1877. május 27-én született Vízvári Mariska, a komika és sztárszakácsnő. "Másfél évtizeden keresztül éppen csak megtűrték a nemzet első színházában, leginkább nagyapjára és szüleire való tekintettel. Mert azt nem vállalta be egy színidirektor sem, hogy a súlyos egyéniségű, neves színművész, Szigeti József unokája helyét bárki megkérdőjelezze a társulatban. És ha még egyetlen művész hírneve nem nyomott volna a latba, akkor ott volt az anyja, Szigeti Jolán komika, akit maga Szigligeti Ede, a neves színműíró és direktor szerződtetett a Nemzetihez, és a dundi, pisze orrú és mindig jókedvű színésznő a férje, Vízvári Gyula, aki a színház egyik vezető komikusa volt. A szülők a színpadon éltek, ott is ismerték meg egymást, Vízvári hosszas udvarlás után 1878-ban vette feleségül partnerét.
Az ő egyetlen gyermekük, Mariska (született: Vízvári Mária) született tehetség volt, ereiben valódi színészvér csörgedezett és ezt a tehetségét mielőbb meg is csillogtatta a nemzeti színpadán, hiszen tizenhárom évesen a jó Paulay direktor már szerepet adott neki az Alfonz úr című darabban. Úgy tűnt semmi meg nem akadályozhatja a fiatal lányt abban, hogy folytatva a családi hagyományt, ő is a színpadon arasson babérokat. Ám, mint azt a már idős színésznő jubileumi interjújában elmesélte, a szülői, főleg az atyai jóváhagyást erőnek erejével kellett otthon kierőszakolnia. 1894-ben, hogy megváltoztassa apja döntését, éhségsztrájkba kezdett, ami során annyira lefogyott, pedig anélkül is eléggé vézna volt, hogy Vízvári Gyula nagyon megijedt. Lánya ijesztő soványsága a tüdővésszel fenyegetett, ennek pedig a lehetőségét is igyekeztek kivédeni, így hát a színész apa beadta a derekát, és hozzájárult leánya színi tanulmányaihoz.
Másfél évtizednek kellett eltelnie addig, míg megtörtént a csoda. Legalábbis Csathó Kálmán így emlegeti azt a pillanatot, amikor a 33 éves, mellőzött, éppen csak megtűrt, elvált, két gyermekes színésznő egy pazar karakterszerepben végre bebizonyíthatta valóban színpadra termett. 1912-ben egy ismeretlen XV. századi francia bohózatban Hevesi Sándor Rajnai Gábor partnerének Vízvári Mariskát szemelte ki. Mivel addig komikus szerepet nemigen kapott, többen kételkedtek a választás helyességében, ám nem nekik lett igazuk. A szenzáció erejével hatott Vízvári Mariska játéka – írta Csathó Kálmán. A nagyapja és szülei árnyékában élő tehetséges asszony végre kiteljesedett a színpadon, „az addig gátlásos, bizonyos félszegséggel küzdő színésznő egyszerre felszabadult ennek a sikernek a hatása alatt. Megtalálta a maga igazi hangját, egyszerű lett, közvetlen és természetes.” Így pályájának tizenhatodik évében elindult a karrierje, sorra kapta a koránál idősebb szerepeket, amelyekben nagyszerű alakításokat nyújtott. Az egyik legismertebb volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Zsani nénije, ezt a film is megőrizte az utókornak.
„Vegyünk másfélkilós szép vesepecsenyét; megsózzuk, megborsozzuk, füstölt szalonnával megspékeljük, forró zsírban aranybarnára pirítjuk… elfogyasztása után pedig mehetünk egyenesen Karlsbadba…” – hangzott nem kevés iróniával a harmincas évek derekán a Magyar Rádió Háztartási tanácsadójában amint a színésznő saját receptjét sorolta. Ízek és zamatok – akik látták a színpadon sokszor a jó ételhez hasonlították játékát. Nem véletlen tehát, hogy a kor sztárja – akár mostanság is – egy egészen másfajta területen is kiteljesítette önmagát, és lett újabb sztár.
Az 1930-as években számtalan szakácskönyv jelent meg, úriasszonyok, és neves szakácsok, cukrászok egymás után osztották meg a széles közönséggel főzési tudományuk titkait. Ezen könyvek elsősorban a korhangulat szerinti magyar életérzés erősítését és ezen belül a magyar konyha népszerűsítését, hagyományainak megőrzését szolgálták. Ebben a nagy kínálatban bőségesen helye volt Vízvári Mariska kötetének is. A színésznő előbb a Színházi Élet olvasóinak „főzött” A konyha művészete című saját rovatában, később 1931-ben a Budapesti Hírlap kiadásában jelent meg ugyanezzel a címmel az írások összegyűjtött változata."
forrás: Vargha Zsuzsa/
Mi az oka annak, hogy ebben a műfajban egy-egy könyv maradandónak, időtállónak bizonyult ? Generációk kedves könyve lesz, amely féltett kincsként száll anyáról leányra.
Az, hogy receptjei jók, használhatók, elkészítésük öregbíti a háziasszony hirét-nevét önmagában kevés, hiszen a megjelent és megjelenő szakácskönyvek többsége is használható recepteket közöl.
Könyvének minden sorából az asszony szól az asszonyhoz, a tapasztaltabb társ a kevésbé tapasztalthoz nem előadói emelvényről, hanem baráti beszélgetésben.
- Én ezt így csinálom, azt úgy szokták elkészíteni, emezt ajánlom, mert igen finom, bár kissé drága ... és így tovább.
ízes magyarság, egyéni báj, az abszolút hozzáértésből fakadó tekintély teszi ezt a hasznos, igen hasznos könyvet élvezetes olvasmánnyá, nemzedékek kincsévé.
Manapság sok háztartásban becses kincsként őrzik a színésznő szigorú ceruzaportréjával díszített kemény címlapos kötetet, amelyet 1957-ben jelentettek meg az eredeti szakácskönyv alapján (azóta többször több féle kiadásban jelent meg).
A könyv olvasása is élmény, azon túl, hogy a legegyszerűbb konyhai fogásokat, mint például a tarhonya főzését is tökéletesen elsajátíthatja belőle a kezdő háziasszony, útmutatást kap a befőzésre, a heti menüre vonatkozólag. És miközben elmerülünk a boldog békeidők hangulatában, derűvel olvassuk a recepteket, amelyek így kezdődnek „végy tíz nagy tojást….” Varázslatos időutazás, gasztro élmény és praktikus kézikönyv..
Vízvári Mariska pogácsája
40 dkg lisztet 24 dkg margarinnal, ízlés szerinti sóval és 2 deci
tejföllel összeállítjuk keményebb rétestésztaszerűvé. Egy órán át
pihentetjük, utána kinyújtjuk, majd apró pogácsákat szaggatunk.
(Kiegészítés: Tetejét tojássárgájával megkenjük, 170 fokon 20 perc
alatt aranybarnára sütjük. Tetejére szórhatunk reszelt füstölt sajtot,
durvára vágott diót, szezámmagot)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése