439 - A vandálok elfoglalták Karthágót

 

Karthágó ősi város Észak-Afrikában.

 

A vandálok egy keleti germán törzs tagjai voltak, akik az 5. század folyamán törtek be a Római Birodalom területére. Nevüket őrzi a mai Andalúzia, amelyet eredetileg az arabok (mórok) a vandálokra utalva al-Andalúsznak neveztek el. Ez azt valószínűsíti, hogy a vandálok itt telepedtek le, mielőtt Afrikába vándoroltak volna.

Nagy Theodorik, a gótok királya és a vizigótok kormányzója házassága révén a vandálok, a burgundok és a frankok szövetségese is volt.

Karthágó és a só.....

Nincs ember a Földön, aki ne ismerné Karthágó lerombolásának és sóval behintésének legendáját. A harmadik pun háborúban a római csapatok háromévnyi harc után földig rombolták Karthágót, és a város helyét felsózták. Ebből a legendából azonban valószínűleg egy szó sem igaz..

Kr. E. 146-ban a rómaiak elfoglalták Karthágót, a várost lerombolták, romjait pedig sóval hintették be – olvasható még a történelem könyvekben is.

Németh György ókorkutató leírja, hogy az ókortörténet alapvető kézikönyvében, az 1930-ban megjelent Cambridge Ancient History-ban így emlékeznek meg a karthágói csatáról: „az épületeket és falakat földig rombolták, eke hasított végig a területen és sót szórtak a barázdákba”. A jeles szerzők azonban a sószórásos történet alátámasztására sehol nem jelölnek meg forrást. Németh szerint ez nem véletlen, az utóbbi évek kutatásai ugyanis kiderítették, hogy egyetlen korabeli forrás sem szól erről.
Karthágó elpusztításának részletes leírását olvasva csak annyit tudni, hogy a romok fölött átkot mondtak ki – e helyen a jövőben nem lakhat senki. Az átok kimondásához ugyan használhattak volna rituális sószórást is, ez azonban a római hagyományban ismeretlen szertartás. 

Susan T. Stevens a sóhintést, mint az átok részét a bibliai Bírák könyvében találta meg, Szichem városának ostroma kapcsán, és feltehetőleg az Ószövetség közvetítésével ismerkedett meg Európa e keleti szokással. A só ugyanis a Mózes Törvények szerint terméketlenné tesz, és az Úr is sóval tette átkozottá az általa lerombolt bűnös városok földjét.
Karthágó pusztulásához azonban nem közvetlenül tapadt a besózás története – állapítja meg Németh. A középkori krónikák tudni vélik, hogy Attila 452-ben lerombolta és sóval hintette be Páduát, Barbarossa Frigyes pedig Milánót sózta be 1162-ben. A két városra Szichem végzete vetült rá a krónikákban, hiszen a krónikaírók jól ismerték a Bibliát.

 Karthágóhoz Németh szerint úgy tapadt a besózás története, hogy valaki értelmezni akarta, miféle átkot mondhattak ki a rómaiak a romok felett. Karthágó keresztény szempontból bűnös város volt, amit a Baal-kultusz önmagában is megmagyaráz, igaz, Róma ekkor még nem keresztény, hiszen a kereszténység ki sem alakult. Egy középkori, keresztény szerző számára azonban nem kétséges, hogy Róma és Karthágó harcában melyik város a bűnös és melyik képviseli az Úr akaratát. A várost megátkozó Scipio tehát a bűnös Karthagó ostoraként jelent meg a történetben, és játszotta el a bibliai szerepet.
A sóhintés történetéhez ragaszkodó kutatók gyakran hivatkoznak arra, hogy a korabeli „hivatalos” krónikások gyakran elhallgatják a hódítók bizonyos kegyetlenkedéseit, túlkapásait, és elképzelhető, hogy ezért nincs forrás a történetről.
Teljességgel tehát nem kizárható, hogy a rómaiak valóban sóztak, de ezt semmiféle korabeli dokumentum nem támasztja alá, és 1905-nél előbbi írásos emlék nincs a történetről.

Karthágó a sózás előtt....

...

A Kr. e. 149-146 között zajló harmadik pun háború kétségtelenül a végét jelentette a Karthágó és Róma közötti vetélkedésnek. A háború előtt Karthágó már tetemes hadisarcot fizetett, elvesztette minden Afrikán kívüli birtokát, továbbá folyamatosan zaklatta a várost Róma szövetségese, Massinissa numidiai király. A háború végül kitört, nem utolsósorban a Marcus Porcius Cato vezette csoportnak köszönhetően. A város kétségbeesetten védekezett, de végül Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus elfoglalta a várost.
A legtöbb ókori összefoglaló történeti munka, amely Karthágó elpusztítását tárgyalja, elveszett. Titus Livius 51. könyvét Florus a Kr. u. II. századi átírásából ismerjük .