarlós Boldogasszony az igazi aratáskezdet, ha megfelelő az
időjárás.
István király életében Nagyboldogasszony napján tartotta a királyi
tanács a törvénynapokat Székesfehérváron. Az összesereglett alattvalók
nagy vigasságokat rendeztek, és Szent István napjával egyben
aratóünneppé és a kenyér ünnepévé is vált az országos gyűlés. Érdekes
felismerés, ahogy a Szűz Máriát összekötötték az aratással; a „Szép
Arató Szűz” megnevezés az ókori jelképeket felhasználva alakult ki.
Augusztus 23-25-től szeptember 23-ig tartó hónap neve Szűz hava. Egykor
az augusztust az aratás, a betakarítás hónapját jelölték a Szűz hava
titulussal. A Szűz csillagkép (Virgo) legfényesebb csillaga a Spica
(Kalász).
A mezopotámiai elnevezés abból az időből származik, amikor a kalász
beérését az égi Kalász fénybe öltözése jelezte. Kalászos
Madonna-ábrázolást találunk egy dél-német fametszeten az 1450 körüli
évekből. A búza (és egyéb, kenyérkészítésre alkalmas gabona) hamarosan
nélkülözhetetlen lett az emberiség életében. Kezdetektől fogva
valamiféle kenyérnek nevezhető élelmet részesítettek előnyben a
húsfélékkel szemben, pedig vadászat és halászat során jóízű húshoz is
jutottak, ráadásul a hús könnyebben emészthető.
Az első kenyeret készítő civilizációnak a sumért és az egyiptomit
tartják. A kenyér fogyasztása a mindennapi élethez tartozott; megmaradt
falfestményeken jól láthatók a kenyérsütés egyes fázisai is. A kenyér
misztikus volta már ekkor megjelenik: egyiptomi falképeken ovális és kúp
alakú kenyeret ajánlanak fel az isteneknek. A Genezis könyvében Ábrahám
fia Lót két angyalt lát vendégül, akiknek kovásztalan kenyeret
sütöttek, másoknak kovászost. Jézus a csodálatos kenyérszaporítás
alkalmával ötezer embert lakatott jól kovászos kenyérrel. Az utolsó
vacsorán ugyanakkor kovásztalan kenyeret tört meg, amivel saját magát
azonosítva mondta: „ez az én testem”. Ezzel a kenyér szakrális
jelentését örökre ránk hagyta, megerősítve azt, hogy az emberiség
számára ugyanolyan fontos a lelki táplálék, mint a testi. Ezzel az
eseménnyel a kenyér még jobban kiemelkedett napi táplálékaink közül.
Belső-Ázsiában és Európában (Magyarországon is) a kenyér történetének
minden fejlődési foka élő valóság; a lepényszerű lapos kenyértől a
magas, finom, fehér kenyérig minden változatát készítik. Hiába ismerik a
kenyérnek és összetevőinek minden titkát, mégis azt érzik: a kenyérben
valami „természetfölötti” erő, a múlt és a jövő rejlik, az emberiség
élete függ tőle.
A „kenyér” szó ugor eredetű (nem finnugor!), bolgár-török eredetű
pedig az eke, árpa, búza, arat, sarló, boglya – tehát a legfontosabb,
gabonatermesztésünkhöz tartozó szavak. Eleink annyira tisztelték a
kenyeret, hogyha véletlenül leesett egy darabka a földre, azt fölvették
és megcsókolták. Városainkban a megmaradt megszáradt kenyeret nem dobták
ki, hátha használja még valaki étkezésre. (Sajnos a mai rossz
technológiának és a különböző adalékanyagoknak köszönhetően a kenyér nem
szárad, hanem penészedik, erjed, savanyodik).
Sokan emlékeznek még arra, hogy nagyszüleink mielőtt megszegték a
kenyeret, késsel keresztet rajzoltak rá. A kenyérsütés napja ünnep volt,
ami egy héten egyszer történt. A jól megkelesztett, kidagasztott
kenyeret kerek vagy hosszúkás, lenvászon kenyérruhával kibélelt formába
(szakajtóba) tették. Ha otthon nem volt kemence, elvitték a pékhez, és
szép pirosra sütötték. Érdekes, hogy a Székelyföldön egészen sötétre,
majdnem égettre sütik a kenyeret, és még melegen ütögetve leverik a
sötét réteget. A vastagabb héjú kenyeret szívesebben fogyasztják, mint a
vékonyat. A székelyeknél olyannyira fontos a mindennapi kenyér, hogy
szinte minden főtt ételhez fogyasztanak: leveshez, főzelékhez,
tésztához, pityókához.
Napjainkban is sokkal nagyobb becsülete van ott a kenyérnek, a szűkös
történelmi idők megtanították rá a székelyeket. Ha ennyire fontos az
élethez a kenyér, akkor bizonyára a halottnak is adtak útravalóul a
túlvilágra. Hun fejedelmi temetőhelyeken a Góbi-sivatagban találtak a
régészek kővé keményedett, lángosszerű kenyeret, illetve inkább lepényt
(langallószerűt). Léteztek áldozati kenyerek is, amelyeket hitviláguk
szerint formáztak: Nap, Hold, csillagok, állatok. Priszkosz rétor
többször is megfordult a hun király, Atilla udvarában és leírta az
étkezésüket: „…Először Atilla felszolgálója lépett be egy tállal és
utána a többiek, akik mindannyiunknak felszolgáltak, kenyeret és
különféle élelmet rakva az asztalokra… A hunok a húsételekkel szívesen
fogyasztottak kenyeret…”
A honfoglaló kenyere valami olyasmi lehetett, mint a palócok ma is
készített bodagja. Az érett rozskalászt megpörkölik, amíg a kalászból
csak a szemek maradnak, megduzzadva. Kézzel kimorzsolják, fateknőbe vagy
cserépedénybe teszik, megtisztítják, sóval behintik, famozsárban
megtörik. Az ebből készített lepényt parázstűzben megsütik. Régebben
átizzított kőlapon is sütöttek bodagot, „hamuban sült pogácsát”. Magyar
népmesék gyakori szereplője ez a kenyér, amit útravalónak adnak a
legkisebb fiúnak, amikor elindul szerencsét próbálni. Ebben a formában
sem csupán étek a sajátos pogácsa, mert leggyakrabban meg sem eszi a
fiú, inkább túlvilági segítőként számít rá. Csíkban és Háromszékben a
lepényt még ma is „kőre leppencs”-nek nevezik, a Bodrogközben pedig
kövönsültnek.
Az igazi magyar kenyeret kovásszal készítik, kemencében sütik. Akkor
jó, ha szép magas lesz. Mátyás királyról feljegyezték, hogy „magyar
módra”, kovásszal süttetett kenyeret. Mátyás király házassága – az olasz
Beatrixszal – előtérbe hozta a fehér zsemlyék sütését. Híres mestere
Zsemlyesütő Gáspár volt, aki olyan tekintélyre tett szert, hogy a
főváros polgára, sőt tanácsúr is vált belőle. A Budai Jogkönyv
megkülönböztetett kovásszal készült finom kenyeret és zsemlyét.
Pékmesterek sütötték, és piacon árulták. A szegények eledele a fekete
kenyér volt, amit nem piaci padokról árultak, hanem földre terített
gyékényről.
A kenyérfogyasztás a XVI. századra jelentősen megnőtt, az alföldi
búzakenyér a XVIII. századra fogalommá vált; kiváló minőségét,
szokatlanul nagy méretét angol, francia, német utazók csodálták. A
kenyér különleges helyzete mindennapjainkban kivívta magának a
néphagyományban is betöltött fontos szerepét. Számos szokás és tilalom
tartozik készítéséhez és fogyasztásához, a családi jólét biztosítása
érdekében.
Szent István-napon országszerte aratófelvonulásokat tartanak, régente
csodálatos viseletben és művészi aratókoszorúkkal. Az aratást végzők a
gazda elé vitték a mezei virágokkal és szalagokkal díszített koszorút,
aki néhány csepp vizet szórt rá, hogy ne legyen üszkös a következő évi
termés. Székelyföldön nemcsak az aratókoszorút, hanem az azt vivőket is
meglocsolták, mint húsvétkor. A koszorút a gazda házában az asztal fölé
akasztották. Vetéskor kimorzsoltak belőle szemeket és – a következő évi
bő termést biztosítandó – a vetőmaghoz keverték.
A néphagyományban tilalmas napok vannak, ami a kenyér sütését illeti.
Az országszerte ismert pénteki – különösen a nagypénteki – tiltás még
nemrég is érvényben volt. A néphit szerint a „pénteki kenyér sír a
kemencében”. Dagasztás után cuppogtak a kenyérnek, hogy szép magas
legyen. Kemencébe vetés előtt sütőlapáttal keresztet vetettek a
kenyérre, sőt, ezt tették a kovászoláskor is. Termékenység
szimbólumaként is használták az új kenyeret, vittek belőle az új házba,
sóval kiegészítve. Nagyon szép szokásként a lakodalom után a menyecskét
kenyér alatt vezették be a házba, ahol az új asszony adott a vendégeknek
a friss kenyérből.
A búza előnyeinek fölismerése a többi, kenyérsütésre alkalmas magok
mellett – köles, árpa, rozs, hajdina – nem csak civilizált népek körében
történt meg. A különböző fejlettségű társadalmak mindig eljutottak a
kenyérkérdésen át a búzához. A magyar nemesítésű, főleg a Bánkúti
búzafajták világszerte híresek. Az acélos magyar búza, a Bánkúti 1201-es
a kanadai világkiállításon – 1933-ban – „a világ legjobb búzája”
elismerést kapta, és még 1960-ban is a hazai vetésterület 69 százalékán
ezt használták vetőmagnak. Gyulai Ferenc paleobotanikus szerint „a
honfoglaló magyarság őshazájában jól ismerte a búzát és magával
feltehetően az aestivum típusú búzát hozta”. A régi magyar búzák a
magyar föld kultúrörökségének része, egyben a további növénynemesítői
munka kiinduló anyagai.
Értékes, minőségi búzából készül a minőségi magyar kenyér.
Szerencsére egyre szaporodnak azok az üzletek, ahol igazi, hagyományos
magyar kenyeret sütnek, amelyik egy hétig is fogyasztható marad. Íze,
külleme, illata nekünk magyaroknak a legszebb és a legjobb. Szent
István-napra magyar szokás szerint sütnek az új búzából egy szép
kenyeret, átkötik nemzeti színű szalaggal és az aratófelvonulás után
keresztény liturgia keretében megáldják.
Évszázadok óta elismételve azt az imát, amelyre Jézus tanította az embereket: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”
/forrás: Hankó Ildikó
Augusztus 20 – Szent István ünnepe
Ó Szent István dicsértessél...
/Moldvai csángó ének/
1.
Ó Szent István dicsértessél, menny és földön tiszteltessél!
De főkképpen nálunk ma, mint Országunk Oszlopa!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István nézz Mennyből le a szép magyar népedre!
2.
Boldogságos Szűzanyánknak, mint magyarok Asszonyának
Föláldoztad Hazánkat, szentelted Koronánkat!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István nézz Mennyből le a szép magyar népedre!
3.
Azért is hálaadással, ünnepélyes vigassággal
Mi együtt örvendezünk szívünkből emlékezünk!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István nézz Mennyből le a szép magyar népedre!
4.
Mi, kik Téged Pártfogónknak választottunk Szószólónknak
Szólj Istennél érettünk, légy mindenkor mellettünk!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István nézz Mennyből le a szép magyar népedre! 
