A zene...

 

Ahol a szavak elhagynak benünket,ott kezdödik a zene.

A zene az emberiség egészének hangja,bármely helyen,és bármely idöben.

A zene jelenlétében mind egyek vagyunk.

A zene kifejezi azt ,amit nem lehet elmondani,és amit nem lehet  kimutatni

20. század egyik legnagyobb zongoraművésze, korának széles látókörű világpolgára mint zeneszerző is rendkívül népszerű volt a későromantika korában és napjainkban egyaránt.

Szergej Rahmanyinov

A Novgorod melletti Onyegben született 1873. április 1-jén. Apja dúsgazdag földbirtokos volt, vagyonát azonban eltékozolta, és mire Rahmanyinov kilencéves lett, a család már teljesen elszegényedett. 1882-ben lett a pétervári konzervatórium növendéke, majd 1885-ben a moszkvai konzervatóriumba került, itt Tanyejev, Arenszkij és Siloti voltak a mesterei. Első, fisz-moll zongoraversenyét még konzervatóriumi évei alatt, 1892-ben mutatta be, majd Aleko című operájával aranyérmet nyert az oklevélpályázati vizsgán. A korai sikerek után kínos csalódást jelentett számára az első kudarc: I. szimfóniájának bukása (1897). Az alkotói hullámvölgyből csak a század első éveiben sikerült felemelkednie, amikor 1901-ben írott c-moll zongoraversenyével ismét csúcsra érkezett. Egyidejűleg zongoraművészként és karmesterként is megkezdte ragyogó pályafutását. 1904-06-ig a moszkvai Nagy Színház karmestere volt, 1907-ben azonban visszavonult, hogy idejét a komponálásnak szentelje. Drezdába költözött, itt írta II. szimfóniáját és Holtak szigete című szimfonikus költeményét. 1909-ben turnézott első ízben, Amerikában, New Yorkban bemutatta III. zongoraversenyét. Hangversenykörútján hármas minőségben szerepelt: mint zongoraművész, karmester és zeneszerző. Rövid svájci tartózkodás után végleg az Egyesült Államokban telepedett le, és amerikai állampolgár lett. Beverly Hillsben halt meg, 1943. március 28-án.

II. (c-moll) zongoraverseny, op. 18

I. Moderato II. Adagio sostenuto III. Allegro scherzando

Elsőrangú pódiumvirtuózhoz méltón, Szergej Rahmanyinov már 17 esztendős korában megkomponálta I. (fisz-moll) zongoraversenyét - a folytatás azonban épp egy évtizedet váratott magára. A zeneszerző végül az 1900-as év nyarán, egy itáliai utazás friss emlékeivel telve fogott neki az újabb versenyműnek, de a munka első lendületében egyelőre csak a második és a harmadik tételt fejezte be, amelyeket aztán december elején nyilvánosan is eljátszott. A még hiányzó nyitótétel a következő év áprilisában készült el, s a II. zongoraverseny immár teljes formájával csak 1901. október 27-én ismerkedhetett meg a közönség. A mű óriási sikert aratott, s korántsem csupán Oroszországban, de világszerte is hosszú időn át Rahmanyinov legnépszerűbb darabja maradt: az első tétel híres, harangozást idéző indítása és az azt követő, orosz népdalokat idéző főtéma mondhatni a zeneszerző névjegye lett, s a mű különböző átdolgozásai - talán csak Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéhez mérhető pályát befutva - neves könnyűzenei együttesek repertoárjába és számos filmzenébe is bekerültek. A II. zongoraverseny azonban nem csupán népszerű, de - a teljes életmű összefüggésében vizsgálva - valóban nagy előrelépést jelent Rahmanyinov zeneszerzői pályáján: az I. szimfónia (1895) fiatalosan erőszakos zenekari hangzását itt színesen egymásba olvadó, lágy harmóniák és finoman ívelt dallamok váltják fel. (Utóbbiak mögött korántsem csak a már említett főtémában sejlik fel az orosz népi dallamvilág.) S éppígy a kiegyenlített hangzást segíti a hagyományos "koncertáló" vonások háttérbe szorulása is: a II. zongoraversenyből szinte teljesen hiányzik a tisztán zenekari, illetve a csak a szólista által játszott szakaszok "versengő" egymás mellé állítása.