A Michelin embere

Gerard Durell könyveit mindenki ismeri.

S hogy meggyőzzön bennünket sokoldalúságáról, szerzőnk a horror műfajával is megpróbálkozik, teljes dicsőséggel. E. A. Poe bízvást büszkén veregette vállon, amikor Gerry helyet foglalt mellette a mennyek országának egy kényelmes felhőpáholyában…
 Sok-sok esztendeje, amikor Franciaországban kezdtem utazgatni, egy kedves barátom kezembe nyomta a Michelin-féle útikalauzt. A Michelin-féle útikalauz /közismert nevén a "Mich"/kalauzod, tanítómestered és jó barátod, ha utad Franciaországba visz.
Ám a Scotland Yard kartotékrendszerével vetekedő nyilvántartáson felül a Mich még valamit kínál: a kosztról is tájékoztat. Franciaországban a fogások kiválasztásának éppolyan gondot szentel az ember, mint ahogyan feleséget választ. Ezért aztán a Mich margóján az egyes vendéglők mellett bizonyos jelek irányítják és segítik ama személyt, aki nem veszi félvállról az ételt és elkészítését.
Az első jel: keresztbe tett parányi v illa és kanál.Egy ilyen jelképecske egyszerű, ám megfelelő étkezést jelent, kettő vagy három jót, vagy igen jót, míg négy keresztbe tett villa és kanál már az ételművészet magaslataira utal. Négy keresztbe tett villa és kanál társaságában egy csillag: istenek asztalára méltó étkeket remélhetsz, mintegy ama lajtorja első fokaként, amely a paradicsomba vezet.

Mustárvirágzásnak volt az ideje, amikor délnek indultam , valósággal belekápráztam a végtelen sárga mustármezők látványába. Délben egy kis falucskában álltam meg, bort vettem, cipót, sajtot, gyümölcsöt, gesztenyefák árnyékában állítottam le a kocsit. Ettem-ittam, leheveredtem a törékeny mustárnövények közé majd békés mély álomba merültem.
Alaposan elaludtam, és rá kellett döbbennem , hogy csak úgy vaktában vezettem, a leghalványabb fogalmam sincs hol vagyok. Beszálltam a kocsiba, előkaptam a Mich-t és végigkurkásztam harminc mérföldes körzetben minden várost és falut. Ahányat csak találtam, a Mich mindegyiket fagyos megvetéssel kezelte.
Azután felfedeztem a térképen egy falut, de olyan parányi volt, olyan eldugott, hogy egész biztosan nem akad benne semmi. Azért mégis megkerestem a Mich-ben, mert a neve nagyon tetszett Bois de Rossignol, vagyis Csalogányerdő. Mekkora volt a meglepetésem, amikor a falu egyetlen szállodája "Le Petit Chanson" névre hallgat, három keresztbe tett kanala-villája, meg egy csillaga! Télire bezárt, de épp a mai napon nyit ki.
Mesebeli kis falura bukkantam. A "La Petit Chanson" nem okozott csalódást. Az út két óriási tölgyfa közé kanyarodott, és a folttakaró módjára egyberótt virágszőnyeg között állt a szálló.
A parányi hallban étel- és borillat, csak úgy ragyogott minden. Hamarosan felbukkant egy ifjú pincér, egy elbüvölő hálószobába vezett: az ablakában kék glicína keretezte a távoli mustármezőket.
Majd átöltöztem, lementem a kertbe, ahol megjelent az ifjú pincér.
Elnézését , monsieur - szólott- de monsieur le Patron kérdezteti, minthogy idén ön az első vendégünk, hajlandó-e elfogyasztani vele egy üveg bort, mivel ezt így szokta ünnepelni. Természetesen boldogan elfogadom.
Alig vártam, hogy megismerhessem a Patron-t.
Nyolcvanas évei derekán járhatott, sugárzó mosollyal közeledett felém, mintha régi barátját üdvözölné bennem. Szeme hamiskásan villogott, boldogan mosolygó arcára egy élet kacagás vésett ezernyi ráncot.

Remélem kedvére lesz a bor.. megtisztel - emeltem poharamat, a bor bársonyosan simogatta torkomat, ízlelőbimbóim a zamatát ünnepelték. Egy darabig a különleges bort megillető tiszteletteljes csöndben iddogáltunk, majd az öregember újratöltötte poharunkat.
- És most óhajtja az étlapot?- érdeklődött.
Igen , legyen szíves. -Olvastam az ön néhány specialitásáról a Michelinben. Bizonyára kiváló konyhafőnök, ha elnyerte a csillagot.

Ah az a csillag, az a csillag.. sóhajtott fel. Nem is sejti mennyit kellett szenvednem azért a csillagért. Várjon, kihozom az étlapot, és amikor választott, elmesélem a csillag történetét.

Az a tény, hogy van egy csillagunk, szerintem egy kisebbfajta csoda. Elmesélem elejétől végéig a történetet.Mindez természetesen a tizennégy-tizennyolcas háború előtt történt.
Akkoriban előszeretettel festegettem. habár sikeresnek nem mondhattam magam. Nagy élvezetemet leltem abban, hogy gyalogszerrel bejártam Franciaországot, s ha nem akadt vevő a képeimre, elvállaltam minden munkát. Nos vándorutam ebbe a faluba hozott, rabul ejtettek a színek a táj. Csakhogy - mint oly gyakran -pénzszűkében voltam, munka után kellett néznem. a faluban, egy ember, aki megkedvelt szólt néhány szót az érdekemben e fogadó gazdájának. Elmondta, milyen derék legény vagyok, és megkérdezte kaphatnék-e munkát a konyhájában. A tulaj Morceau úgy főzőtt, mint egy angyal. Némelyik kompozíciója, mintha egyenesen a paradicsomból szállott volna alá, a gasztronómia géniusza volt, az asztal Leonardo da Vincije, az ízlelőbimbók Rembrandtja.. És volt egy lánya is, akihez fogható szépséget én még nem láttam, és igazából ez lett forrása minden bajnak. Én, aki szent esküvéssel fogadtam, hogy sohasem házasodom meg, én a csapodár szerelmes, oly heves szerelemre gyulladtam, minden elkövettem volna, akár gyilkosságot is, ha elvehetem azt a lányt.A lány is megszeretett, mivel azonban egyetlen gyermek volt, őrá várt a szálloda öröksége. Apja súlyos gyanakvással szemlélt minden kérőt. Mind a ketten tudtuk, ha megpróbálkoznám a lánykéréssel, menten félreértenék az ajánlatomat.
Akkoriban kezdte kibocsátani ma már világhírű útikalauzát a Michelin.Mint tudjuk a Michelin mbere mindig rangrejtve érkezik és megízleli a konyha terméket, tehát állandan tartani kell a színvonalat, mert sohasem tudhatjuk, mikor lappang a Michelin embere a vendégek között.
Morceau ugyan tudta magáról, hogy úgy főz, mint egy angyal, de érezte azt is, hogy szállodája távol esik a nagy országutaktól, hogysem felkelthetné a Michelin emberének figyelmét. Tudván tudta, hogy bőségesen megérdemelné a csillagot, sohasem fogja elnyerni. Ez kis híján őrületbe kergette a szegény embert, csakis ez a gondolat foglalkoztatta. Neki magának szörnyű volt elviselnie ezt az emésztő szenvedélyt, nekem azonban a malmomra hajtotta a vízet. Elmondtam neki, hogy a bácsikámtól tudom / a legszigorúbb titoktartás terhe alatt/, hogy épp most nevezték ki a Michelin emberévé.
És valóban kinevezték a bácsikáját, kérdeztem.
Ugyan dehogy, nem is volt bácsikám.
Természetesen mikor ezt elmondtam Morceau-nak, izgalmában kis híján megvadult, minden igyekezetével megpróbált rábeszélni, birjam rá bácsikámat, keresse fel a hotelt.. Kezdetben kijelentettem, hogy ez ellenkezik az etikával, amikor már szinte az örületbe kergettem, ellenállásom lanyhulni kezdett. Közöltem szeretjük egymást a lányával,és hajlandó vagyok lecsalogatni a bácsikámat, ha ő áldását adja ránk. Az eljegyzést követő másnapom felmentem Párizsba, egy Albert Henri Périgord nevű öreg barátomhoz. Megvolt benne a számomra szükséges tulajdonságok, gőgös jelenség volt, ínyenc édesapjától sok mindent megtanult ételről-italról, végezetül pedig irdatlanul kövér volt, olyan amilyennek az ember a Michelin emberét elképzeli. Én életemben nem találkoztam emberi lénnyel, aki nálánál többet tudott volna enni-inni.
Felkerestem padlásszobájában, szokás szerint úgy találtam, hogy nincs egy petákja sem és /mint mindig/ farkaséhes. Ismertettem tervemet, azt akarom, mondtam, hogy jöjjön le egy hétre, adja ki magát bácsikámnak. Mondanom sem kell, hogy elbűvölte a gondolat, a vidéki kiruccanás gondolata, nem utolsósorban azért,mert egy héten át annyit ehet, amennyi belefér, méghozzá egy Morceau féle konyhaművészeti géniusz remekműveit.

Amikor megérkeztünk leendő apósomat a boldogság hisztérikus állapotában találtuk.
Soha még olyan ételeket.. Morceau géniusza tündökölt a konyhából sorjázó fogások ízletesebbek, mint bármi ami mindaddig onnan kikerült, és ez tetőfokra hengerelte Albert Henri zabáló géniuszát. Morceau olyan volt, mint háborodott, kerengett a konyhában, akár egy dervis, vagdalt, kavart, kóstolt, majd minduntalan berontott az étterembe, nézte, amint Albert Henri olyan elképzelhetetlen mennyiségben tömi magába az ételt, hogy az ember nem hitt a szemének. Amikor elkészítette a maga változatát a Lievre Royale témájára , a falubelik egy szálig kisereglettek a kertünk aljába, hogy a fogás puszta szaglásának előjogában részesülhessenek. Albert Henri étvágya irdatlanra növekedett, elfogyasztván az egrestortát felemelkedett, poharát a a piruló Morceaure emelte - és holtan rogyott össze.

Jóságos ég! kiáltottam fel. - És mit csináltak?

Moreau hisztériás görcsöt kapott, amikor rádöbbent, hogy Albert Henri meghalt, s a sírba viszi magával az ő csillagát.
Mit tegyünk rimánkodott.
Legyünk észnél, mondtam és spekuláljuk ki, hogyan szabadulhatnánk meg a holttestől, anélkül hogy gyanúba keverednénk.

E pillanatban asztalunkhoz lépett a pincér, és közölte, hogy elkészült a vacsorám.
Remek, szólt az öregember és bevezetett a kicsiny, de gyönyörűen berendezett étterembe. A pincér egy tányéron pirítóst hozott, nagy tálon pedig pástétomot. Hirtelen megvilágosodott előttem valami.

Mondja csak - fordultam a Patronhoz - ez a pástétom Albert Henri Périgor emlékzetére .. ez az ön barátjáról kapta a nevét?

Természetesen monsieur -így a Patron Igazán ez volt a legkevesebb.

Szeltem a pástétomból,kimondhatatlanul finom volt .Fenséges Patron mondtam. Barátja büszke volna, ha tudná, hogy róla nevezték el.
Köszönöm monsieur -hajolt meg a Patron.
De mondja csak - folytattam- hiszen nem fejezte be a történetet. Mit csináltak a holttesttel?
Az öregember rám nézett, s egy pillanatig habozott, mintegy latolgatva, vajon rám bízhatja-e a titkát Aztán felsóhajtott.
Monsieur - mondta - az egyetlen dolgot cselekedtük, amit tehettünk
Mégpedig? kérdeztem türelmetlenül.
Barátomból pástétomot készítettünk. A sor iróniája, hogy épp ezzel a pástétommal sikerült elnyernünk a Michelin csillagát.

Bon appetit, monsieur.

És kuncogva sarkon fordult, s elballagott a konyha felé.