Vers....

Pilinszky János - A Nap születése

Sokáig csupán csillagok

lakták az égbolt magasát.

Pislákoló fényükben a világ

sokáig élt örök árnyékban,

ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt

nagyon egyedül vándorolt a föld.

Csupán kik egymás közelében laktak,

társalogtak egymással, közbe-közbe

félálomba merülve, vagy akár

az egész telet átaludva,

mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok

Alig ismerték egymást, és az ember

Hallgatagon ült kunyhója előtt.

A felhők vaktában bolyongtak,

Mint elszabadult bárkák a vízen,

S a madarak semmit se tudtak

A szárazföldek többi állatáról,

Se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták

egymás színét, egymás ruháját,

köznapi és ünnepi öltözékét.

A tavaszi és nyári záporok

nem tudták, hova hullanak,

és hasonlóan a hópelyhek,

a tél fehér gyönyörűsége

hamuesőként érkezett a földre,

és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag

elhatározta, összefog,

hogy apró fényeik közös

nagy fényességet varázsoljanak.

El is indult vagy ezer csillag

egymásfele. Ezer irányból,

ezer úton ezernyi csillag

elindult a sötétség pereméről,

hogy az égbolt tátongó közepén

közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt

elhagyatott fekete féltekén,

de végül is nagy boldogan

egymásba olvadt mind az ezer csillag,

gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:

így született meg a kerek nap,

az ég csodája, s vette kezdetét

a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!

A tenger hullámai most először

láthatták meg a tengerpartot,

e hosszú-hosszú kikötőt, hová

a tenger szakadatlanul

befut - akár egy végtelen hajóraj -

gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,

az első nappal ünnepélye,

a világosság kerek, óriási

és eddig szem-nem látta asztalánál.

Rendre érkeztek a vendégek.

legelsőnek a levegő

szellős, fényes, földig érő palástban,

együtt az öreg égbolttal, aki

-ha lehet- még hatalmasabb

palástot hordott roppant vállán,

lába körül gondosan igazgatva

azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég

a tenger volt. Ezer hulláma,

akár egy sortűz, úgy dördült meg,

mikor mezítláb földre lépett,

ahogy a víz mindig is mezítláb jár,

legyen folyó vagy hóesés, eső

vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.

A nagy erdők és kecses ligetek.

A fák, zöldellő levélöltözékben,

rokon nyelven susogva a szelekkel,

az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.

de annál szebb. A virágok családja.

Merengő szemmel foglaltak helyet

a napvilág ünnepi asztalánál.

Valamennyien hallgatagok voltak,

de színük annál ékesebb.

Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,

fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,

de semmivel se kevesebb a fényből,

az általános vigasságból.

Azután jöttek az állatok,

nagy rajokban a madarak,

a fürge ló, a hűséges kutya,

erős oroszlán, sárga tigris,

törékeny őz, darazsak fellege.

Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása

a tetőpontra hágott. S ebben a

fényességben, bár utolsónak érkezett,

egy sudár ifjú és egy szép leány

-az ünnepély királyi párjaként-

az asztalfőn foglalt helyet,

örömére a többi meghívottnak,

az asztalvégre húzódott füveknek,

a kékpalástú égnek és

a mezítlábas tengernek meg a

virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:

A delelő nap gyermekei ők.

Kedveltjei a fényes ég

most született birodalmának.

Ámde hirtelen,

a világosság kristálylépcsején,

a ragyogás bejáratában,

magányos árnyék tűnt fel, s éhesen

az ünnepség asztalához osont,

a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele, "Egyék,

lakjék jól -gondolták magukban-,

ha másból nem, a fény lehulló,

asztal alá gurult morzsáiból.”

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:

Újabb árnyékok lopakodtak, bújtak

Az aranyszín abrosz alá.

"A sötétség gazdátlan ebei"-

szólalt meg a nagylelkű tenger.

"Ma mindenki kedvére ehetik,

részesülhet a boldogságból.

Ki irigyelné tőlük a lehulló

morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen

jelentek meg a bejáratban, s végül

elállták már a nappal kapuját.

hívatlanul mind számosabban

vegyültek el a vendégek között,

s amire azok észbekaptak,

több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,

sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.

A másik viszont, mint égi lajtorja,

olyan magas.

Mezítelen az egyik,

a másik földig érő, állig gombolt

posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,

mintha füst lepte volna erejét,

s az elébb még oly víg vendégsereglet

most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal

földre borult, s a nagy tolongásban

az aranyabrosz is porba merült.

Először a füvek hagyták el

a vendégséget, és utoljára

a tenger és a méltóságos égbolt.

Az ifjú emberpár maga maradt

az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szívében.

Szelíden átölelve kedvesét,

ily szavakat intézett a világhoz:

"Ne féljetek, tengerek és virágok,

ne féljetek, állatok és füvek,

az újszülött nap nem halott,

csak megpihen, hogy holnap újra keljen,

új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban

senki se hunyta le szemét,

se fű, se fa, se szél, se tenger.

Mindenki várt, mindenki várta,

vajon igaz, hogy visszatér a nap,

amint ifjú királyuk megígérte?

S amikor reggel palotája

kristálytermében fölébredt a fény,

s hosszan nyújtózva éledezni

és emelkedni kezdett - hirtelen

olyan ujjongás fogadta a földön,

nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,

hogy azután az éjszaka csak álom,

amit a fénylő valóság követ.