A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. Régen Farsangvasárnap reggelétől Húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság. A Farsang utolsó csütörtökjén a gyermekek öltöznek maskarába. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival.
Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának - mely szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról - aligha van történeti alapja. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját.
A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc. Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat maskarának nevezik Mohácson. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!"-t ordítozó busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezze jókívánságait, elvégezze varázslatait és részesüljön azokban az étel-ital adományokban, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük
Mohácson többen kézműves mesterségként is foglalkoznak álarcfaragással.
Az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára felkerült népszokás idei rendezvényein 40 busócsoport várhatóan mintegy 950 busója és további 150 maskarása vesz részt.
A maszkok használata 20 ezer évre nyúlik vissza, maszkokat készítettek az ó- és újkori civilizációk egyaránt. Halotti maszkkal került az egyiptomi múmiát sírhelyére, és az segítette a visszatérő lelket saját teste felismerésében. Ázsiában, Észak-Amerikában és Afrikában a sámánok rituáléinak sok esetben elengedhetetlen kelléke volt. Használták a maják és az aztékok Közép-Amerikában, de az inkák és más Andok-beli civilizációk is. Kínában, Indiában és Japánban az ősidők óta sokféle módon használták a maszkokat, így például a görögökhöz és a rómaikhoz hasonlóan a színjátszásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése