Egy kis édesség, a keksz

A keksz története

A  mai kekszek, a sütemények, a csokoládé és a cukrászáruk története az emberiséggel egyidős. Az ősember mézzel és édes gyümölcsökkel elégítette ki az édes íz iránti természetes igényét. A civilizációk kialakulásakor ugyancsak a méz és a gyümölcsök voltak az édességek fő alapanyagai, amelyeket különböző formában fogyasztottak az egyiptomi, arab, kínai, görög és római kultúrákban. Később ezek az egyre változatosabb receptek szerint készültek, és szerves részeivé váltak a vallásos szertartásoknak és az ünnepi alkalmaknak.

A középkorban az angol pékek úgy készítettek kekszet, hogy a kisült kenyeret megédesítették és visszarakták a kemencébe, hogy megkeményedjen. A kereskedelem bővülésével, külföldről behozott magvakkal, szárított gyümölcsökkel és fűszerekkel ízesítették a kekszeket és süteményeket. Kezdetben csak a gazdagok férhettek hozzá ezekhez a luxuscikkekhez, de az árak csökkenésével később egyre több ember élvezhette ízüket.

A név története

Önmaga a szó jelentése változik a világ különböző régióiban. A keksz angol neve, a biscuit, azaz kétszer megsütve a franciából származik, de egyes állítások szerint a német keks szót az angol cakes szóból ferdítette a Bahlsen cég, s azóta vált gyűjtőfogalommá. Feltehetően ebből született a magyar keksz szó is(Magyarországon az 1920-as, 1930-as években még a kéksz alakváltozatot használták írásban, ami arra utal, hogy az elnevezés angolból lett átvéve.) Bár a modern olaszországi nyelvjárásban a biscotto szó mindenféle cukrászterméket jelent, és nem az ízletes édességekre utalva, mégis a világ legnagyobb részén olyan jelentéssel bír, mint a mi nyelvünkben, egy keményre sütött, ropogós, morzsálódó édességre, kivéve az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát, ahol egy egyszer átsütött, puhább cukrászterméket jelent.

A keksz az angol kultúrában

A keksz egy ropogós ínyencfalatot jelent, akár egy kis, lapos süteményt, mint Észak-Amerikában ahol „cookie”-nak (sütikének), vagy „crackernek” (ropogtatnivalónak) nevezik. A keksz, mint szóértelem vonatozik a szendvics típusú kekszekre is, ahol egy réteg krém avagy lekvár be van téve két keksz közé. Az Egyesült Királyságban, a „cookie” szó csak meghatározott édességekre vonatkozik, mint például a „chocolate chip cookie”-ra („csokoládés kis sütikékre”), vagy az amerikai stílusú nagyobb és puhább kekszekre.
Édes kekszeket gyakran esznek ropogtatnivalóként, és általában búzalisztből készül, mézzel vagy cukorral édesítve. A különböző változatok tartalmazhatnak csokoládét, gyümölcsdarabkákat, lekvárt, mogyorót, vagy helyenként más ételeket töltenek meg vele. Külön szekció létezik a legtöbb angliai szupermarketekben a kekszek számára. Az Egyesült Királyságban nemzeti hagyománynak számít a keksz és a tea együtt fogyasztása, mint nélkülözhetetlen társa a teának. Számos teafogyasztó beleáztatja a kekszét a teába, így élvezve a teát felszívott, puhább kekszet a tea fogyasztása előtt.
Sós kekszeket, és sok más hozzá hasonló pékterméket fogyasztanak sajttal nagyobb étkezések után. Más ízesítéssel is található keksz a piacon, például hagyma, sajt, avagy olvasztott sajt, és oliva ízesítésű kekszek. Általában ezen típusú kekszeknek is megvan a maguk helye a szupermarketekben, leggyakrabban az édes kekszek szekciója mellett.
Többségében Ausztráliában, Dél-Afrikában, Indiában és Írországban az angol jelentését használják a keksz szónak, az édes kekszre utalva. Itt említendő meg két híres ausztráliai-ázsiai keksz fajta, az ANZAC keksz, és a Tim Tam keksz.

 A keksz az Észak-Amerikai kultúrában Az amerikai angolban, a keksz szó egy kis kenyeret, pékterméket jelöl, ami sütőport vagy szódabikarbónát, vagy élesztőt tartalmaz, a kovász elkészítése már nem annyira jellemző. A keksz, mint péktermék egy olyan készítményt jelent amit hamar el lehet készíteni, ezért is nevezik gyors kenyérnek, keksznek. Sok esetben az amerikai keksz a magyar pogácsához hasonlítható.

A kekszek kellemesen pirult barna külsővel, és puha belsővel bírnak, hasonlóan sok angliai társaikhoz. Az édes keksz részlegesen vagy teljesen be van borítva, avagy tartalmaz különböző ízesítőanyagokat, példának okáért gyümölcs, általában eper, dzsúz alapú szörp, és különböző krémek. Kanadában a sós és az édes kekszeket egyaránt ugyanúgy nevezik, esetleg még sütőpor kekszeknek, vagy tea kekszeknek is nevezik őket.

A kekszek nagyon elterjedtek a Dél-Amerikai konyhaművészetben, és általában íróval (tejtermék) készülnek. A régióban hagyományosan kísérő fogásként szokták felszolgálni a főfogások mellé. Mint a reggeli kelléke, gyakran fogyasztják vajjal, alacsony cukortartalmú cukornádszörppel, cirokszörppel, mézzel és gyümölcsös lekvárral. Más fogásokkal együtt, általában vajjal vagy édes mártással eszik, édes fűszerek helyett. A keksz édes mártással a reggeli elmaradhatatlan része, gyakran a főfogás.
Egy átlagos változata az alap kekszreceptnek a sajtos keksz, amely cheddar sajt vagy amerikai sajt hozzáadásával készül.
Az amerikai keksz sütve elkészíthető több módon. A tésztát kinyújtva vághatunk belőle köröket, ami a sütés után réteges hengerré alakul. Ha adunk hozzá egy kis vizet, a tészta anyaga sokkal puhábbá és formálhatóbbá változik, és így készíthetünk csepp kekszeket, egy kiskanál segítségével. Létezik még a nagy csepp keksz is, az eltérő mérete és a kemény külső felülete miatt, amit még macskafej keksznek is neveznek. Előreformázott, félkész kekszek vásárolhatóak a szupermarketekben, kis henger alakú tészták formájában, kartondobozokban.
A kekszek mindenütt jelenlevő termékek az Egyesült Államokban, és szerves része a gyorsétterem láncok nyújtotta reggeliknek, keksz szendvics formájában. A keksz szendvics először a Hardee's étteremláncban látta meg a napvilágot, így válaszolva a McDonald's Egg McMuffin nevű reggelijére. Eltérően a hagyományos vidéki recepttől, a Hardee's hozzáadott még kolbászt, sajtot, tojást, steaket, és csirkét a reggelihez. A reggeli kekszek sokkal nagyobbak, mint az átlagos kekszek, ugyanakkora vagy nagyobb, mint egy átlagos, gyorséttermi hamburger. Ezenfelül, a kekszet még köretnek is használják a sült csirke mellé.

Legkedveltebb az édes íz

  A négy alapíz – az édes, a sós, a savanyú és a keserű – közül a legelterjedtebb a sós, de legkedveltebb az édes íz.

   Őseink a növények gyökereinek gyűjtése és fogyasztása az édes bogyók rágcsálása, a vadon termő gyümölcsök ízlelgetése közben szoktak rá az édes íz élvezetére.

   Feltehetően az édes gyökerek fogyasztása mellett kirabolták a vadméhek odvas fák üregeibe gyűjtött mézét is. A régi krónikák szerint az ókori kultúrákban már rendszeresen felhasználták a mézet az ételek édesítésére. Vannak emléktöredékek arról, hogy az ókorban mézből keménycukorkát is készítettek. Feljegyezték, hogy már a görög kultúrában nagy divatja volt a mézből készített bonbonoknak, mézes süteményeknek.

   A bibliában olvashatunk a ”Tejjel-mézzel folyó Kánaán”-ról, melyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a méz és a tej birtoklása jelentette a gazdagságot.

   A mézen kívül az ókorban az emberiség egy része ismerte a cukornád levét és a belőle készített kezdetleges cukrot is. Az édes ételek készítése évszázadokig háztartási tevékenység volt és csak a társadalom bizonyos fejlettségi fokán vált foglalkozássá, még későbben iparrá és árutermeléssé.

   Az édességkészítés társadalmi feltételein kívül meg kellett valósulni a nyersanyag-feltételeknek is. Kellett a liszt, a gyümölcsfeldolgozás ismerete, az ízesítő- és járulékos anyagok készítésének titka. Ezért nem véletlen, hogy az édességeket kezdetben – a háztartásokon kívül – a nyersanyagokat előállítok, a gyártott anyagaik tovább-feldolgozásaként készítették.

   Bizonyítható, hogy a gabona a feldolgozásának kezdetén még a molnárok sütötték a kenyeret és kalácsot. A pékek ágazatokra tagolódásával alakult ki az édességkészítők egyik ágazata: a sütőcukrászat.

   A méz felhasználásának kezdeti időszakában a méztermelés és –felhasználás erősen összetartó tevékenység volt. Az első méztermelők a saját háztartásukban használták fel először a mézet édes ételek készítésére, a mézeskalács készítők szervezték meg a méz termelését. Kezdetben a kettőt nem lehetett külön választani.

   A gyümölcsök termelése és feldolgozása kezdeti időszakban az aszalás volt. A gyümölcsök cukrozása, gyümölcslé készítése később a sütőktől külön vált cukrászok tevékenységeként alakult ki. Még a XX. Század első felében is a cukrászok készítették a termékeikhez felhasznált szörpöket, befőtteket, lekvárokat.

   A mézzel, szárítással tartósított gyümölcskészítményekről az egyiptomi hieroglifák között is találtak leírásokat. Az aszalt szilváról, cukros manduláról, mézes dióról már az Ezeregyéjszaka Meséiben is olvashattunk.

   A régi krónikák szerint a rabszolgatartó görög udvarokban és a római birodalom fénykorában, a gazdag római polgárok és hadvezérek háztartásaiban, a halmozott élvezetek között nagy szerepe volt a különböző édes ételek fogyasztásának.

   A rómaiak a görögöktől tanulták az élvezetek hajhászását és köztük az édességfogyasztást, amely az édességkészítésnek magas kultúráját alakította ki a római birodalomban.

   A római patríciusok és kiváltságos rendek között nagy divatja volt az olyan nagy eszem-iszommal összekötött vendégeskedésnek, a ”lukullusi lakomáknak”, ahol az étel- és italfogyasztás mellett az édességek élvezete is nagy szerepet játszott.

   A rómaiaknál az édességkészítő rabszolgákat a legnagyobb elismerés fejében kegyes gazdájuk fel is szabadíthatta. Az így felszabadított rabszolga-cukrászok édességeiket a szabad római polgárok között is értékesíthették, akik a főurak lakomáin megismert édességeket szívesen vásárolták. Közel járunk az igazsághoz, amikor azt állítjuk, hogy ezek a felszabadított római rabszolgák voltak az első árutermelő cukrászok, a hivatásos édességkészítők ősei.

   A régi krónikák feljegyzéseiben már a cukrászat őskorából is találunk utalásokat, a mandula és a cukor, különböző féle felhasználásáról. Tudomásunk szerint először a Velencei Köztársaságban készítettek marcipánt. Elnevezését bizonyára Velence védőszentjéről, Szent Marcusról kapta.

   A legenda szerint a Velencei Köztársaságban, Szent Marcus napján, a hívőknek kenyér alakjában megformált marcipánt osztogattak. Az akkori vallási hiedelmek szerint a gonosz és a betegségek ellen nyújtott védelmet.

   Egy másik legenda szerint az olaszországi pestisjárvány idején a hívők abban a hitben fogyasztották a marcipánt, hogy az megvédi őket a pestis pusztításától. Gyógyulásukat a marcipán fogyasztásának tulajdonították.

   Az olasz eredetre utal az is, hogy Mátyás királyunknak a nápolyi Beatrix-al kötött házassága után, az első újévi ünnepi ebéden, mandulából és cukorból készített sakktábla is szerepelt az ünnepi fogások között.

   Joggal feltételezhetjük, hogy az a sakktábla marcipánból készült, és azt a Beatrix-al bejött olasz édességkészítők állították elő.

   Az édességkészítés napjainkra tömegtermeléssé vált, az édességek fogyasztásának növekedése pedig töretlen.

/forrás: cukrászat rövid története/ 

Kodáros meséje, amely ma is őrzi titokzatosságát

 

A Felsősófalva közelében lévő jókora kerek domb – melynek a tetején régebben  egy nagy lyuk volt – nagyon izgatja az emberek fantáziáját azért is, mert Kodárosnak hívják. E név a helybéli lakosok szerint Dárius ókori perzsa uralkodóra utal, akinek kincse még ma is a domb mélyén rejtőzik.

Szász Tibor helyi református lelkész arról tájékoztatott, hogy ez idáig három alkalommal kezdtek ásatásokat kincskereső emberek a Kodároson.

Amint elmondta, a falu fölött, a templom és a Gyepűkapunak nevezett peremrész között van egy szinte szabályosan kerek szikladomb. Ennek a dombnak a tetején régebb egy nagy tölcsér alakú lyuk volt, amelyet szaknyelven szifonnak neveznek. Ez a lyuk lassan betömődött, de a feljegyzések szerint évszázadok óta létezett. A lyuk felkeltette az emberek kíváncsiságát, így születtek meg a legendák, miszerint ott a domb mélyén barlang lehet, amely mesés kincseket rejthet. A Kodáros név elemzéséből pedig többen arra következtetnek, hogy a domb mélyén csakis Dárius kincse lehet. A legenda egy titkos kapu létezéséről is szól, amelyet viszont életveszélyes átlépni; tulajdonképpen ezért akadtak el ez idáig az amatőr kutatások.

A múlt század végén, 1886-ban, amint a sziklába vésett dátum is tanúsítja, egy Skóciából érkezett szerencsevadász a faluban munkásokat fogadott és belefúrt a domb oldalába. Délről a szifon irányába egy tizenöt méter hosszú folyósószerű alagutat ástak. A helybeli szóhagyomány szerint több hónapig tartott az ásatás, ezalatt a skót úriember beleszeretett a neki szállást biztosító helyi módos gazda leányába. A lány meggyőzte a kincskereső férfit, hogy hagyjon fel az értelmetlen kutakodással, ne költse a pénzét fölöslegesen. A skót hallgatott a tanácsra és leállította a munkálatot, majd a lánnyal együtt, akit elvett feleségül – a helyiek szerint – valahová a Nyikó mentére költözött; két malmot vásároltak, annak működtetéséből éltek. Szász Tibornak szándékában áll utánanézni, hogy mi a valóságalapja a meseszerű történetnek. A két világháború között, a lelkész szerint, a 20-as évek végén egy felsősófalvi kocsmáros ásatott újból a Kodároson. A kocsmában a Kodárosról gyakran szó esett, és az italfogyasztás miatt gyakran beadósodó legények az ásással törlesztették fizetnivalójukat. Kb. három-négy métert haladtak előre az előzőleg már 15 méter hosszúságú folyosó végén, és ekkor jósnőhöz fordultak, mert már kongott a belső sziklafal, ami üreg létét bizonyította. A jósnő a kártyákból azt jövendölte, hogy aki elsőként belép abba az üregbe, az rögtön meg fog halni. Ekkor megijedtek az ásást végző legények, senkinek sem volt bátorsága tovább dolgozni.

Legutóbb a '70-es évek végén néhányan újból ásni kezdtek, sőt próbafúrásokat végeztek és arra készültek, hogy robbantással mélyítsék a lyukat. Igen ám, de erre a műveletre már senki sem vállalkozott, mert a folyosó beomlásától tartottak. Felelevenedett a legenda a titkos, veszélyes kapuról is, amelyet embernek tilos átlépnie. Többen attól is féltek, hogy a domb mélyéről előjönnek az ördögök. Akik a lyukba bemerészkedtek, azt állítják, hogy a belső fal döng, illetve visszhangoznak az ütések, tehát bennebb (nem is túl messzire) nagy üreg létezhet. Röviden ennyi a Kodáros meséje....

/ amely ma is őrzi titokzatosságát/

Forrás: egyszer volt

1844. január 28-án született Benczúr Gyula

 

Benczúr Gyula (Nyíregyháza, 1844. jan. 28. - Dolány, 1920. júl. 16.): festő, a 19. sz.-i magyar akadémikus történeti festészet egyik jelentős alakja.

A millenniumra 1896-ban festette meg a Budavár visszavétele   c. művét.  e. Számos reprezentatív, az arisztokrácia és a politikai élet alakjait ábrázoló portréja közül nevezetesebb  Ferenc József, gróf Tisza István, Trefort Ágoston stb. arcképe. Működése nyomán a reprezentatív portré a századforduló kedvelt s tanítványai által tovább művelt műfaja lett.   1906-ban a főrendiház örökös tagjává nevezték ki. Halála után Dolányt (Nógrád megye) Benczúrfalvának nevezték el. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria, valamint több vidéki és külföldi múzeum őrzi.

Erzsébet halála után Ferenc József öt portrét rendel meg magyar művészektől, ajándékul a királyné mellett korábban udvari szolgálatot teljesítő hölgyeknek.

Benczúr Gyula Ferenczy Idának, a királynét több mint harminc éven át szolgáló bizalmasnak és Sztáray Irmának, a királynét utolsó éveiben, így halálakor is kísérő udvarhölgynek festi meg Erzsébet arcképét.

Ferenc József kedveli Benczúr művészetét; az 1890-es Téli Tárlaton a festő Mályvák között című képét vásárolja meg felesége számára. A későbbiekben a művésznél tett látogatásai alkalmával is mindig elismeréssel nyilatkozik a készülő alkotásokról - ezt nem csak a sajtóhírek, de magánlevelei is tanúsítják. Több alkalommal személyesen ül modellt Benczúrnak egy-egy készülő hivatalos portréjához, sőt, több megbízást is ad a festőnek.

Karneválok

Velencei karnevál








Februárban, farsang idején harsány, maskarás turisták ezrei lepik el Velence utcáit és csatornáit. Bár a velencei karneválról már 1094-ben tudósítanak a források, a "karneválok városa" rangot csak a 18. században kapta meg, annak ellenére, hogy az évszázadok során a város tekintélyt parancsoló tengeri hatalom volt és fényes győzelmeit mindig látványos felvonulásokkal ünnepelte meg. Az újkorban már divattá vált a velencei mulatozás az európai arisztokraták körében is, 1869-ben állítólag maga Ferenc József császár is ellátogatott a városba, igaz, inkognitóban. A Velencei Köztársaság bukása után azonban a karneválról is kezdtek megfeledkezni. A hagyományt modern formában a 20. század utolsó negyedében fedezték fel újra, azóta a rendezvény reneszánszát éli, és turisták tízezreit vonzza évről-évre a lagúnák városába. A farsangi ünnepkör időszaka a hagyomány szerint húshagyó csütörtöktől húshagyó keddig tart. A húshagyó csütörtöki ünnepségek eredetileg parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágokkal díszített ökrök vezettek fel. Amint a felvonulók elérték a Szent Márk teret, az ökröket a dózse színe előtt egyetlen csapással (!) lefejezték. Az ünnepségsorozat végén - húshagyó kedd éjjel - a velenceiek ismét összegyűltek a város főterén, levették álarcaikat,és kórusban kiáltozva búcsúztak a téltől. Napjainkban a galambröptetés vagy az Angyalok szárnyalása nevű eseménnel indul a karneváli hét. A húshagyó csütörtök utáni vasárnap a San Marco környékét ellepik a külföldi turisták és a jelmezes velenceiek. Az időjárás ugyan még télies, de nem ritka a szikrázó napsütés sem. A karneváli hét nyitányaként az összegyűlt tömeg a galambröptetést várja a Szent Márk-székesegyháznál, a papírból készült madár kisvártatva meg is jelenik az égbolton: egy kábel segítségével eresztik le a harangtoronyból, sűrű konfettizápor közepette. A galambröptetés hagyománya a legrégebbi karneválokig vezethető vissza, ekkoriban egy kötéltáncos sétált végig a Campanile és a Dózse-palota loggiája között kifeszített kötélen. A karnevál és Velence egyik legfőbb szimbóluma a velencei maszk, mely a korábbi Maskarásokévszázadok során a kikötőváros mindennapjainak elválaszthatatlan részévé vált. A jelmezkészítés a legkorábbi időkig nyúlik vissza. A maszkok viselését törvény szabályozta, kezdetben csak az ünnepségek végéig, azaz húshagyó keddig engedélyezték, ezt később meghosszabbították. A legkorábbi törvény, mely Velencében az álarc használatát korlátozta, 1268-ban született. A legfurcsább rendelet, melyet a köztársaság főtanácsa hozott, 1467-ből származik. Ebben megtiltották a férfiaknak, hogy nőnek álcázva magukat belépjenek az apácazárdába. Egy 1502-ben hozott rendelet a pálcát és egyéb fegyvert viselő maskarásokat rendszabályozta. A törvények betartása azonban olyannyira nem működött, hogy ugyanazokat a szabályokat kellett minden évben meghozni, egészen 1789-ig. Napjainkban a mulatság idején bőséges a választék álarcokból és jelmezekből

Busójárás

busójárás története


A Busójárás Mohács messze földön híres és ismert látványos farsangja, karneválja.

A Busójárás alapvetőleg a mohácsi sokacok (Mohács dél-szláv nemzetiségi - más eredet-magyarázatok szerint illír (görög) - gyökerekkel rendelkező, a településsel egyidős múltra visszatekintő lakói) rendkívül látványos elemekben bővelkedő hagyományőrző népszokása (sokac nyelvhasználattal "poklade") amely a múlt század első harmadától egyben idegenforgalmi rendezvény is, melyre tízezrek látogatnak el a világ minden részéből.

Fekete István Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója.

„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.”

/ Fekete István /

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója.

Regényeiben nagy szerepet kap a szeretet, a természet-, és emberek iránti hűség és ezek megbecsülése.Regényei és elbeszélései szereplői nagyon sokszor gyermekkora barátai, ismerősei, tanítói. Az "emberes" és "állatos" könyveit egyaránt átjárja a szeretet. Elbeszéléseiben a természet kiteljesedik. A tavasz, a nyár, az ősz és a tél, minden évszak teljes szépségében megmutatkozik.

Az erdő, a mező, a nyári rétek, a vizek mind-mind hozzátartoztak az életéhez. Valamint az itt élő állatok, amikről nagyon sokat tudott.
Ábrázolásmódja annyira hiteles, hogy olvasás közben szinte megjelenik előttünk a tavaszi fű sarjadása, látjuk ahogy a virágok bimbói kipattannak, a vízparton a lehajló ágú szomorúfüzet, halljuk a szélben susogó nádast, érezzük a napfény melegét.

"Minden tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát."

"A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek."/Füveskönyv/

555 éve történt

1458. január 24-én Buda és Pest között a Duna jegén Magyarország királyává választották az alig 15 esztendős Hunyadi Mátyást, aki a középkori magyar állam legnagyobb uralkodójává vált.

Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének. Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangon énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.

Máig egyik legismertebb uralkodónk, kinek alakja köré a magyar néphagyomány egész legendafüzért font.