Advent első vasárnapjától karácsony „bőjtjének” estéig öt tagból álló 12–15 éves gyerekek betlehemet jártak. Egyikük (az angyal) vitte a templomot, ami papírból, fából vagy agyagból készült. A betlehemesek házról-házra jártak, s megkérdezték, hogy szabad-e a betlehemet bevinni, ezt a „rendes” házakban megengedték. A betlehemjárás részben egyházi, részben világi dallamokból álló, színjátékszerű pásztorjáték. A középkorban a templomban zajlott latin nyelvű szöveggel, csak később „világiasodott el”, s került ki az utcára. Az énekek közötti prózai rész tréfás, nevettető, egyáltalán nem egyházi jellegű. Ennek ellenére azonban Gönczi Ferenc szerint sem a játék, sem pedig az ének nem tekinthető igazi népköltészetnek, ezért „kevés becsűnek” tartja.
LucázásLuca napján legjellemzőbb szokás a kotyolás. Kora hajnalban, 3-4 óra körül jártak kotyolni a 7–16 éves fiúk. Minden esetben szalmát, vagy fát vittek magukkal, melyre kotyolás közben leültek. A legközelebbi szomszédhoz mentek először, „ott a magukkal vitt fát, forgácsot vagy szalmát, a szobaajtó talpa elé vagy a pitvarföldre teszik, s rendesen, minden kérdezés nélkül egyszerre nagyon erős hangon elkezdik: Lucza, Lucza, kity, koty!” A kotyolók elől sokszor elzárták a kaput, s „rakoncátlanságuk” miatt mások is éppen csak megtűrték őket. Persze, azt megjegyezték, hol nem nyertek bebocsájtást, mert utána valahogy mindig megbosszulták a házigazda bűnét.
A kotyolás versének több változata van, a dallama pedig egyszerű, monoton.
1. Lucza, Lucza, kitty-kotty, kitty-kotty,
Kalamonya kettü, kettü, kettü,
Mind a kettü meddü, meddü.
2. Kijetek liányának akkora csöcsi legyen,
Mind eb bugyigáskorsu, korsu, korsu!
3. Kijetek disznajánok akkora szalánnájo legyen,
Mind a zajtu, ajtu, ajtu!
(...)
6. Szállon Isten házunkra, hat szekirre,
Hat luóve, kilencz borgyu tehinne!
Szent Juób, Szent Iján,
Három angyal áll. (Páka)
A kotyolás elvégzése után a szobába mennek, s kenyeret, kalácsot, pálinkát, gyümölcsöt, kétfillérest kapnak. A fát és a szalmát, amin a fiatalok kotyolnak, a gazda igyekszik megtartani magának, mert különben a „tyúkok haszna elmenne”. Azt tartják, hogy amely gazda házában nem enged lucázni, házában a tyúkok nem tojnak. Ha az asszony Luca napján sokat jár, tyúkjai abban az évben nem tojnak.
Luca asszony megköveteli, hogy az ő napját tényleg megünnepeljék, mert a mondás úgy tartja, ha valaki e napon fon, annak keze egész évben szenved, ha valaki párol valamit, akkor azt Luca „csúffá” teszi.
Luca napján nem szabad fehérnépnek a szomszédba menni, mert a meglátogatottnál a szerszámok (fejsze, szekerce, ásó stb.) nyelébe vert ékek nem tartanak, s a tyúkok nem ülik meg a fészket.
E napon annyi kukoricapogácsát sütöttek, ahány tagú volt a család. Sütés előtt a pogácsákat megjelölték, belsejükbe tollat tettek. Úgy hitték, hogy akinek a tolla a kemencében megperzselődött, az a következő évben meghal.
Ekkor állnak neki a lucaszék készítésének is, melynek a karácsonyi éjféli misén van nagy szerepe, hiszen aki arra felállt, az megláthatta, hogy ki a boszorkány. A széket 13 napig kellett titokban, a család tudta nélkül készíteni, 13 fából, melyet 13 helyről szedtek össze. A széket az éjféli mise után általában elégették, hogy a boszorkányok ne férhessenek hozzá. Gönczi már utal arra, hogy lucaszéket mostanában, azaz az 1900-as évek elején már nem nagyon készítettek. Előfordult az is, hogy a pap leszállította a gazdát a székről mise közben, mondván „itt ne komédiázzon”.
RegölésEgyes kutatók szerint a regölés szokása Göcsejben alakult ki, innen terjedt el. Karácsony estéjén, illetőleg Szent István előestéjén jártak „regünyi”. Söjtörön már karácsony előtt két-három héttel kezdték, s karácsony másodnapjáig gyakorolták. Pusztamagyaródon karácsony másnapján, hajnalban regöltek.
A szokás árpád-kori énekmondóink, az úgynevezett regösök után maradt fenn. Egyes kutatók szerint a regölés a XI. század legelején keletkezett, az augsburgi menekültektől származott. A regösök, míg Szent István király figyelme rájuk nem irányult, kóborló, pogány hagyományokat ápoló vándor énekesek voltak, kiket a nép ördöngösöknek tartott. A regölés tehát régi pogány szokás maradványa, bőségvarázsló és párokat összebűvölő művelet. A téli napforduló ünnepének emléke.
Karácsony este 15–20 éves fiúk, bandába verődve, maskarába öltözve, csörgő láncokkal, botokkal felszerelkezve, házról-házra jártak, s énekelve kívántak a házbelieknek boldog új esztendőt.
Söjtörön hárman-négyen alkottak egy csoportot, kifele fordított bundában, szőrkucsmában jártak regölni. Felszerelésük tarisznyából és láncos botból állt, amit éneklés közben a földhöz ütögettek. Legszívesebben olyan házakba tértek be, ahol felnőtt lányok voltak, kiket a legényekkel „összeregöltek”.
Mikor a regösök egy-egy házba bekopogtak, megkérdezték, hogy „szabad- e regünyi?” Mikor engedélyt kaptak, kérésüket mondókával is megismételték:
„Megjöttek szegény Szent István szolgái a messze havas országból. Kinek füle, kinek keze fagyott le a nagy hidegben. A kietek adományából akarjuk meggyógyítani.”
Ezt követte a regösének, mely jókívánságokat tartalmazott. Rozsot, zabot, bükkönyt, jószágokat és jó termést kívántak:
Aggyon a zuristen
Ennek a gazdaasszonnak
El lud allát
Száz zsiba fiját,
Ezer mennyi számát!
Haj regü rejtem” (Milejszeg)
Énekük befejeztével a regösök alamizsnát kaptak. Az összegyűjtött bort, diót, gyümölcsöt, szalonnát többnyire a kocsmában fogyasztották el. Azt a földet, melyet a regösök éneklés közben a bottal felvertek, a „ház népe” összegyűjtötte és gabonával keverte össze. Egyik felét a tyúkoknak adták, hogy jó tojók legyenek a következő évben, másik felét pedig a vetőmag közé keverték, hogy bő termés legyen.
A regösök Szentliszón búcsúzáskor a ház gerendáit is megveregették, hogy áldás szálljon a házra.
Karácsonyi hiedelmekA karácsonyi szokások babonás természetű része már a karácsony előtti napon megkezdődött Zalában, és számos hiedelem kapcsolható az éjféli miséhez is. A babonák nagy része termékenységi, és párválasztó jellegű, de találhatunk közöttük betegségre, időjárásra és halálra vonatkozó jövendöléseket is. Ezeket a nép – Gönczi szerint – igen fontosnak tartotta. Nem volt szabad a házból ebben az időben semmit „kiadni”, azaz kölcsönadni, sőt a kölcsönadott eszközöket karácsonyra vissza kellett szerezni.
Karácsony előtt való este a csertamelléki lányok fejpárnájukat megfordították, s valamelyik férfinak a ruhájából egy darabot az aljára tettek, a mondás szerint amit aznap éjjel a lány álmodott, az beteljesült.
Milejszegen ahány tagú volt a család, annyi parazsat raktak a tűzhelyre. Éjféli miséről hazajövet megnézték, s úgy hitték, hogy akié meghamvadt, az a következő évben beteges lesz, kiéből tiszta hamu lett, az meghal.
Egy lenti szokás szerint ha az éjféli misére harangozáskor a leány a szobában befelé söpör, az asztalt megteríti, rá tányérat, s evőeszközt tesz, majd utána egy ingben, mezítláb megkerüli háromszor a házat, a szoba ablakán benézve meglátja a leendő urát.
A leányok mikor az éjféli misére mentek, zsebükbe kölest, kukoricát, tökmagot, hajdinát tettek, s azt a templomajtóban elszórták, vagy a szenteltvíztartóba vetették, hogy annyi kérőjük legyen, mint ahány az elszórt köles és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogy azokat eldobták. A lányok gyűrűt is eresztettek a szenteltvíztartóba, hogy annyi kérőjük legyen, mint ahány férfi belenyúl.
A férjhez menni kívánó lányok a karácsonyi éjféli mise kezdetén a harangkötélből egy darabot levágtak, azt a mise alatt megfőzték, a levében pedig megmosdottak, majd az egészet kiöntötték az utcára. Amelyik legény haza felé tartva abba belelépett, az lett a leány kérője.
Karácsonykor nem szabad ruhát mosni és szárítani, mert arra a rúdra, amelyen a ruhát szárítják a „marha bőre jut fel”, vagyis a gazda marhái közül egy biztosan elpusztul.
Csertamelléken azt tartják, ha karácsony éjjele csillagos, akkor sötét pajta (teli pajta) lesz, ha pedig felhős, akkor világos (üres) pajta lesz a következő évben.
Amilyenek az egyes napok időjárás tekintetében az ünnepek alatt, olyan nap lesz az annak megfelelő hónapban. Karácsony napja januárt jelenti, Szent István napja februárt, és így tovább. Néhol azonban a hónapokat fordított sorrendben veszik, e szerint, ha karácsony napja száraz, akkor jövő év decembere száraz lesz.
Jellegzetes párválasztó jövendölés volt a gombócba gyúrt papírszelet. A csertamelléki lányok tenyerükön három gombócot gyúrtak, ezek közül kettőbe papírszeletet tettek, melyekre ráírták valamelyik kedvelt fiú nevét, harmadik gombócba nem tettek papírt. Ezt a három gombócot forrásban lévő vízbe tették, majd a legelőször felszínre bukkanót kézzel kikapták. Amilyen nevet rejtett a gombócban lévő papír, olyan nevű férje lesz az illetőnek. Ha az „üres” gombóc került ki először a vízből, az azt jelentette, hogy a jövő évben nem megy férjhez a lány.
Karácsonyi asztalKarácsony napján a család minden egyes tagja, hogy erős, egészséges legyen, egy gerezd fokhagymát evett. E napon minden családnál sütöttek búzakalácsot. A nóta is mondja:
„Hej karácson, karácson,
Van- e kalács a rácson?
Ha nincs kalács a rácson,
Mit ér ez a karácson.”
Ezen a napon a már említett kalácson és rétesen kívül ebédre főleg babot, káposztát, lencsét vagy répát ettek. A család minden tagja egy kanállal tett az ételből az üresen lévő tányérjába. Ebéd után kenyérbe téve adtak lencsét a lovaknak és a marháknak is. Az állatokat kiskarácsonyig abroncsból etették, hogy a következő évben „együtt maradjon a jószág”. Ilyenkor a gazda azt mondta: „Távozz ördög a majorságomtu, marháimaktu!”
Karácsony este az abrosszal beterített asztalra sót, piros almát, gazdasági terményeket, és eszközöket tettek. A Cserta patak mellékén lévő községekben a szántóföldeken nőtt terményekből búzát, rozsot, zabot, valamint bemetszett és megsózott vöröshagymát, a frissen sült kenyérből egy darabot, valamint olvasót, s pénzzel megtöltött erszényt helyeztek az asztalra. Mindezeket egy asztali abrosszal lefedték, s e fölött költötték el az ételt. Ezek is termés és időjárás jóslására szolgáltak, valamint a betegségek elűzésére. Sok helyen a karácsonyi asztal alá szalmát, szénát tettek, jelképezve ezzel a megszülető Krisztust, aki szintén a szalmán feküdt. Ezeket később összefogva a gyümölcsfákra tették, hogy jó termők legyenek.
Az ünnepi étel alapjaiban nem ütött el a göcseji ember hétköznapi eledeleitől. Ahogy Gönczi írja: a hétköznapi ételek „jobbjaiból” került ki az ünnepi ebéd és vacsora. Kiemelt szerepe volt a káposztának és a frissen sült kenyérnek. A leveseket kiváló gonddal főzték ilyenkor. A húslevest, aszerint, hogy milyen tésztát tettek bele másféleképpen nevezték el: „metit”, „kockás tiészta”, „rizskáso”, „ludgége-, rozmaringos- és becsinyáttleves”. A lúdgége-leves tésztáját kis hegyes fán megpödörték, hogy olyan alakban álljon, mint a lúdgége. A rozmaringosleves valójában krumplileves, tejföllel behabarva, melybe vágott rozmaringlevelet szórtak. A becsinált levest a majorság aprólékából készítették. Ünnepekkor mártásokat is készítettek, ezek közül a legkedveltebb a rozmaringos-mártás volt. (Tejfölös liszttel készítették, s vágott rozmaringot tettek bele.) Volt ezen kívül tormás-, uborka-, zsemle-, paradicsom- és vargányamártás. Télen a disznóhús volt a fő eledel, így került ebből a karácsonyi asztalra is. Azonban a disznónak aratásig, vagyis nyárig ki kellett tartania. „Hitvány embernek” tartották, akinél a hús már tavaszra elfogyott. A disznósonkát a kemencében sütötték ki, s nem kövesztették.
Italul télen-nyáron, hétköznap-ünnepnap bort fogyasztottak. A pálinkával mértékletesen éltek.
Karácsonykor természetesen a jövő évi bortermésre is jósoltak. Ha a bevágott vöröshagyma leve a besózás következtében lefolyt jó, ellenkez‹ esetben rossz bortermés lesz.
Forrás: Gönczi Ferenc: Göcsej és Hetés vidéke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése