Magyar mondák és népmesék ....................... / Wass Albert/

Magosan fönt, az égkékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ

fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az

éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt. Mikor a föld teremtésére került a

sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR. Boldogasszony kioldotta

hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök a földet, hét hatalmas folyó

támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az

érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a

szorgalmas és hasznos méhecskét, az alatt Ördöngasszony rászabadította a földre a

mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet, jó gyümölcsöt termő

fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele,

Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és

mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat. Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit

cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában

Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában

agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban,

amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR-ISTEN

parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztán

Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan

gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem

feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s

ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya,

sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚRISTEN

tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a

birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra. ÚR-ISTEN úgy megharagudott

ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes

mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt. Miután a föld így szépen elkészült volt,

ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta

az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a

napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két

hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát. Egy reggel az első asszony szépséges

aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel,

hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a

kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájok

mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta “édesanyám”, az embernek pedig azt,

hogy ”édesapám". Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő

legyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet

kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához,

s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottúkat, hogy miképpen

készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle

titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő

törvényeinek. Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden

rendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az

embert saját erejére és leleményességére. Hogy még gazdagabbá tegye az ember

számára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket,

azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó,

színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit. Mélyen lent, a

föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz

leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a

maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az

emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét

sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket, a

sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng

gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek

között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a

gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy

megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony

éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket. Hiába

igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szerető

szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a

Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk

nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol

ÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.

Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet.

Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás

aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat. Láthatták a

Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét,

melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor

dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám

szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain,

Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér

kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.

Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját

szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó

gondolatokat. Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz

szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség

nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja,

hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen

titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a

titkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség

egyetlen reménye soha el ne vesszen. Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy

öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy

tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető

utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.

Réges-régen, messze keleten volt egy gyönyörűszép ország. Észak felől

magos hegyek övezték, délen a csillogó, kék tenger határolta. Két nagy

folyó eredt a hegyekben s kanyarodott alá a tenger felé, szelíd dombok

s füves, szép rónaságok között. Akik abban az országban éltek, nemcsak

bátor harcosok és ügyes vadászok voltak, de kitűntek szorgalmukkal,

tudásukkal és bölcsességükkel is. Boldogan és békés jólétben éltek világhíres

királyuk, NIMRÓD ÚR uralkodása alatt.

Nimród királynak két fia volt. Egyiket Hunornak, másikat Magornak

hívták. Jó lovasok, bátor vadászok voltak, akárcsak az apjuk. Válogatott

legényeik élén olykor napokig oda voltak vadat űzni a rengeteg mélyén.

Egy ilyen alkalommal, amikor vadászni voltak, mindegyikük százszáz

válogatott legénnyel, pompás paripákon, egyszerre csak egy

gyönyörűszép fehér szarvas ugrott ki eléjük az erdőből. Ezüstösen-fehéren

csillogott a szőre, mintha csak tiszta holdsugárból lett volna, s agancsai

hegyén ezernyi    csillag ragyogott.

Legényeik élén Hunor és Magor űzőbe vették a csodálatos vadat.

Dombra föl, völgybe le, füves mezőkön keresztül, patakokon át, reggeltől

estig folyt a hajsza. Mikor a nap lement, s fáradt volt ló és ember, a

csodaszarvas eltűnt, mintha csak föld nyelte volna el. Letáboroztak éjszakára

a testvérek, de alig ültek nyeregbe másnap reggel, újra csak ott

volt előttük a csodálatos állat, mintha várt volna reájok, s a hajsza kezdődött

elölről. Dombra föl, völgybe le, mezőkön, patakokon, hegygerinceken

át, mindég észak felé, reggeltől késő estig. Este a fehér szarvas eltűnt

újra, s a vadászok tábort ütöttek. Reggelre kelve elhatározták, hogy

indulnak haza, de alig ültek nyeregbe, megjelent a csodaszarvas újra, s

vitte, csalogatta őket tovább, egyre távolabb Nimród Úr országától.

Napokig folyt ilyen módon a hajsza s a csodálatos fehér szarvas csalogatta

őket nap nap után, hegyeken át, völgyeken keresztül, mindég

északnak. Átkelve a magos hegyeken hét napon keresztül követték a

csodaszarvast feneketlen, lidérces mocsarakon át, míg a hetedik nap estéjén

olyan gyönyörű földre jutottak, melyhez foghatót még nem láttak

addig. Selymes rétek, ligetes erdők, csillogó tavak és csobogó patakok

vették körül őket, az erdők tele vaddal, a vizek tele hallal, s a mezők füve

a lovak hasáig ért.

Mihelyt a nap lement, a fehér szarvas beugrott egy kék vizű, kis tóba

és eltűnt benne örökre.

A fáradt vadászok tábort ütöttek az erdőliget szélén, s hamarosan

álomba szenderültek. Az éjszaka közepén azonban Hunor és Magor

csodálatosan szép énekszóra ébredtek. A tó felől jöttek a hangok, s

ahogy óvatosan követték a csábító énekszót a holdvilágos, csillagporos

éjszakában, egyszerre csak olyan csodálatos kép tárult a szemük elé,

hogy még a lélegzetük is elakadt tőle. A parton, pontosan azon a helyen,

ahol a csodaszarvas eltűnt, kétszáz tündérlány énekszavára lejtette bűbájos

táncát DUL király két szépséges szép lánya a holdsugár ezüstjébe

öltözve.

Hunor és Magor azon nyomban szerelembe estek a tündérkirály két

gyönyörű lányával. Ott helyben feleségül is vették őket, a kétszáz legény

pedig a kétszáz tündérleányt, s letelepedtek velük az új országban.

Hunornak és kíséretének a leszármazottjai hunoknak nevezték magukat,

s Magornak és száz legényének az utódai lettek a magyarok.