Lakatlan sziget - Tom Neale története, aki úgy döntött, hogy foglal magának egy üres szigetet

Suwarrow-atoll

Történetünk hőse, az új-zélandi születésű Tom Neale  nem volt mindennapi ember. Ezt bizonyította azzal is, hogy nem követte édesapja tiszteletreméltó foglalkozását, nem lett számvevő az egyik új-zélandi szénbányában, hanem jelentkezett a tengerészetnél. Fűtőként kezdte, s így szigetről szigetre hajózhatott. Nem éppen erre vágyott, mert a szigetekből legtöbbször csak olajjal szennyezett kikötőhelyeket, mólókat és különféle hajókat láthatott. Később meg is unta, letelepedett az egyik szigeten, és afféle falusi boltos lett belőle.
A fordulat akkor következett be, amikor egy hajóskapitány barátjával kikötött a Suwarrow-atollon. Ez a híres orosz tábornokról, Szuvorovról, a Napóleon-elleni háborúk hőséről kapta a nevét. A Suwarrow-atoll lakatlan terület, mintegy 320 kilométerre van tőle egy lakott sziget. Az iskolai atlaszban sajnos helytelenül Suwarrow-szigetnek jelzik. Érdekes, hogy még a térkép készítői sem ügyeltek arra a különbségre, ami az atoll és az atollon helyet foglaló sziget között van. Az atollok úgy keletkeznek, hogy a tengerből előbb egy vulkán, egy tűzhányó emelkedik ki. A tűzhányó körül azután -- a sekély tengerben -- korallok telepednek meg, és mivel a vulkán kör alakú, a korallok is gyűrű alakban veszik körül. Persze ne valami apró, Gellérthegy nagyságú vulkánra gondoljunk, hanem olyan 50-100 km átmérőjű, óriás tűzhányóra, mint pl. a hawaii-vulkánok. Amikor később a vulkán kialszik, és lassan a tengerbe süllyed, a korallok a lesüllyedő hegy körül gyűrű alakban tovább építkeznek. A korallgyűrű egyes pontjai lassan feltöltődnek, növényzet telepszik meg rajtuk, így keletkeznek azután az atoll kis szigetei. Egyik ilyen szigete a Suwarrow-atollnak az Anchorage-sziget, ahol Tom Neale-ék 1943-ban kikötöttek. A szigeten csupán öt parti őr volt, mert akkor már javában folyt a második világháború, és útjuk tulajdonképpeni célja az volt, hogy az őrségnek átadják a szükséges élelmiszert. Tom Neale pedig ekkor döntötte el véglegesen, hogy ezen a szigeten telepedik le. Anchorage-sziget elfoglalására még hét évet kellett várnia. Tom ekkor már 50 éves volt. Érdemes elgondolkodni ezen, a mai türelmetlen világban. Az ilyen Tom Nale típusú emberek elhatároznak valamit, és utána, ha kell, évtizedekig dolgoznak és várnak, amíg célhoz nem érnek. Amikor Tom eldöntötte, hogy nekivág az útnak, pontosan negyvenkilenc font, ma magyar pénzben kifejezve kereken 1600 forint volt a zsebében. Vessünk egy pillantást Tom listájára, amelyre a bevásárolni valókat jegyezte fel: 40 kg cukor, 25 kg liszt, néhány tucat húskonzerv, tea, kétszersült, 20 dkg kávé, rizs, só, fűszer stb., azután magvak, szerszámok, szegfélék, varrókészlet, edények, néhány ing, rövidnadrág, törölközők, ágynemű, egyszóval a Robinson-élethez szükséges, szerény holmik. Érdekes, hogy fegyvert nem vitt magával, mert vadászni nem akart. Később kiderült, hogy rosszul tette, mert a szigeten elvadult disznók voltak. Amikor egy alkalmi hajóval megérkezett a szigetre, ládáit azonnal csónakba rakták, és kipakolták a parti homokra. A hajó egy napig ott maradt, legénysége szétszéledt, míg az újdonsült Robinson elindult az alig ötven méter hosszú, korallmésszel feltöltött ösvényen a sűrűben elrejtett kunyhóhoz. Ebben a kunyhóban laktak a második világháború idején a tengerészőrök. Neale számára az elhagyott kunyhó és a mellette levő esővíztartó ciszterna nagyon fontos volt. A kunyhót szinte teljesen benőtték a trópusi futónövények. Egyedüli társa, Tolvaj nevű macskája azonnal otthonosan érezte magát, és öt perc alatt elpusztította első patkányát.
Bekukkantva a kunyhóba, egy 3x3 méteres szobát talált a legszükségesebb bútorokkal. Tartozott még hozzá egy kétméteres veranda is. A kunyhó mögött két víztartály állott, mind a kettő tele volt esővízzel, és az aljában levő csapot kinyitva, kellemesen hűvös, tiszta víz folyt belőle. Amikor a kunyhóból kilépett, hogy a távolabb fekvő fürdőházacskát megnézze, egy elvadult tyúk ugrott fel kotkodácsolva mellette. Tehát étkezéseihez tojásra is számíthatott, csak a fészket kellett megkeresnie. Ezután az elvadult kert megtekintése következett, a kerítést megette a rozsda, a termőföldet pedig széttúrták az elvadult disznók. A kert mögött kezdődött a dzsungel és a vízimadarak, sirályfélék birodalma. Tom ismerkedő sétája után megállapította, hogy rengeteg munkája lesz, ha meg akar élni. Rendbe kell hoznia a kunyhót és környékét. Azonkívül tenni kell valamit a félig elvadult disznókkal, mert amíg itt vannak, zöldségeskertet nem telepíthet. Azután a dzsungelből termőföldet kell hordani, mert anélkül nem kezdhet az ültetéshez. A verandán talált egy csónakot, hogy a környező szigetekre járhasson halászni és élelmet gyűjteni. Este visszatért a hajóhoz, hogy elbúcsúzzék társaitól, akik virradatkor útra keltek. Akkor még nem tudta, hogy majdnem két évre búcsúzik a külvilágtól.
Tomot másnap ragyogó trópusi napsütés ébresztette. Végre egyedül volt, ahogy harminc évvel korábban megálmodta. A legközelebbi szárazföld 320 kilométerre, a legközelebbi város ezer kilométernél is nagyobb távolságra volt tőle. Nekilátott, hogy rend behozza az elhanyagolt, elvadult szigetet. Bizonyára sokan azt gondolják, hogy ilyen apró szigeten egyedül élni unalmas, egyhangú dolog. Ha Tom Neale naplóját olvassuk, kiderül, hogy a magányosan eltöltött évek olyan változatosak, izgalmasak voltak, mintha egy többmilliós nagyvárosban élte volna le őket. "Akinek dolga van, sohasem unatkozik" -- neki pedig rengeteg tennivalója akadt. Elsőnek végezni kellett az öt vaddisznóval, amely a szigeten garázdálkodott. Nem hússzerző vadászatról volt szó, hanem meg kellett szabadulnia vetélytársaitól, mert az apró korallszirt nem volt képes egy embert és öt disznót eltartani. Tom Neale naplójában így írta ezt le: "A kérdés megoldásától egyszerűen az életben maradásom függött. Hosszas gondolkodás után tudatára ébredtem, hogy a disznókkal csak egyenként végezhetek. Megtettem az előkészületeket, és még az esőzések idején borotvaélesre köszörültem egy eltörött késpengét, amelyet erős rúdhoz kötöztem. Volt fegyverem, és megvolt bennem a szükséges elszántság is. A kérdés csak az volt, hogyan csalhatom egyenként lőtávolba, vagyis szigonyom elé a vadállatokat. Tudtam, hogy a disznó nem szokott felfelé nézni, ezért egy pálmafán 3 és fél méter magasságban leshelyet készítettem. A fa alatt a bozótot kivágtam, majd egy tucat kókuszdiót feltörtem, és a fa törzse köré raktam. A következő éjszakákat a leshelyen töltöttem. Az első napokon csak patkányok és kókuszrákok jelentek meg, hogy a dióból lakmározzanak, de az ötödik éjszakán végre sötét árnyék közeledett. Amikor az agyarakon megcsillant a holdfény, szinte elállt a lélegzetem. A disznó tétovázott, mélyen, gyanakodva szívta be a levegőt. Ösztönösen tudtam, érzi jelenlétemet. Nyaka mögé célozva, teljes erőből beledöftem a magam készítette szigonyt. A vaddisznó szörnyű üvöltést hallatott, és a szigonyt kitépte kezemből. Üldözőbe vettem, és megadtam neki a kegyelemdöfést. Tántorogva hátráltam, egy pillanatig azt hittem, hogy rosszul leszek. Másnap elástam az állat tetemét. Semmiért a világon nem ettem volna belőle egy falatot sem."
Tom így végzett sorra a többi elvadult disznóval. Végre elvethette a zöldségmagvait, és néhány hét múlva a kis kert szinte elárasztotta friss zöldséggel. A tenger pedig bőségesen ellátta hallal, friss tojás és csirkehús is volt a szigeten. Ezek voltak a Robinson-élet legszebb hónapjai mindaddig, amíg a szörnyű orkán meg nem érkezett. Itt, az orkánok hazájában értjük meg, hogy mit jelent a "vihar előtti csend" kifejezés. Ilyen csend előzte meg azt a néhány szörnyű napot, amelyben Tom Neale majdnem életét vesztette. De újból idézzük naplója néhány sorát: "A szél szinte állati jajgatással süvöltött a pálmafák levelei között. Amikor a kunyhó ajtaját kinyitottam, a szél majdnem elrántott, alig bírtam visszavonszolni magam. A szél olyan erős volt, hogy minden más zajt elnyomott. Időről időre újabb fatörzsek zuhanását hallottam, és vártam, mikor szakad be a kunyhó teteje. Négy órán át ültem összetörten, közben bizonyára elszundítottam, mert egyszer csak hatalmas csattanásra ébredtem. Az ajtóhoz rohantam, ki akartam nyitni, de nem tudtam megmozdítani. Ekkor jöttem rá, hogy a veranda teteje leszakadt." Ezzel a vihar ki is adta erejét. Ismét szép hetek következtek, de megtörtént a legnagyobb baj, ami egy magányos szigetlakót érhet. Csónakján az egyik kis szigetre evezve, éppen a sekély vízbe dobta a nehéz horgonyt, amikor rettenetes nyilallást érzett a hátában. Alig tudott megmozdulni, porcsérvet kapott. Órákba telt, amíg valahogy visszasodródott a maga szigetére, és a csónakból kiszállva, szinte négykézláb a a kunyhóig kapaszkodott. A fájdalomtól félig eszméletlenül valahogyan bemászott a kunyhóba, és felmászott az ágyába. Napokig feküdt mozdulatlanul, félálomban. Arra gondolt tiszta pillanataiban, hogy vagy meggyógyul, vagy étlen-szomjan hal meg, mert az odatett víz és kevéske élelem hamar elfogyott. Rettenetes gondolat volt, hogy pár méterre az életet adó víztől, egy fedél alatt az élelmiszerekkel, mozdulatlanságában el fog pusztulni. Csodálatos megszabadulását így írta le: "Ébren voltam, amikor határozottan arra gondoltam, hogy hangokat hallok, valami tompa morajt, mint amikor két ember beszél egymással. Természetesen álomnak kellett lennie, mert a másik lehetőség az volt, hogy megőrültem. A következő pillanatban tisztán megszólalt egy hang: Van itt valaki? -- és egy férfi lépett a szobába." Nem csoda történt, hanem csodának beillő véletlen. Két amerikai fiatalember érkezett egy kis hajóval a zátonyhoz, négy nappal azután, hogy Tom Neale súlyosan megsérülve, mozdulatlanságra kényszerítve, lerogyott az ágyára. így menekült meg a biztos haláltól, és így került el -- életben -- arról a szigetről, amelyet annyira megszeretett.

Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (107-110. oldal) RTV-MINERVA Budapest, 1982

Egzotikus szigetek

Ki ne álmodott volna a csendes-óceáni egzotikus szigetekről?

 A szigetek még napjainkban is számos titkot rejtenek, melyeket csak a helyi beavatottak ismerhetnek.

A Csendes-óceán szigetei földünk azon területeihez tartoznak, melyeket az ember legkésőbb népesített be. A mai napig bizonytalan, hogy honnan jöttek a hódítók, mivel írásos emlékek nem maradtak fenn az utókor számára, amellyel egyértelműen bizonyítani lehetne a hódítók eredetét. Így csupán a kutatók által gyűjtött feljegyzésekre lehet támaszkodni, s ezek a feljegyzések eredetüket tekintve nagyrészt meseszerű legendák, amelyek a szigetlakók ősi mítoszaiból születtek, ezeket aligha tekinthetjük történelmi forrásnak. Különböző mérések és a feltárt leletek (edények, szerszámok, fegyverek stb.) elemzése után, a keleti szigetek meghódítása körülbelül i.e. 350 - ben történhetett. Körvonalazva a hódítások idejét azt tudjuk, hogy Tongára később lépett ember, mint Fidzsi- szigetekre, Szamoát kb. i.e. 500 - ban, és tőle keletre lévő Húsvét-szigetet kb. i.u. 400 - ban hódították meg. Valószínűleg a hódítások nem egyszerre történt, hanem különböző hullámokban és időszakokban. A bevándorlók különböző faji eredetét mindenekelőtt a szigetlakók etnikai különbségei, mássága támasztja alá. így például a mikronéziaiaknál ázsiai beütés fedezhető fel, ezért joggal feltételezhetjük, hogy sok évvel ezelőtt i.e. keletről vándorolhattak a Csendes-óceának e területére. A sötét bőrű melanézek negrid típusú népek, és ez szolgált alapul a tudományos elméletnek, hogy ők az afrikai kontinensről származnak. Ezzel ellentétben a majdnem világos bőrű polinézeknél megjelenik az europoid jelleg, vonás. Az őshazájuk valószínűleg a mai Indonézia, de nem zárható ki Dél-Amerika sem.

A polinézek dél-amerikai származását Thor Heyerdahl norvég kutató akarta bebizonyítani, amikor 1947-ben 97 nap alatt Peruból (Calaoból) Tahitiba érkezett fából épített Kon-Tiki nevű hajóján navigációs eszközök segítsége nélkül. A mesteri teljesítményét senki sem vitatja, de az általa felállított elméletét, hogy a polinézek Dél-Amerikából származnak, ezt a mai napig vitatják, kétségbe vonják. A vita témáját képezte a szakemberek között az a ténymegállapítás is, miszerint a Déli-tenger szigeteit benépesítő népek csupán véletlen szerűen - a szél és a hullámok sodrása által - érték el az új hazájukat. A vitára az adott okot, hogy az új hazát keresők még nem rendelkeztek semmilyen navigációs eszközökkel, s így joggal tehették fel a kérdést: Akkor hogyan találtak rá a szigetekre? Ma már a spontán véletlenszerűséget kizárják, de a feltett kérdésre a választ még kutatják. Egy számítógépes kutatás alapján az új-zélandi tudósok azt állítják, hogy ezek a bátor emberek az egyszerű hajóikkal tudatosan keletre, a széllel szemben hajóztak azzal a tudattal, ha nem találnak szárazföldet, akkor a szél segítségével haza tudjanak jutni.

A nagy kalandot jelentő útra egy nagyméretű kenut (hajót) építettek, és magukkal vittek kókuszdiót, melynek teje csillapította a szomjukat, a belsejét viszont elfogyasztották. Ezenkívül magukkal vittek még különböző növényi cserjéket, melyeket az újhazában akartak elültetni, valamint háziállatokat is, mint például: sertést és tyúkot. .Mindez elegendő volt egy újrakezdéshez a felfedezett szigeten, ahol a halban gazdag vizek is elegendő élelmet biztosítottak.

A portugál Ferdinánd Magellán expedíciójának sikerült 1519 és 1521 között először körbehajózni a Földet. Így áthajózta a Csendes-óceánt is anélkül, hogy e szigeteket megpillantotta volna. A későbbiekben a holland hajósok szereztek érdemeket az európaiak közül a szigetek felfedezésében, többek között Ábel Janszoon Tasmannak. A 18. sz.- ban főleg az angolok és a franciák kutatták a Déli-tengert. Legsikeresebb volt közöttük a brit származású J. Cook, aki háromszor is áthajózta a Déli-tengert, kutatta a természetet, lakosokat, tudományos munkákat írt az itt szerzett tapasztalatairól, és ő készítette el az első használható térképet. 

/forrás: Cook szigetek/

A Húsvét-sziget a világ egyik legelszigeteltebb területe a Csendes-óceánon, minden közelebbi lakott területtől legalább 2000 mérföldre fekszik. A hozzá legközelebb eső lakott terület a Pitcairn-szigetek, ahol 1790-ben a Bounty lázadói partot értek, és letelepedtek. A háromszög alakú sziget nagy része vulkanikus kőzetből van, és kisebb korallképződmények keretezik a partvonal mentén, de mivel ezek nem alkotnak korallzátonyt, az óceán a sziget szikláit közvetlenül éri. Ennek a csodálatos és titokzatos helynek a lakói Te Pito o TeHenua-nak, azaz a világ köldökének nevezik szülőföldjüket.

A Húsvét-sziget titokzatos kőszobrai
(Forrás: Ian Sewell/Wikipedia)

 

A sziget alapos feltérképezését a régészeti leletek iránti érdeklődés indította el. Az európaiak közül a holland utazó-felfedező, Jakob Roggeveen látta meg először a szigetet és lépett a partjára 1722-ben. Ez éppen egy vasárnapon történt, Húsvét vasárnapján: ezért kapta a Húsvét-sziget nevet az addig ismeretlen hely (spanyolul Isla de Pascua, a húsvét-szigetiek nyelvét pedig ezért sokszor pascuanéznak is hívják). Roggeveen háromféle típusba sorolta az őslakosokat: igazán sötét bőrűek, vöröses bőrűek, és az elég sápadtak, akiknek vörös volt a hajuk. Ebből arra következtetett, hogy az őslakosok már más népekkel is kapcsolatba kerültek az európai felfedezés előtt.
A sziget polinéziai neve Rapa Nui. A 19. században egy Tahitiről érkezett utazó adta ezt neki, aki úgy vélte, hogy a sziget teljesen úgy néz ki, mint a tahiti Rapa-sziget, csak nagyobb, azaz ’Nui’. Lakói polinéziai gyökerekkel rendelkeznek, bár az antropológusok évtizedekig meg voltak győződve arról, hogy igazából az ősi dél-amerikai hajósok telepedtek le először a szigeten, és a sziget lakói az ő leszármazottaik. Az őshazából elvándorló polinézek körülbelül akkoriban telepedtek le itt, amikor Tahitin is, i.sz. 300 körül.
Az első felfedezők, akik a sziget belsejébe is bemerészkedtek, elszórtan élő lakosságot találtak egy olyan kultúrával, ami semmilyen másikra nem emlékeztetett; egy népcsoportot, aminek semmilyen kapcsolata nem volt a szigeten kívüli világgal. A rapanuik aztán könnyen a prédáivá váltak a 19. századi rabszolga-kereskedőknek, akik egyre jobban kiszorították, elértéktelenítették az amúgy is egyre veszélyeztetettebb ősi kultúrát, tudást és minden szakértelmet, technikát, amit az elődök hagyományoztak a népre.

Misztikus kőszobrok

A sziget ma Chiléhez tartozik. Polinéz gyökerű lakossága a 2002-es népszámlálás szerint körülbelül 3300 fő, nagy részük Hanga Roa városában él, egy kisebb részük pedig Chile szárazföldi részén. A Húsvét-sziget óriási forgalmú turistaparadicsom az 1980-as évek közepe óta. Még mindig nagyon sokan szeretnék látni a moaikat, a híres húsvét-szigeti kőszobrokat. A rapanuik kultúrájának és technikájának legfeltűnőbb művei ezek, amik még ma is lázba hozzák a tudósokat, mert még mindig nem találtak teljesen elfogadható magyarázatot arra, hogyan is készítették, szállították és állították fel a szobrokat a part mentén. Miért tették ezt? Vallási okai voltak? Őrnek állították-e a hatalmas ember alakú szobrokat, hogy megálljt parancsoljanak a betolakodóknak? Vagy egyszerűen díszítő funkciójuk volt? És miért hagyták abba egyszer csak a szobrok felállítását, majd a készítését is? És ez csak néhány példa az alapvető kérdések közül.

Az egyik beszélő tábla jelei...
(Forrás: Wikipedia)

 

/Nyelv és Tudomány/

Téli "hangulatjavítók"

    

Gyertya

Naplemente után gyújts meg néhány gyertyát! Ez a legegyszerűbb, leggyorsabb és legolcsóbb módszer arra, hogy hangulatban és hőmérsékletben is melegséget csempéssz a falak közé.

Flanel  anyag kiváló hőszigetelő  a belőle készült ágynemű egyenletesen melegszik át.

Forró italok

A forró csokoládé vagy kakaó, a gőzölgő tea és a friss tejeskávé kellemesen átmelegít belülről.


/Bien.h/..

125 esztendős a National Geographic Társaság

Amióta csak létezünk, történetünk kezdetétől tudni vágyunk, mindenáron meg akarjuk ismerni, amit még nem ismerünk.

Idén 125 esztendős a National Geographic Társaság.

Harminchárom, felelős gondolkodású férfiú 1888. január 13-án Washingtonban összegyűlt, hogy „a földrajzi tudás gyarapításának és terjesztésének elősegítése érdekében” létrehozzon egy társaságot.

Az alapítók közt voltak földrajztudósok, felfedezők, katonatisztek, ügyvédek, meteorológusok, térképészek, természetbúvárok, bankárok, tanárok, biológusok, mérnökök és feltalálók. A vállalkozás eszmei irányítója Gardiner Greene Hubbard ügyvéd és filantróp volt; Alexander Graham Bell az ő segítségével alapította meg az első telefontársaságot. Hubbardot később az újonnan alakult társaság elnökévé választották. Egalitárius eszméje – gyarapítani és mindenki számára elérhetővé tenni a legtágabb értelemben vett földrajzi ismereteket – az elkövetkező száz évben a National Geographic Society alapelvévé vált. Ennek szellemében 1888. októberében a társaság megjelentette az első National Geographic folyóiratot. Gardiner Greene Hubbard 1897-ben halt meg. Egy évvel később az elnöki székben, veje, a nagyhírű feltaláló, Alexander Graham Bell követte, s képességeinek és energiájának jelentős részét a National Geographic népszerűsítésére fordította. Két olyan jelentős döntést is hozott, amely a Társaság jövőjét alapvetően meghatározta. A folyóiratot megküldte mindenkinek, aki a National Geographic Society tagjai közé lépett, azaz hitt a Társaság tevékenységének fontosságában, és ehhez hozzá is kívánt járulni. Bell második fontos döntése az volt, hogy egy tehetséges fiatalemberre bízta a folyóirat felfrissítését és az új tagok toborzását. A 23 éves tanár, Gilbert H. Grosvenor találékony irányításával a National Geographic tudományos földrajzi folyóiratból a való világot föltáró lappá vált, és egyben az amerikai újságírásra is maradandó hatást gyakorolt. Grosvenor egy év alatt megduplázta, 1000-ről 2000-re növelte a társaság tagjainak számát. Azóta a Cosmos Club tiszteletreméltó tagjainak egykori társasága az egész világot behálózó, hatalmas szervezetté vált. Napjainkban a társaságnak 10,5 millió tagja van, s a tagság mintegy ötöde a nem angol nyelvű kiadások olvasója.



Néhány fontosabb mérföldkő a Society történetéből:
–  A National Geographic első expedíciója 1890-ben és 1891-ben bejárja és feltérképezi a St. Elias hegyet, az 5489 méter magasan lévő legmagasabb csúcsát Dél-Alaszka és Kanada akkoriban még ismeretlen határán, majd felfedezi Kanada legmagasabb pontját, a 6050 m-es Mount Logant.
–  1926-ban Richard E. Byrd elsőként repül át az Északi- és a Déli-sark felett.
–  1934-ben William Beebe és Otis Barton 923 m mélyre merülnek le a Bermuda-szigeteknél. Ez a rekord 15 évig marad érvényben.
–  1952-ben Jacques-Yves Cousteau egyedülálló víz alatti kutatásba kezd a NGS segítségével.
–  1963-ban a Society a fő támogatója az első amerikai hegymászó-csapatnak, mely feljut a Mount Everestre. Köztük volt Barry C. Bishop, a Society egyik alkalmazottja.
–  1967-ben Dian Fossey Ruandában megkezdi a hegyi gorillák tanulmányozását.
–  1974-ben Donald C. Johanson Etiópiában megtalálja a 3 millió éves „Lucyt”, a legrégibb, legjobb állapotban fennmaradt csontvázat, mely a felegyenesedetten járó embertől származik.
–  1985-ben Robert D. Ballard az óceán fenekén fekvő Titanicot tanulmányozza.
–  1995-ben Johan Reinhard rábukkan az „inka jégkisasszony”-ra, egy fagyott emberi áldozati tetemre a perui Ampato hegyen.

Forrás: National Geographic Magazin/Rólunk/

Tél

Az Ember, életében sokszor megáll elgondolkodni egy pillanatra, néha pár hónapra is, hogy újra és újra végiggondolja gondjait, hibáit, vagy úgy érzi, rossz útra tévedt, és a kiutat keresi. Nos, a szendergő természet is ezt teszi, és nagyon jó, ha az Ember is vele tart.

  Komorrá, színtelenné vált a világ, a kíváncsi felhők a földre csücsülnek reggeli ködnek, és mindenkire kíváncsiak. Nézzük csak a ködöt az ablakból, és észrevétlenül segítenek tűnődéseinkben, egyszerre csak kiutat találunk, és eszünkbe sem jut, hogy a kíváncsi felhő súgott nekünk. „Lassan járj, tovább élsz!” – mondja a közmondásunk.



 A napfényes őszhöz képest, lehangoló a fénytelenség, színtelenség, így hát magunknak kell megtalálni magunkban a színek világát.Hagyományaink is segítenek ebben. Nagyszüleink, dédszüleink korában ez természetes volt. Betakarítás és őszi vetés után, a hosszú téli esték behúzódásában a közös tollfosztáskor, a len feldolgozása, fonalkészítés, szövés, hímzés, horgolás, kötés közben színes történeteket meséltek, énekeltek, jóízűt nevettek! Vidáman alkották meg ünnepi viseleteiket, törölközőiket, ágyneműiket, asztalterítőiket, függönyeiket a család számára az asszonyok. A férfiak a konyhaeszközöket faragták ki fából, vesszőből kosarakat, karosszéket, asztalt, virágtartót készítettek a családnak, és eladásra. Faragtak népi motívumokkal szekrényt, székeket, tükör tartót, bölcsőt, tálasokat, gyermekjátékokat is, és közben beszélgettek, daloltak. Színessé téve a hosszú, hideg téli estéket, és közben csodálni való leleménnyel alkották meg, az élethez szükséges tárgyakat, művészi színvonalon. Művészi színvonalon énekeltek, muzsikáltak, táncoltak, mesét mondtak. A népi fazekasságot is muszáj megemlíteni. Praktikussága, és gyönyörű népi motívumai árulkodnak arról, hogy az ország melyik tájékán születtek. Így az önmaguk alkotta, színes világ vette őket körül, és még a nehézségeiket is bölcsebben viselték, alkotni tudásuk önbizalmával. Alkotó közösségeik, családias, baráti érzései segítőkésszé, együtt érzővé kovácsolták őket.
Mindnyájan szerencsések vagyunk, mert végtelen kincsestár örökösei lehetünk. Téli életünk megszínesíthetjük, őseink példája szerint, szép kézimunkákkal. Múzeumokban és könyvekben is gyönyörködhetünk őseink hagyatékában, sokszínűségében.
Hatalmas örökségünk van a hivatásos művészet világában is. Festők, szobrászok, zeneszerzők, színészek, énekesek, zenekarok csodálatos alkotásaival, szép zenei kísérettel sokszínű fényeket képviselnek, és varázsolhatják színessé a téli estéket.

forrás:Zöld újság
Lánczi E.

 

Mesebeli birodalom - Csokoládé Múzeum

A Csokoládé Múzeum épülete ugyan téglából és malterből épült, és a kerítés is kovácsoltvas, de odabent bárki rengeteg csokoládét kóstolhat, sőt a Múzeum fenséges ízutazásain is részt vehetünk.

Csokoládé története

Sohasem fogjuk megtudni, hogyan fedezték fel, hogy a trópusi Theobroma cacao fa hüvelyében található termésből ital készíthető.

A kakaó növény története az i. sz. 600 körüli időkig, Yucatan dzsungelébe és a Maya birodalomba vezethető vissza, bár a történet valószínűleg ennél is régebbi lehet. Az bizonyos, hogy Mexikó őslakói ebben az időben már foglalkoztak kakaócserje ültetvények megművelésével. A kakaóbab már ebben az időben is értékes cikknek számított, fizetőeszközként és szertartások kellékeként használták. Sőt, a szemeket megpörkölve és ledarálva a port folyadékkal vegyítették, és az így kapott habos, ám elég keserű szubsztanciát ünnepélyesen meg is itták. Az italt chocolatl-nak nevezték.
A 13. század elejére azonban a mayák és toltékok hatalmát a teljes Közép-Amerikát leigázó aztékok uralma váltotta fel. A legyőzött törzseket arra kötelezték, hogy hódolatuk jeléül kakaóbabot adjanak legyőzőiknek. A 16. századra a chocolatl immár Montezuma azték uralkodó kedvenc italává vált. A csokoládé erre az időre vonatkozó története az azték legendakincs része.
Quetzalcoatl az őslakó mexikóiak tollas kígyóistene volt. A levegő uraként tisztelt istentől az emberek olyan tudást kaptak, mely magasabb szintű létezést tett számukra lehetővé. Ő tanította meg az embereket a csillagok útjának követésére, tőle kapta az ember a naptárt. Megmutatta, hogy lehet egy bizonyos vadon termő növény pelyhes csomóiból fonalat sodorni és vásznat szőni. Megtanította őket a jade kő és a tollból készült köpeny viselésére. És ami a legfontosabb: tőle kapta az ember az istenek eledelét és italát: a kukoricát és a csokoládét.
A legenda szerint a világos bőrű, szakállas király, Quetzalcoatl, az istenek leszármazottja, egy ellenséges király, Tezcatlipoca csábítására ivott a varázsitalból, amely ahelyett, hogy a király ígérete szerint egy távoli királyságba repítette volna, megfosztotta őt isteni bátorságától és hatalmától. Quetzalcoatl kénytelen volt elhagyni népét, kincseit eltemette, csodálatos kakaófáit pedig tüskés mesquitocserjékké változtatta. Ezután a tengerpartra, birodalma keleti határához utazott, oda, ahol ma Veracruz áll, majd egy kígyókból készült tutajon tengerre szállt. Mielőtt elhagyta országát, Quetzalcoatl ígéretet tett népének, hogy ugyanonnan, amerre eltűnt előlük, Ce Acatl évében visszatér hozzájuk. Ez az ígéret később nagy szerencsétlenséget hozott az aztékokra.
A konkvisztádorok Ce Acatl éve az 1519-es évnek felelt meg. Ez volt az az év, amikor spanyol hódítók egy csoportja, Hernando Cortés vezetésével kötött ki Mexikóban. A kor divatja szerint szakállt viselő, világos bőrű Cortés-ban az aztékok a népéhez visszatért Quetzalcoatl istent látták.
A spanyolokat az azték uralkodó, Montezuma palotájába vezették, és chocolatl itallal kínálták. A híres chocolatl ital volt az egyetlen ital, amit az uralkodó fogyasztott. Elkészítése meglehetősen bonyolult és hosszú folyamat volt, kínálása tehát nagy megtiszteltetésnek számított. Egy történész leírása szerint a chocolatl italról a következőket tudhatjuk:
“A chocolatl vaníliával és más fűszerekkel ízesített főzet, mézsűrűségű habos anyaggá elkészítve, mely fokozatosan olvad el a szájban. Hidegen fogyasztották. Az italt, ha ezt az anyagot egyáltalán italnak nevezhetjük, arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból készült kanalakkal. Az uralkodó rendkívüli módon kedvelte, már csak az elfogyasztott mennyiségekből ítélve is: naponta nem kevesebb, mint ötven korsó chocolatl készült kizárólag saját maga részére, míg a királyi udvar számára további kétezer korsó volt engedélyezve.”
A spanyolok sohasem láttak még ilyet, ráadásul az ital maga túlságosan sűrű, keserű és csípős főzetnek tűnt. Mivel azonban a chocolatl szemmel láthatólag igen előkelő dolog volt, Cortés elrendelte egy spanyol kakaóültetvény kialakítását, hogy ezen a cserekereskedelemben jól használható kakaóbabot termesszenek. Ezután az azték birodalom másfajta kincsei olyan hatalmas vonzerőt gyakoroltak Cortésre, hogy immár a királyság meghódítása lett a célja. Az első kakaóbabot 1528-ban hozta Cortés Spanyolországba, annak a kincsnek a részeként, amelyet Quetzalcoatl népétől hódított el. Amikor a spanyol konkvisztádorok 1519-ben földet értek Mexikóban, igen nagy hatással volt rájuk a chocolatl előkelősége. A dátum nemcsak a dél-amerikai spanyol hódításnak, hanem a kakaó világhódító útjának a kezdetét is jelzi.
Hogy ízletesebb legyen, a spanyolok a chocolatl-t cukorral készítették, de általában még így sem voltak elragadtatva tőle. A papok egy része pedig azért tekintett gyanakodva a kakaóra, mert úgy gondolták, hogy az felkorbácsolja a szenvedélyeket.
A spanyolok fél évszázadon át megőrizték a kakaó és a chocolatl titkát, noha a kakaó nagyritkán, utazó barátok tarisznyájában a Pireneusok vidékén túlra is eljutott. A spanyol világuralom hanyatlásával más országok is kezdtek tudomást szerezni a kakaóról, melynek fogadtatása azonban nem volt mindig kedvező.
1569-ben V. Pius pápa a chocolatl-t olyan kellemetlennek találta, hogy szerinte “az ital fogyasztása nem jelenti a böjt megszegését”, és szerinte egyáltalán nem valószínű, hogy bárkinek is szokásává válhat az ital “élvezete”. Még rosszabb, amit a holland és angol kalózok tettek az elfogott spanyol hajókon talált kakaóval: az értéktelen rakománynak tekintett kakaót egyszerűen a tengere öntötték.
A kakaó titka Európában csak a 17. században terjedt el. 1615-ben Ausztriai Anna, III. Fülöp spanyol király lánya feleségül ment XIII. Lajos francia királyhoz. Franciaország új királynőjével együtt új italt is kapott, a chocolatl-t, amely rövid időn belül divatossá vált az udvarban, majd népszerűsége Mária Terézia spanyol hercegnő és XIV. Lajos 1660-ban történt házasságkötése után tovább nőtt.
Az 1650-es évekre a csokoládéivás szokása elérte Angliát is. A 17. század közepén Angliában már több kávéház működött, melyekhez 1657-ben csatlakozott az első olyan hely is, ahol a chocolatl ital szenvedélyének hódolhattak. A kávéházak már ekkor komoly népszerűségnek örvendtek a nagyközönség körében, míg a chocolatl-t nemesebb italnak, arisztokratikusabb finomságnak tekintették, noha eközben sok kávéház is árulta az új italt. A híres angol naplóíró, Samuel Pepys 1664 novemberében beszámol arról, hogy egy kávéházban járva jocolatte-t ivott, ami igen jó volt.
A csokoládéházak a kávéházakhoz hasonló szerepet kezdtek betölteni: politikusok, művészek, írók és más divatos személyiségek által látogatott klubok formálódtak köréjük. Két ilyen klub volt a White és a Cocoa Tree. Mindkét hely egészen a 18. századig népszerű találkozóhelynek számított, melyről gyakran tettek említést a kor költőinek és íróinak műveiben is. Addison, Steel és Gibbon gyakran jelentek meg ezekben a klubokban. Anna királynő uralkodásának idején (1665-1714) a Cocoa Tree nevű klub az akkori politikai pártok egyikének, a konzervatív Toryk találkozóhelyeként vált ismertté. Ugyanez a klub 1745-re a Stuart-pártiak főhadiszállásává vált a sikertelenül végződött Jakobita felkelés idején, mely a Stuart dinasztia (II. Jakab) számára próbálta visszaszerezni az angol trónt.
A 17. század vége felé a chocolatl már Belgiumban, Németországban és Svájcban is népszerű, sőt további főpapi támogatást kapott, amikor is Brancaccio bíboros 1662-ben egy hosszú évekig tartó vita lezárásaként ismételten kijelentette, hogy a folyadék fogyasztás (azaz a csokoládé ivás) nem számít a böjt megszegésének.
A 18. század elején I. Frigyes orosz cár kemény importvámokat vezetett be a kakaóra. Nagy Frigyes még ennél is szigorúbb lépést tett: egyszerűen betiltotta a kakaó nyilvános kereskedelmét. Ugyanabban az időben, amikor az oroszországi kakaókereskedelem szigorú korlátozás alá esett, Angliában a hatóságok úgy találták, hogy a befolyó adók révén a kakaó kereskedelme komoly állami bevételeket jelenthet. 1724-ben I. György törvénybe iktatta azt a rendeletet, amely egy font kakaóra 20 shilling büntetést rótt ki, amennyiben az áruról hiányzott az adó megfizetését jelző bélyeg.
1755 körül a kakaó másodszor is átkelt az Atlanti-óceánon, útja ezúttal Észak-Amerikába vezetett. Bár a kakaó valószínűleg már ezelőtt is megtalálható volt Amerikában, a 18. század közepe mindenképpen kiemelkedő időszak, hiszen az Újvilág gyarmatosítóinak erőteljes kakaókereskedelme éppen ebben az időben kezdődött. Hajók indultak a Karib-tengerre, hogy az itt felvett kakaóbab rakományokat a gyarmatokra szállítsák.
A 18. században fogyasztott ital és a ma ismert csokoládé íze között még mindig nagy a különbség: az akkori chocolatl ital zsíros és habos, ráadásul igen nehezen emészthető volt. Az ital ízletességével kapcsolatos problémát a holland C. J. van Houten 1828-ban feltalált kakaó sajtológépe javította meg: a készülék segítségével a kakaóbabból sikerült kivonni a zsíranyag egy részét.

Szerencsét és pénzt hozó ételek

Szőlő

  Spanyolországban szilveszter éjfélkor 12 szőlőfélét fogyasztanak. Ez a szokás 1909-re nyúlik vissza, amikor a spanyol Alicante régióban élő szőlő-termelők ezt kezdeményezték.

A szokás átterjedt Portugáliára, a spanyol és portugál gyarmatokra, így Amerikáig is eljutott. Ma már Európában és Amerikában is a szőlőt egy tipikusan szerencsét hozó gyümölcsnek tartják.

A spanyolok úgy tartják, ha savanyú a szőlő, akkor vigyáznod kell januárban, mert a szerencse elfordulhat tőled.

 

A főtt zöldségek, beleértve a káposztát, kelkáposztát és a többi zöld levelest, számos országban jelent gazdagságot és szerencsét. Ez azért van így, mert a zöld levelek a pénzre emlékeztetnek.

A dánok például párolt káposztát esznek és cukorral, fahéjjal szórják meg, a németek és közép-kelet európai országok savanyú káposztaként fogyasztják.  

 

A hüvelyesek, beleértbe a babot, borsót, lencsét szimbolikusan ugyancsak a pénzt jelentik. Az sok apró termés a főzéstől megduzzad, ez jelképezvén a pénzérméket és növekvő gazdagságot. /bien.hu/

 

A gránátalma magjai a jólétet szimbolizálják. A füge a termékenység szimbóluma.