Augusztus 20. - Tűzijáték

Szent Istvánra való emlékezés hagyományának része hazánkban az augusztus 20-ai tűzijáték, mely szerte az országban megrendezésre kerül.

 A pirotechnika, mely a görög "pürosz" (tűz) és a "techne" (mesterség, szakértelem) szavakból származik,
 legközismertebb, leglátványosabb "végeredményű" ágazata. A teljes tevékenység: kutatás, fejlesztés, gyártás, kereskedelem és szolgáltatás. Az egyik legrégebbi iparág, melynek fejlődése szorosan összekapcsolódik a feketelőpor feltalálásával (i. sz. 800 körül), alkalmazásával és gyártásával .

Története

Kínában az i. sz. 900 körül feketelőporral töltött bambuszrudakat meggyújtva a tűzzel, füsttel és durranással űzték el a rossz szellemeket.

 A feljegyzések szerint az első - maiakhoz hasonló - tűzijátékot Kínában tartották a XII. században, ahol később azok az egyházi szertartások, ünnepek vagy például a császár születésnapjának kísérő eseményei lettek, melyekhez már tűzijátékanyag-gyárat is építettek. Kína mellett később Japánban is létesült gyár. Az első európai gyárak Münchenben (Németország), Velencében (Olaszország) majd Angliában jelentek meg. A mediterrán országok, főként Spanyolország, Olaszország és Málta ma is nagy gyártói hagyománnyal rendelkeznek, de Franciaország is kiemelkedő. Hazánkban az első üzemet a XX. század elején Emmerling Adolf alapította Pesterzsébeten, melyet 1946-ban államosítottak és később Balatonfűzfő-re költöztettek. Mivel a gyártásnak még ma is csak elenyésző fázisa gépesíthető, ezért nagy az élő munka igénye a tűzijáték termékeknek. Elsősorban az olcsó munkaerő miatt, és csak másodsorban az évezredes tapasztalat miatt, a tűzijátékok termelése ma is zömmel Kínában történik, de meg kell még említeni a következő országokat is, ahol jelentős volumenű gyártás történik: Japán, Dél-Korea, India, Mexikó.

Debreceni Virágkarnevál

A Közép-Kelet-Európában egyedülálló Virágkarnevál Debrecen legismertebb rendezvénye, amely minden évben a látogatók százezreit vonzza még külföldről is. 15-20, egyenként 150-180 ezer szál csak élő virággal és csak természetes kiegészítőkkel feldíszített, különböző jeleneteket ábrázoló "virágkocsi" vonul fel.

Debrecen, a "napba öltözött város" Magyarország második legnépesebb városa, Hajdú-Bihar megye és a Debreceni kistérség székhelye. Története több mint négy és fél évszázadon át összefonódott a reformációval, számos olyan emléket őriz magában, melyek történelmi jelentőségéről árulkodnak.

2011. augusztus 20. vízi- és légiparádé

Szent-István Bazilika

A Szent István-bazilika magyar nemzetünk reprezentatív temploma, szentjeink méltó szentélye.
A Parlamentével megegyező magasságú, 96 méter magas kupolája már messze kitűnik a pesti bárházak és irodák tengeréből.
Budapest legnagyobb és az ország második legnagyobb temploma hatalmas méreteivel elkápráztatja a látogatókat, és tiszteletet parancsol. 4147 m2 nagyságú területet foglal el. Hossza 86, szélessége 55 méter, a tornyok magassága 80 méter.
A nagykupola belső magassága 65 méter.
A templombelsőben 8500 fő fér el.
A

Szent-Jobb kalandos története István király temetésével kezdődik 1038-ban. Az első írásos forrás Hartvik győri püspök 1116 körüli időkből származó legendagyűjteménye. Ebben leírja, hogy a királyt - végakaratának megfelelően - a székesfehérvári bazilikában temették el. István király halála után zavaros, nehéz évek következtek. Pogánylázadások igyekeztek megdönteni a még gyenge, kialakulatlan államot. A fehérvári káptalan, féltve a bebalzsamozott holttestet a megszentségtelenítéstől, kiemelte a bazilika közepén álló márványszarkofágból - ahová 1038. augusztus 15-én temették el István királyt - és a bazilika alatt lévő sírkamrában rejtette el. Ekkor történt, hogy az épségben megmaradt jobb kezet leválasztották, mivel csodás erőt tulajdonítottak neki, és a bazilika kincstárába vitték, amelynek őre egy Merkur nevű férfi volt.

A mumifikálódás kérdéséről Bochkor Ádám orvos írt először, aki 1951-ben megbízást kapott, hogy megvizsgálja a jobbot. Állítása szerint az 1038-tól az áthelyezésig eltelt 45 év elegendő idő volt István király holttestének teljes felbomlásához. A jobb épségét valószínűleg annak köszönheti, hogy a kéz volt a hanyatt fekvő halott legmagasabban lévő testrésze és a meleg levegőben mumifikálódhatott. Ez a jelenség délen, a meleg, száraz levegőnek kitett holttestek esetében nem olyan ritka, mint a magyarországi éghajlaton. A Szent Jobbot 1988-ban Szentágothai János és 1999-ben Réthelyi Miklós professzorok vezetésével alapos anatómiai vizsgálatnak vetették alá. Mindkét esetben megállapították: egy 900-1000 éves, mumifikálódott, erős szorítású férfi kézfej található az ereklyetartóban. A testrész természetes módon mumifikálódott, mindenféle emberi beavatkozás nélkül, és igen jó állapotban van.

A holttest áthelyezése kapcsán 1083-ban a kincstárba került jobb kezet a Merkur nevű kincstár-őr később eltulajdonította, és bihari birtokán rejtette el. Mikor László király - a későbbi Szent László - hírt hallott az  ereklyéről, felkereste Merkurt a birtokán. Megbocsátott a "tolvajnak" és a Szent Jobb megtalálásának helyén az első magyar király tiszteltére, a szent ereklye méltó elhelyezésére, Szent Jobbi apátságot alapított. (Az apátság, s a körülötte kialakult mezőváros neve Szentjobb, a mai Románia területén található, román neve: Siniob).

Az Aranybulla (1222) a Szent Jobb tiszteletét törvénybe iktatta. A Jobb kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelenti, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kart valószínűleg 1370-ben leválasztották és Lengyelországba vitték Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor. Abban az időben nem volt ritka dolog, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal.

A XV. században kezdődött a Szent Jobb vándorútja, mikor is először Székesfehérvárra vitték, majd a török uralom alatt Boszniába, később (1590 körül) Raguzába, a mai Dubrovnikba került, az ottani domonkos szerzetesekhez. Mikor Mária Terézia tudomást szerzett az ereklye hollétéről, mindent elkövetett annak visszaszerzése érdekében. Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások után a raguzaiak kiadták, így 1771. április 16-án már Bécsben csodálhatták a hívek, majd nagy pompával Budára szállították. Itt a Szent Jobbot az Angolkisasszonyok gondjaira bízta Mária Terézia, s egyben elrendelte Szent István napjának, augusztus 20-ának megünneplését.

Mindennapi kenyerünk

Mindegy nekem, csak add elém anyám,
Bármily barna is az a kenyér.
Jobban esik itthon a barna,
Mint akárhol másutt a fehér.”
(Petőfi Sándor)
Legrégebbi nemzeti ünnepünk a történelem viharai során többször más-más tartalmat kapott. A Kárpát-medence uralkodó népe – a magyar – azonban mindig megtalálta azt az égieket és földieket összekötő ünnepi eseményt, amelyik méltó augusztus 20-ához. Legkorábbi eleink István királyunk eljöveteléről nem sokat tudhattak, bár az Árpád-házi dinasztia megalapítója, Árpád fejedelem nem véletlenül vezette népét arra a területre, ahol korábban már testvérnépek – szkíták, szarmaták, hunok, avarok – éltek. Nagyállattartó, földet művelő, magas kultúrájú nép a magyarság, így mindig megünnepelték az évszakok változásával azokat a fordulónapokat, amelyek kihatással voltak életükre. Nyár végén az aratást, a jó termést, az új gabonából sütött kenyeret tisztelték meg hagyományos szokásokkal.
A néphagyományban az aratás Péter- Pálkor (július 29.) kezdődik, de valójában Sarlós Boldogasszony az igazi aratáskezdet, ha megfelelő az időjárás. István király életében Nagyboldogasszony napján tartotta a királyi tanács a törvénynapokat Székesfehérváron. Az összesereglett alattvalók nagy vigasságokat rendeztek, és Szent István napjával egyben aratóünneppé és a kenyér ünnepévé is vált az országos gyűlés. Érdekes felismerés, ahogy a Szűz Máriát összekötötték az aratással; a „Szép Arató Szűz” megnevezés az ókori jelképeket felhasználva alakult ki. Augusztus 23-25-től szeptember 23-ig tartó hónap neve Szűz hava. Egykor az augusztust az aratás, a betakarítás hónapját jelölték a Szűz hava titulussal. A Szűz csillagkép (Virgo) legfényesebb csillaga a Spica (Kalász).
A mezopotámiai elnevezés abból az időből származik, amikor a kalász beérését az égi Kalász fénybe öltözése jelezte. Kalászos Madonna-ábrázolást találunk egy dél-német fametszeten az 1450 körüli évekből. A búza (és egyéb, kenyérkészítésre alkalmas gabona) hamarosan nélkülözhetetlen lett az emberiség életében. Kezdetektől fogva valamiféle kenyérnek nevezhető élelmet részesítettek előnyben a húsfélékkel szemben, pedig vadászat és halászat során jóízű húshoz is jutottak, ráadásul a hús könnyebben emészthető.
Az első kenyeret készítő civilizációnak a sumért és az egyiptomit tartják. A kenyér fogyasztása a mindennapi élethez tartozott; megmaradt falfestményeken jól láthatók a kenyérsütés egyes fázisai is. A kenyér misztikus volta már ekkor megjelenik: egyiptomi falképeken ovális és kúp alakú kenyeret ajánlanak fel az isteneknek. A Genezis könyvében Ábrahám fia Lót két angyalt lát vendégül, akiknek kovásztalan kenyeret sütöttek, másoknak kovászost. Jézus a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával ötezer embert lakatott jól kovászos kenyérrel. Az utolsó vacsorán ugyanakkor kovásztalan kenyeret tört meg, amivel saját magát azonosítva mondta: „ez az én testem”. Ezzel a kenyér szakrális jelentését örökre ránk hagyta, megerősítve azt, hogy az emberiség számára ugyanolyan fontos a lelki táplálék, mint a testi. Ezzel az eseménnyel a kenyér még jobban kiemelkedett napi táplálékaink közül.
Belső-Ázsiában és Európában (Magyarországon is) a kenyér történetének minden fejlődési foka élő valóság; a lepényszerű lapos kenyértől a magas, finom, fehér kenyérig minden változatát készítik. Hiába ismerik a kenyérnek és összetevőinek minden titkát, mégis azt érzik: a kenyérben valami „természetfölötti” erő, a múlt és a jövő rejlik, az emberiség élete függ tőle.
A „kenyér” szó ugor eredetű (nem finnugor!), bolgár-török eredetű pedig az eke, árpa, búza, arat, sarló, boglya – tehát a legfontosabb, gabonatermesztésünkhöz tartozó szavak. Eleink annyira tisztelték a kenyeret, hogyha véletlenül leesett egy darabka a földre, azt fölvették és megcsókolták. Városainkban a megmaradt megszáradt kenyeret nem dobták ki, hátha használja még valaki étkezésre. (Sajnos a mai rossz technológiának és a különböző adalékanyagoknak köszönhetően a kenyér nem szárad, hanem penészedik, erjed, savanyodik).
Sokan emlékeznek még arra, hogy nagyszüleink mielőtt megszegték a kenyeret, késsel keresztet rajzoltak rá. A kenyérsütés napja ünnep volt, ami egy héten egyszer történt. A jól megkelesztett, kidagasztott kenyeret kerek vagy hosszúkás, lenvászon kenyérruhával kibélelt formába (szakajtóba) tették. Ha otthon nem volt kemence, elvitték a pékhez, és szép pirosra sütötték. Érdekes, hogy a Székelyföldön egészen sötétre, majdnem égettre sütik a kenyeret, és még melegen ütögetve leverik a sötét réteget. A vastagabb héjú kenyeret szívesebben fogyasztják, mint a vékonyat. A székelyeknél olyannyira fontos a mindennapi kenyér, hogy szinte minden főtt ételhez fogyasztanak: leveshez, főzelékhez, tésztához, pityókához.
Napjainkban is sokkal nagyobb becsülete van ott a kenyérnek, a szűkös történelmi idők megtanították rá a székelyeket. Ha ennyire fontos az élethez a kenyér, akkor bizonyára a halottnak is adtak útravalóul a túlvilágra. Hun fejedelmi temetőhelyeken a Góbi-sivatagban találtak a régészek kővé keményedett, lángosszerű kenyeret, illetve inkább lepényt (langallószerűt). Léteztek áldozati kenyerek is, amelyeket hitviláguk szerint formáztak: Nap, Hold, csillagok, állatok. Priszkosz rétor többször is megfordult a hun király, Atilla udvarában és leírta az étkezésüket: „…Először Atilla felszolgálója lépett be egy tállal és utána a többiek, akik mindannyiunknak felszolgáltak, kenyeret és különféle élelmet rakva az asztalokra… A hunok a húsételekkel szívesen fogyasztottak kenyeret…”
A honfoglaló kenyere valami olyasmi lehetett, mint a palócok ma is készített bodagja. Az érett rozskalászt megpörkölik, amíg a kalászból csak a szemek maradnak, megduzzadva. Kézzel kimorzsolják, fateknőbe vagy cserépedénybe teszik, megtisztítják, sóval behintik, famozsárban megtörik. Az ebből készített lepényt parázstűzben megsütik. Régebben átizzított kőlapon is sütöttek bodagot, „hamuban sült pogácsát”. Magyar népmesék gyakori szereplője ez a kenyér, amit útravalónak adnak a legkisebb fiúnak, amikor elindul szerencsét próbálni. Ebben a formában sem csupán étek a sajátos pogácsa, mert leggyakrabban meg sem eszi a fiú, inkább túlvilági segítőként számít rá. Csíkban és Háromszékben a lepényt még ma is „kőre leppencs”-nek nevezik, a Bodrogközben pedig kövönsültnek.
Az igazi magyar kenyeret kovásszal készítik, kemencében sütik. Akkor jó, ha szép magas lesz. Mátyás királyról feljegyezték, hogy „magyar módra”, kovásszal süttetett kenyeret. Mátyás király házassága – az olasz Beatrixszal – előtérbe hozta a fehér zsemlyék sütését. Híres mestere Zsemlyesütő Gáspár volt, aki olyan tekintélyre tett szert, hogy a főváros polgára, sőt tanácsúr is vált belőle.  Pékmesterek sütötték, és piacon árulták. A szegények eledele a fekete kenyér volt, amit nem piaci padokról árultak, hanem földre terített gyékényről.
A kenyérfogyasztás a XVI. századra jelentősen megnőtt, az alföldi búzakenyér a XVIII. századra fogalommá vált; kiváló minőségét, szokatlanul nagy méretét angol, francia, német utazók csodálták. A kenyér különleges helyzete mindennapjainkban kivívta magának a néphagyományban is betöltött fontos szerepét. Számos szokás és tilalom tartozik készítéséhez és fogyasztásához, a családi jólét biztosítása érdekében.
Szent István-napon országszerte aratófelvonulásokat tartanak, régente csodálatos viseletben és művészi aratókoszorúkkal. Az aratást végzők a gazda elé vitték a mezei virágokkal és szalagokkal díszített koszorút, aki néhány csepp vizet szórt rá, hogy ne legyen üszkös a következő évi termés. Székelyföldön nemcsak az aratókoszorút, hanem az azt vivőket is meglocsolták, mint húsvétkor. A koszorút a gazda házában az asztal fölé akasztották. Vetéskor kimorzsoltak belőle szemeket és – a következő évi bő termést biztosítandó – a vetőmaghoz keverték.
A néphagyományban tilalmas napok vannak, ami a kenyér sütését illeti. Az országszerte ismert pénteki – különösen a nagypénteki – tiltás még nemrég is érvényben volt. A néphit szerint a „pénteki kenyér sír a kemencében”. Dagasztás után cuppogtak a kenyérnek, hogy szép magas legyen. Kemencébe vetés előtt sütőlapáttal keresztet vetettek a kenyérre, sőt, ezt tették a kovászoláskor is. Termékenység szimbólumaként is használták az új kenyeret, vittek belőle az új házba, sóval kiegészítve. Nagyon szép szokásként a lakodalom után a menyecskét kenyér alatt vezették be a házba, ahol az új asszony adott a vendégeknek a friss kenyérből.
A búza előnyeinek fölismerése a többi, kenyérsütésre alkalmas magok mellett – köles, árpa, rozs, hajdina – nem csak civilizált népek körében történt meg. A különböző fejlettségű társadalmak mindig eljutottak a kenyérkérdésen át a búzához. A magyar nemesítésű, főleg a Bánkúti búzafajták világszerte híresek. Az acélos magyar búza, a Bánkúti 1201-es a kanadai világkiállításon – 1933-ban – „a világ legjobb búzája” elismerést kapta, és még 1960-ban is a hazai vetésterület 69 százalékán ezt használták vetőmagnak. Gyulai Ferenc paleobotanikus szerint „a honfoglaló magyarság őshazájában jól ismerte a búzát és magával feltehetően az aestivum típusú búzát hozta”. A régi magyar búzák a magyar föld kultúrörökségének része, egyben a további növénynemesítői munka kiinduló anyagai.
. Szent István-napra magyar szokás szerint sütnek az új búzából egy szép kenyeret, átkötik nemzeti színű szalaggal és az aratófelvonulás után keresztény liturgia keretében megáldják.
Évszázadok óta elismételve azt az imát, amelyre Jézus tanította az embereket: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”