Naprendszerünk központi csillaga gyakorlatilag úgy működik, mint egy kis atommáglya, belsejében állandó energiatermelő folyamatok zajlanak. A Nap tömege kb. 750-szer nagyobb, mint a gravitációs terében mozgó valamennyi bolygó és más égitest tömegének összege. Átlagos forgási sebessége 2000 m/s, az egyenlítői és a sarki pólusokon lassabb. A forgástengelye 7 fok és 15 perces szöget zár be az ekliptika síkjával.
Központi csillagunk plazmaállapotban lévő anyagból áll. Ebben a halmazállapotban az anyagot alkotó atomokról egy vagy több elektron leszakad, így a plazmaionok és szabad elektronok keveréke.
A Nap második vagy harmadik generációs csillag, mivel a Naprendszer korábbi – szupernóvaként elpusztult – csillagok maradványaiból jött létre. Ezt bizonyítja a nehéz elemek (vas, arany, urán) jelenléte a Napban, ugyanis ezek csak szupernóva-robbanások során, vagy első generációs csillagokban alakulnak ki. A Napból fejlődése során nem lehet vörös törpe, mert annál több anyagot kebelezett be, nem alakulhat szupernóvává, mert ahhoz pedig kevés a tömege. Így sem neutroncsillag, sem fekete lyuk nem lehet a Napunkból, amit nem kell sajnálnunk.
A Nap aktivitása kb. 11,2 éves periódust mutat, ennyi idő telik el az egyes napfoltmaximumok között. A ciklus elején a napfoltok az égitest 30-45 fokos szélességén jelennek meg, majd közelítenek a napegyenlítő felé. A foltok sötét színét az okozza, hogy hűvösebbek (1-2 ezer Celsius-fokkal) a körülöttük lévő anyagnál, mivel az őket körülvevő erős mágneses tér megakadályozza a hőátadást. A megfigyelhető napfoltok száma sem állandó, a 11 éves napciklus során is változó. Átmérőjük elérheti a több tízezer kilométert és gyakran kiindulópontjai a napkitöréseknek, vagy flereknek. A napciklus végén az északi és déli mágneses pólusok felcserélődnek, ekkor látható a legtöbb napfolt. A legutóbbi mágneses póluscsere 2001 nyarán volt, amit az Ulysses űrszonda is megfigyelt.
A napfolttevékenység erőssége is szabálytalan. Például az 1600-as években a ciklusoktól függetlenül is kevés napfolt jelent meg, részben ez okozhatta az akkori hűvösebb időjárást. A Föld szempontjából a napciklusoknak azért van jelentősége, mert a bolygónkat elérő részecskefelhők károsak a műszerekre és az élővilágra. A Nap 24. napciklusa hivatalosan 2008. január 4-én kezdődött, akkor észlelte a SOHO űrszonda az első napfoltot. A 2008–2009-es évek az elmúlt 50 év egyik leghosszabb napfoltmentes időszakának számít.
A következő napfoltmaximum 2013-ban várható.
A NASA napfizikai szakemberei szerint a technológiai fejlődés miatt rendkívül érzékennyé vált a világ a napviharokkal szemben. A Földet már korábban is érték el mágneses viharok, de a civilizáció még sohasem volt olyan érzékeny a mágneses hatásra, mint most. Például egy erős napkitörés 1859-ben elnémította a távíróvonalakat Európa és az USA között, sok helyen tűz ütött ki, miközben Róma, Havanna és Hawai fölött északi fény ragyogott. 1921-ben egy hasonló napvihar megbénította New York közlekedési rendszerét. 1989-ben Quebec áramellátása napokra leállt, hatmillió ember maradt hidegben és sötétben.
Óriási koronalyuk tátong a Nap felső
légkörében, amelyből intenzív napszél áramlik ki. A napanyag a hét végén
érheti el a Földet.
A NASA napkutató űrszondája, az SDO (Solar Dynamics Observatory) készítette
az alábbi felvételt a Napról, január 23-án. Az ultraibolya
színképtartományban készült fotón látható sötét terület egy úgynevezett
koronalyuk a Nap déli féltekéjén. Mérete a Földének sokszorosa (a Nap
átmérője kb. 110 Föld-átmérő).
Az aktuális koronalyukból kiáramló napanyag várhatóan a hét végén (január 26-27-én) éri el a Föld pályáját. Hogy eltalálja-e a Földet, az egyelőre kérdéses. Amennyiben igen, sarki fények alakulhatnak ki a magasabb földrajzi szélességeken, de valószínű, hogy kisebb lesz a hatása, mint amikor egy napkitörés miatt kirobbanó napanyag éri el a Földet./origo/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése