Fekete István Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója.

„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.”

/ Fekete István /

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója.

Regényeiben nagy szerepet kap a szeretet, a természet-, és emberek iránti hűség és ezek megbecsülése.Regényei és elbeszélései szereplői nagyon sokszor gyermekkora barátai, ismerősei, tanítói. Az "emberes" és "állatos" könyveit egyaránt átjárja a szeretet. Elbeszéléseiben a természet kiteljesedik. A tavasz, a nyár, az ősz és a tél, minden évszak teljes szépségében megmutatkozik.

Az erdő, a mező, a nyári rétek, a vizek mind-mind hozzátartoztak az életéhez. Valamint az itt élő állatok, amikről nagyon sokat tudott.
Ábrázolásmódja annyira hiteles, hogy olvasás közben szinte megjelenik előttünk a tavaszi fű sarjadása, látjuk ahogy a virágok bimbói kipattannak, a vízparton a lehajló ágú szomorúfüzet, halljuk a szélben susogó nádast, érezzük a napfény melegét.

"Minden tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát."

"A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek."/Füveskönyv/