Nap a Földtől nagyon messze: 150 millió km-re van. Ezt a távolságot a másodpercenként 300 000 km-t haladó fény is 8 perc alatt teszi meg. A távolságot mértékegységként is használják a Naprendszerben: 150 millió km = 1 csillagászati egység (CsE).
A Nap háromféle mozgást végez. A Földdel megegyező irányban forog a tengelye körül. Forgásának időtartama 4 hét. Másik mozgása a Naprendszer tömegközéppontja körüli, harmadik a Tejútrendszer tömegközéppontja körüli keringés. Utóbbit a Nap – ellipszis alakú pályáján – 200 km/s sebességgel 250 millió esztendő alatt teszi meg.
A régmúlt időkben az ember istenként imádta a Napot, a hő és a fény majdnem egyetlen forrását.
Ha az évezredekkel ezelőtt létrehozott építményekre gondolunk, mai napig megmaradt titokzatos épületek jutnak eszünkbe: Egyiptom nagy piramisai, Nyugat-Európában a kőkorszak magányos kőkörei és a maja civilizáció romja. Miért fektettek ezek a közösségek olyan sok munkát maradandó művel alkotásába? Valójában nem tudjuk a választ, de a napmegfigyelések szükségessége bizonyára nagy szerepet játszott
az építmények tervezésében.
"A Napkultusz, a Napisten
A Nap tisztelete ősidőktől fogva a legősibb vallási nézetek közé tartozott, a Napot istenként tisztelték és a Napkultusz a Föld minden táján elterjedt, egyes országokban pedig meghatározó vallásként működött. Az, hogy a világosság legyőzi a sötétséget, egyfajta szimbólum volt arra, hogy az élet folyamatos és végtelen, így minden kultúrába beépült az e jelképet fizikailag hordozó Nap. Az ünnepek gyakran a téli napfordulóhoz kapcsolódtak, amikortól már az éjszakák megrövidülnek, a nappalok pedig hosszabbak lesznek. A napkultusz az i. e. 4–3. évezredben jelent meg erőteljesebben a mezopotámiai: sumer, Utu: akkád, Samas és a Babilóniai-asszír vallásban, valamint Egyiptomban, saját napistenségekkel.
Egyiptomi Napkultusz
Egyiptomban az 5–6. dinasztiák idején Ré napisten kultusza került előtérbe. Ehnaton fáraó maga volt a Napisten.. A régi egyiptomiak szerint a Nap minden reggel megszületik a tengerből, hogy elűzze a sötétséget, hogy az éjszaka rabsága után új tevékenységre sarkalljon. Ré az ókori Egyiptomi napisten, Egyiptom történelmének egyik legjelentősebb istene. Története során több más istennel is egybeolvadt, köztük Hórusszal, Atummal és Ámonnal. Hatásköre kiterjedt az égre, a földre és az alvilágra is, több teremtésmítoszban is fontos szerepet tölt be, és a király isteni atyjának is tekintették.
A Napot számos ókori civilizáció természetfeletti jelenségnek tekintette és - Istenként tisztelte – Egyiptomban például főistenként: Amon, Aton – tisztelték. Ré tulajdonképpen az állam hivatalos istenévé vált, az ekkori királyi temetkezések elengedhetetlen kellékei, a naptemplomok talán a héliopoliszi nagy templom mintájára készültek. Réhez számos mítosz fűződik. Az egyik szerint az ő könnyeiből lettek az emberek, az 'ember' és a 'könny' szavak az egyiptomi nyelvben hasonlítanak. A napkorongot magát Ré fizikai megtestesülésének, máskor a szemének tartották, de „Ré szeme” több vad természetű, szoláris jellegű istennő megtestesülése lehetett. Kultuszközpontja Héliopoliszban volt, ahol alakja egybeolvadt a helyi napistennel, Atummal. Mivel Atum az Enneád első istene és a világ teremtője volt, Rét is annak tekintették. Később Hórusszal is egybeolvadt, ennek az alaknak a neve Ré-Harahti, („Ré, a Két Horizont Hórusza”). Heper napisten kultuszát szintén magábaolvasztotta, a szkarabeusz alakban ábrázolt isten innentől Ré egyik megjelenési formája, neve („keletkező”) miatt a hajnali napé. Ugyanígy Atum, akinek neve a befejezést jelentő szóval áll kapcsolatban, a lenyugvó nap jelképe lett, és idős emberként ábrázolták.
Görög Napkultusz
Hellaszban, az ókori Görög civilizáció pedig Héliosz napistent korán azonosították a művészetek, a jóslás és gyógyítás istenével, majd később egyre inkább Apollónnal, az egyik főistennel. Héliosz a mindent látó fényes Nap istene a görög mitológiában. Hüperión és Theia titánok gyermeke, Szeléné és Éósz bátyja. Felesége Perszéisz, gyermekei Kirké, Aiétész és Perszész az ő fia Hürminétől, Augeiasz is. Kedvesei közé tartozik Rhodosz nimfa, a Héliaszok közül a fiúk anyja Klümené, a héliasz lányok anyja Leukothoé, Klütia és Neaira az utóbbitól született lányai: Phaethusza és Lampetié legeltetik hófehér teheneit Trinakria szigetén. Héliosz minden reggel útra kel Keletre nővére, Éósz a ("Hajnal") nyomán, tüzes szekerét szárnyas paripák röpítik az égbolton, ezen az úton Hémera kíséri végig. A szekeret húzó négy ló neve: Aithón („az égő”), Phlégón („a lángoló”), Piróusz („a tüzes”) és Éóusz („a korai”). Estére elérkezik az óceánhoz, itt Heszpera jelenti be a szerencsés megérkezést, majd lovait megfüröszti, ő maga pedig pihenőre tér aranyos palotájában. Több mítosz fűződik mindent látásához. Ő vette észre Arész és Aphrodité szerelmét, s figyelmeztette Héphaisztoszt. Egyedül ő tudta megmondani Démétérnek ki rabolta el a lányát, Perszephonét. Csak Héraklész szállt szembe vele: nyilával le akarta lőni, mert elviselhetetlen meleget árasztott. Héliosz nem haragudott meg rá, hanem aranyserleggel ajándékozta meg, hogy abban keljen át az óceánon.A késő ókorban több misztériumvallás központja a minden nap meghaló és újjászülető Nap lett. Mithrász, Elagabalus istene, vagy az Aurelianus által tisztelt Sol-Héliosz. Ugyanakkor ugyanezen civilizációk behatóan tanulmányozták a Napot, és a többi égitestet, amelyre mezőgazdasági előrejelzési, vagy hajózási, navigációs ismeretek fejlesztése miatt volt szükség. Ezen megfigyelések első – mai értelemben vett – tudományos eredményét a milétoszi Thalész, matematikus nevéhez köti a tudománytörténet az i. e. 7. századból: a görög tudós megfigyelései alapján kimondta, hogy a Holdat a Nap világítja meg, ezzel saját fénnyel rendelkező és nem rendelkező égitestekre osztályozta az égi objektumokat, a Napot pedig az előbbi csoportba sorolta be. Nagyjából fél évszázaddal később Püthagorasz vetette fel a Hold fázisváltozásainak megfigyeléséből, hogy a Föld, a Hold és a Nap gömbölyű. Ezt a tételt az i. e. 3. században nem kisebb gondolkodó igazolta, mint Arisztotelész, amelyet kiegészített azzal a nap- és holdfogyatkozások megfigyeléséből levezetett felismeréssel, hogy a Föld–Hold és Föld–Nap távolságok különbözőek és a Nap messzebb van, mint a Hold. Ezeket a tanokat általában szabadon terjeszthették a görög bölcsek, ám a tudománytörténetet végigkísérték a vallási üldöztetések, akadályozva a felfedezések terjedését. Anaxagorasz görög filozófus volt az első az i. e. 5. században , aki természettudományos magyarázatáért – szerinte a Nap egy izzó kőgömb volt, amely nagyobb a Peloponnészoszi-félszigetnél – vallási üldöztetésben részesült. Szokatlan elképzelését istenkáromlásnak minősítették, őt magát börtönbe vetették, a halálos ítéletét csak Periklész közbenjárására nem hajtották végre. A Görög filozófusokat követően nem a Nap mibenlétét, hanem inkább látszólagos égi mozgását fürkészték a tudósok.
Római Napkultusz
A Rómaiak az ókorban a görögök hasonlóan imádták és tisztelték a napot: A görög napisten: Héliosz, a római napisten: Sol volt. A Napkultusz "államosítását" a római császárok kezdték meg. A Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap hivatalos ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezték. A történészek máig csodálják azt a ragyogó húzást, amellyel Constantinus áttérítette a napimádó pogányokat a kereszténységre, beolvasztva a pogány szimbólumokat, a jeles napokat és szertartásokat a keresztény hagyományba. Karácsony ünnepe ugyanis csak 354-ben került át december 25-re, amikor pápai rendeletben a téli napfordulót az egyházi ünnepek közé iktatta. Jézus születésnapjának meghatározása sem volt kis feladat ebben a korban, ugyanis többféle dátum létezett. A választás valószínűleg azért esett végül december 25-re, mert ezzel akarta a keresztény egyház ellensúlyozni a Napisten kultuszt... Az ókori Róma napkutatása a Julius Caesar naptárreformjához alapjául szolgáló megfigyelésekben, az év hosszának pontos megfigyelésében merült ki. A következő tudományos idényű megfigyeléssorozat a arab tudósok nevéhez fűződik. A vallási alapokon, a Nap járásához kötött napi imák időpontjának pontos meghatározásán nyugvó megfigyelések közül kiemelhető Albategnius excentricitás-változásra vonatkozó felfedezése, vagy Ibn Junus több mint 10 000, tudományos igényű nappozíció meghatározása. Mindezek, bár a Nap volt a közvetlen megfigyelési célpont, mégis inkább a Föld keringésére szolgáltattak adatokat, igaz, a megfigyelők az uralkodó geocentrikus világkép miatt úgy tudták, a Nap Föld körüli keringését figyelik meg.
A Középkori Napkultusz
A következő Nappal kapcsolatos felfedezést a reneszánsz Európa jegyzi a tudománytörténetben: a többi bolygó megfigyelése alapján a tudósok a Föld helyett a Napot kezdték központi égitestként kezelni kimondva, hogy a Föld – és a többi bolygó – kering a Nap körül, nem pedig fordítva. A heliocentrikus világkép első megjelenése még az ókori görög kultúrából származik, Arisztarkhosz Kr. előtt 300 évvel vetette fel a Naprendszer létét, ám ezek a tanok még feledésbe merültek. A Nap szerepére vonatkozó új elméletet a bolygók égi mozgásának magyarázatára vezette be Nikolausz Kopernikusz lengyel csillagász. A kopernikuszi fordulat néven is említett felfedezés a kozmológia legnagyobb hatású tudományos elmélete volt, amelyet a távcső felfedezése után, az eszköz használatával végzett megfigyelések támasztottak alá. Míg Egyiptomban bárkán járta égi útját a Nap, addig az észak-európai germánok hite szerint szekérrel járt, ahogy a nép is. A naptiszteletre a napszekerek, amilyen például a trundholmi napkocsi mellett a hét napjainak máig használatos pogány, germán. Így a vasárnap a napisten nevét őrzi az angol "sunday"-hangalakban, vagy a német "Sonntag" szóban."
/forrás: Déli Magyar Krónika, Nap,Napisten..Francesco Solimeno/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése