Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előtte járó és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!
Virágvasárnap különös ünnep. Egyszerre van jelen a szertartásban az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés, a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Ugyanazok az emberek, akik az első evangéliumi szakaszban még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban már Krisztus kereszthalálát követik.
Ezt a vasárnapot az emlékező körmenettel Jeruzsálemben kezdték el. Nagyon ősi eredetű ünnep, s napjainkig is a jeruzsálemi püspök személyében magának az Úrnak bevonulását ünneplik jelképesen a szent városba. Volt idő, mikor a püspök szamárháton vonult be, a hívek pedig ruhájukat terítették elébe. Ilyen körmenetről a magyar liturgiában is tudunk, például a pécsi egyházmegyében a hívek ruhájukat leterítették az útra. A papot barkaággal megveregették, a Szentírás szavára emlékezve, hogy „megverem a pásztort, szétszéled a nyáj.”
A templomban először a barkaágak megszentelését végzi a pap. Utána Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére körmenet. A virágvasárnapi szentmisén először halljuk a Passiót. Ez magyarul szenvedést jelent.
/kép: Fecske Orsolya/
Virágvasárnap nyitja meg az év legszentebb és mind liturgikus, mind tartalmi szempontból leggazdagabb hetét, a nagyhetet.
Virágvasárnapkor hivatalosan is megkezdődött a nagyhét, amikor a keresztény világban Jézus keresztre feszítésének utolsó napjaira emlékeznek.
A hivatalos egyházi ünnepen kívül a magyar néphagyomány az ősi tavaszváró szertartást végez a nagyhéten. A katolikusoknál a pap virágvasárnapkor szenteli meg barkát, mely az északi, „hideg” országokban a pálmát helyettesíti. A magyar néphagyomány úgy tudja, hogy az véd a rontás, betegség, vihar, jégeső ellen. Sok helyen ekkor volt szokásban a "Bújj-bújj, zöld ág" kezdetű játék, mely nem más, mint ősi és termékenység varázslás.
A múltat és a telet jelképező kisze bábut nemcsak farsangkor égettek, hanem virágvasárnapkor is. A szokás főleg az északi, palócok által lakott vidéken ismert. A hajadonok virágvasárnapkor egy szalmabábut, a kiszét menyecskeruhába öltöztettek, majd végigvitték a falun, a határban levetkőztették, a szalmát darabokra tépték és mindegyik lány markolt belőle egy csomót, majd azokat bedobták a vízbe. A szalmadarab vízben való mozgásából azt figyelték meg, hogy vajon sikerül-e férjhez menniük az adott évben. Akinek a szalmacsomója szépen elúszott, az azt jelentette, hogy hamarosan kérője akad, akinek viszont szalmacsomója a partra vetődött, az még egy ideig pártában maradt. Néhány északi, palóc faluban úgy vélték, hogy a vizes szalmacsomó elmulasztja a szeplőket, ezért azzal arcukat bedörzsölték. Az Ipolyságban a bábu cipelése is szerencsét jelentett, úgy vélték, hogy az a lány, aki végigviszi a kiszét a falun, a böjti időszak letelte után elsőként megy férjhez.
Számos felvidéki magyar faluban virágvasárnapkor, kiszehajtás után a hajadonok festett tojásokkal és szalagokkal feldíszített fűzfaágakkal, villőkkel sorra járták a falut, megálltak a házak ablakai előtt és bekiáltották: „Van magoknak virágvasárnapjok?” Ha a házaik azt mondták, hogy igen, akkor a lányok énekeltek egy dalt. Amikor végeztek, a háziasszony kiment, letört egy ágat a villőről és óvatosan megveregette vele a lányokat. Az ősi mágikus szertartással azt kívánták elérni, hogy a köszöntőt mondó lányok minél előbb találjanak párt maguknak és menjenek férjhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése