Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér. Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre. Az emberek saját életét átvitték a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el.
Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legelterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja.
A magyar hiedelemvilág "csudálatos fája", "égigérő" vagy "tetejetlen" fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán "világról-világra" halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyar ősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.
A fa mint az élet (zöld ág) és a halál (száraz ág), a maszkulin (törzs) és feminin (odú), az örökös növekedés és megújulás egyetemes szimbóluma széles körben ismert. A világfa vagy égig érő fa világok határán helyezkedik el, világokat köt össze: koronája az égbe nyúlik, gyökerei pedig az alvilágba érnek.
A mesékben, mítoszokban és hiedelemtörténetekben koronája vagy odvas törzse hősöknek nyújt védelmet, de olykor kincseket vagy ártó szellemeket is rejthet magában. A temetőben, a síron nőtt fákban pedig a halott szelleme él tovább. A népszokásokban, a gyermekjátékokban szintén számos változatban fordul elő, kerül használatba. Emlékhelyként egykori csaták és hősök emlékét őrzi: Székelykeresztúron található Petőfi Sándor fája, Kelebián Rozsa Sándoré, Szilágysámsonon Rákóczi Ferencé, Nagyenyeden pedig két fűzfa őrzi a szabadságharc emlékét. Erdély-szerte több faluban 1896-ban millenniumi fákat ültettek.
A mindennapi életnek (megszokásainknak, kultúránknak) olyannyira szerves része, hogy a legtöbb esetben úgy beszélünk róla, megyünk el mellette, vagy vesszük használatba, hogy nem is vesszük észre, jelentéseit, hatását és hasznát nem is tudatosítjuk önmagunkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése