Szeged városának egyik országos hírű ipari különlegessége a papucs. A
papucsról szóló nyelvtudományi kutatás szerint a papucs oszmán-török
eredetű szó, és nyelvünkben a hódoltság idején, a XVI. század második
felében (1572) bukkan föl.
Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól
megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat
születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé
kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház
körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető
papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy,
hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.
A papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért
el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot
Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után
kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit
kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is
csizmában, bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő
viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok,
menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét
növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a
csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos
felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy
legyen urának.
A
hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka
vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk
vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti
eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő
mesterek. A női ünnepi papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból
(finom vászonanyag) is készülhetett. A szegedi papucs különlegessége
volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.
A
szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül választhattak a
lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi
viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat
főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban
viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített papucs még a
legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a
20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal,
pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal
és bojttal cifráztak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése