Nem kergeti el őket, mert ő nem mostoha.
S ha süvit a szél, levelei fáznak
Ám a madarak mégis, víg zenét nótáznak.
Kitaposott ösvény, valahova vezet.
Járjuk az utunkat, s jönnek az emlékek.
Valaha jártam itt, mint ífjú gyermek,
S talán valaki, szerette szívemet!
Az őszi napsugár lágyan simogat.
S egy csendes kis patakhoz, csábítón hívogat.
Kristály tiszta lelkét faágak borítják,
Akadályra intik habzó kicsi fodrát.
Ám nem zavarja, s csendesen csordogál
Az erdőben megpihenni, nincs annál boldogabb!
Régi gödrös úton, ballagni gondtalan.
Nem gondolni másra, csak hallgatni a dalt.
Amit a levelek csak nekünk susognak.
Madarak fütyülnek az erdő sűrűjében,
Mi is beleveszünk a zöld lombok tükrében.
Fának a gyökere kapaszkodik a földbe.
Elágazik szerte. Ő a Föld művésze.
Ha mesélni tudna, vajon mit mondana?
Ki ültette ide? Mi végre, és hogyan?
Sok kicsi kavics csalogat előre.
Senki sem kérdezi, hogy jutottak ide.
Az ö dolguk nem más, mint utakat vezessen.
Sok ember lábnyomát mélyen betemesse.
A kavicsok lapulnak, az emberek taposnak.
Múltat és jelent, egy pillanatra hagynak.
Egy sötét barlangban hívogat a fény.
Fekete gyomrában ő adja a reményt.
Ám sötét éjjelen nincs kiút, elmúlik a fény.
Néha tudjuk, utunk egy hosszú sötét lyuk.
S múltra és jövőre ott nem is gondolunk.
Belemegyünk a rejtelmes semmibe,
Aztán rájövünk, nem mentünk semmire.
Lehullt egy kis levél, fájával már nem él.
Elhagyta otthonát, pedig még nem is élt.
Fája alatt nyugszik, kicsin egymagában,
Sosem fogja tudni, milyen az élet a világban.
Nem hall és nem lát, csak a szél játszadozik vele.
Utolsó táncot jár, aztán száradva megpihen.
Fáj a szívem, kettétört a fa.
Vajon ki az, aki így bántotta?
S mért volt ily goromba?
Hiszen az élettől sugárzott,
És senkinek sosem ártott.
Verőfényes napon
Ő adott árnyékot.
Felmennék oda, s bekötném sebét.
Ám tudom, akkor én is odavesznék.
Együtt hullnánk le a Földbe
S együtt véreznénk végleg, örökre.
Az erős, és kemény fa egy kicsit elgyengül.
Virágba borulva rügyekbe menekül.
Ez számára a legnagyobb ünnep.
Hagyja, hogy mindenki őt vegye szemügyre.
Nem sajnálja tőlünk e pompázó látványt.
Olyan érzés neki, mint égnek a szívárvány.
Kristály tiszta víz utat tör magának.
Eddig lakója volt a hegy gyomrának.
Fentről érkezett, jó nagy sebességgel,
Hogy egy kis patakban vígan csörgedezzen.
Hosszú barangolás után fáradtan célt érünk.
S egy napos tisztáson kicsit megpihenünk.
S ott egy pillanatra kicsit megnyugszunk.
Hisz magunk után maradt, egy fárasztó hosszú út.
Halkan csodáljuk a barlang belsejét.
S kicsit remegünk, hogy elnyel a sötétség.
De amikor kiérünk, elmúlik a kétség.
Ha néha azt hiszed súlyosak a kövek,
Hidd, ha nem is látod, hogy mindig őriznek.
Ne csak a kőkemény sziklát nézd,
Vedd észre benne az érted élő szívét!
Hallod? Zenélnek a fák
Hallod? Énekel a madár
Hallod? Neked üzen
Hallod? Szívem lüktet
Fogom a kezed
Itt az erdőben
Csak veled
Szeretlek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése