Őseink
a növények gyökereinek gyűjtése és fogyasztása az édes bogyók
rágcsálása, a vadon termő gyümölcsök ízlelgetése közben szoktak rá az
édes íz élvezetére.
Feltehetően
az édes gyökerek fogyasztása mellett kirabolták a vadméhek odvas fák
üregeibe gyűjtött mézét is. A régi krónikák szerint az ókori kultúrákban
már rendszeresen felhasználták a mézet az ételek édesítésére. Vannak
emléktöredékek arról, hogy az ókorban mézből keménycukorkát is
készítettek. Feljegyezték, hogy már a görög kultúrában nagy divatja volt
a mézből készített bonbonoknak, mézes süteményeknek.
A
bibliában olvashatunk a ”Tejjel-mézzel folyó Kánaán”-ról, melyből azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy a méz és a tej birtoklása jelentette a
gazdagságot.
A
mézen kívül az ókorban az emberiség egy része ismerte a cukornád levét
és a belőle készített kezdetleges cukrot is. Az édes ételek készítése
évszázadokig háztartási tevékenység volt és csak a társadalom bizonyos
fejlettségi fokán vált foglalkozássá, még későbben iparrá és
árutermeléssé.
Az
édességkészítés társadalmi feltételein kívül meg kellett valósulni a
nyersanyag-feltételeknek is. Kellett a liszt, a gyümölcsfeldolgozás
ismerete, az ízesítő- és járulékos anyagok készítésének titka. Ezért nem
véletlen, hogy az édességeket kezdetben – a háztartásokon kívül – a
nyersanyagokat előállítok, a gyártott anyagaik tovább-feldolgozásaként
készítették.
Bizonyítható,
hogy a gabona a feldolgozásának kezdetén még a molnárok sütötték a
kenyeret és kalácsot. A pékek ágazatokra tagolódásával alakult ki az
édességkészítők egyik ágazata: a sütőcukrászat.
A
méz felhasználásának kezdeti időszakában a méztermelés és –felhasználás
erősen összetartó tevékenység volt. Az első méztermelők a saját
háztartásukban használták fel először a mézet édes ételek készítésére, a
mézeskalács készítők szervezték meg a méz termelését. Kezdetben a
kettőt nem lehetett külön választani.
A
gyümölcsök termelése és feldolgozása kezdeti időszakban az aszalás
volt. A gyümölcsök cukrozása, gyümölcslé készítése később a sütőktől
külön vált cukrászok tevékenységeként alakult ki. Még a XX. Század első
felében is a cukrászok készítették a termékeikhez felhasznált szörpöket,
befőtteket, lekvárokat.
A
mézzel, szárítással tartósított gyümölcskészítményekről az egyiptomi
hieroglifák között is találtak leírásokat. Az aszalt szilváról, cukros
manduláról, mézes dióról már az Ezeregyéjszaka Meséiben is olvashattunk.
A
régi krónikák szerint a rabszolgatartó görög udvarokban és a római
birodalom fénykorában, a gazdag római polgárok és hadvezérek
háztartásaiban, a halmozott élvezetek között nagy szerepe volt a
különböző édes ételek fogyasztásának.
A
rómaiak a görögöktől tanulták az élvezetek hajhászását és köztük az
édességfogyasztást, amely az édességkészítésnek magas kultúráját
alakította ki a római birodalomban.
A
római patríciusok és kiváltságos rendek között nagy divatja volt az
olyan nagy eszem-iszommal összekötött vendégeskedésnek, a ”lukullusi
lakomáknak”, ahol az étel- és italfogyasztás mellett az édességek
élvezete is nagy szerepet játszott.
A
rómaiaknál az édességkészítő rabszolgákat a legnagyobb elismerés
fejében kegyes gazdájuk fel is szabadíthatta. Az így felszabadított
rabszolga-cukrászok édességeiket a szabad római polgárok között is
értékesíthették, akik a főurak lakomáin megismert édességeket szívesen
vásárolták. Közel járunk az igazsághoz, amikor azt állítjuk, hogy ezek a
felszabadított római rabszolgák voltak az első árutermelő cukrászok, a
hivatásos édességkészítők ősei.
A
régi krónikák feljegyzéseiben már a cukrászat őskorából is találunk
utalásokat, a mandula és a cukor, különböző féle felhasználásáról.
Tudomásunk szerint először a Velencei Köztársaságban készítettek
marcipánt. Elnevezését bizonyára Velence védőszentjéről, Szent Marcusról
kapta.
A
legenda szerint a Velencei Köztársaságban, Szent Marcus napján, a
hívőknek kenyér alakjában megformált marcipánt osztogattak. Az akkori
vallási hiedelmek szerint a gonosz és a betegségek ellen nyújtott
védelmet.
Egy
másik legenda szerint az olaszországi pestisjárvány idején a hívők
abban a hitben fogyasztották a marcipánt, hogy az megvédi őket a pestis
pusztításától. Gyógyulásukat a marcipán fogyasztásának tulajdonították.
Az
olasz eredetre utal az is, hogy Mátyás királyunknak a nápolyi
Beatrix-al kötött házassága után, az első újévi ünnepi ebéden,
mandulából és cukorból készített sakktábla is szerepelt az ünnepi
fogások között.
Joggal
feltételezhetjük, hogy az a sakktábla marcipánból készült, és azt a
Beatrix-al bejött olasz édességkészítők állították elő.
Az édességkészítés napjainkra tömegtermeléssé vált, az édességek fogyasztásának növekedése pedig töretlen.
/forrás: cukrászat rövid története/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése