Híres magyarok - Gróf Teleki Sámuel

  Az egyik legnagyobb magyar Afrika-kutató Gróf Teleki Sámuel.

  Híres expedíciója közel 3000 kilométeres útvonalon haladt és értékes és máig egyedülálló fotódokumentációt készített, mely a XIX. századi Kelet-Afrika természeti képéről, településeiről, népeiről ad hiteles képet számunkra.

"A felfedező utazó 1845. november 1-én született Sáromberkén meghalt Budapesten 1916. március 10-én, a neves erdélyi Teleki család református ágának leszármazottjaként. Elődei közül számos jelentős tudós és államférfi tette megbecsültté a család nevét. Felsőfokú tanulmányait a göttingeni és a berlini egyetemeken folytatta. Göttingenben az állam és gazdaság-tudományi szakra iratkozott be, de ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot is tanult, a kor elismert tudósai, professzorai oktatták. Tanulmányai befejeztével katonai pályára lépett, 1881-ben országgyűlési képviselőként bekapcsolódott a politikai közéletbe. Ekkor ismerkedett meg Rudolf trónörökössel és feleségével Stefánia hercegnővel, II. Lipót belga király leányával - a Magyar Földrajz Tudományok társaság elnökével és fővédnökével, aki élénk figyelemmel kísérte az akkoriban zajló földrajzi felfedező utazások eseményeit. A Rudolf trónörökössel közösen tett erdélyi vadászatok érlelték meg Telekiben egy egzotikus vadászexpedíció tervét. Minden bizonnyal Rudolf sugallta az ötletet, hogy a tervezett kalandot kösse össze Kelet-Afrika akkor még ismeretlen tájainak a Baringó-tótól északra elterülő vidékének felkutatásával. A tudományos célok megvalósítása érdekében kísérőül a fiatal, pozsonyi születésű osztrák sorhajóhadnagyot, Ludwig von Höhnelt ajánlotta, aki jártas volt a természettudományokban és kitűnő térképésznek bizonyult. Míg Höhnel hegymászó túrákon készült fel a nagy utazásra, Teleki Franciaországban és Angliában folytatott előzetes tanulmányokat. Felkereste a British Múzeumot, a brit Királyi Földrajzi Társaságot, könyveket és térképeket gyűjtött össze, afrikai szakértőkkel konzultált, nem egyszerű vadász-szafarira készült.

Expedíció

Höhnel sorhajóhadnagy 1886 novemberében érkezett Zanzibárba, az expedíció indulási helyére, Teleki pár héttel később. Itt három hónapot töltöttek az előkészületekkel, megfelelő mennyiségű és minőségű teherhordó, öszvérhajcsár toborzásával. Komoly fegyveres őrséget szerveztek annak ellenére, hogy Teleki a bennszülöttekkel szemben a mosolypolitikát kívánta alkalmazni. Az expedíció 17 tonnányi felszerelését 470 csomagra osztották szét, melynek jelentős része a bennszülötteknek felajánlható ajándék és csereáru. Itt hallanak először az ismeretlen tavakról, melyeket célpontjukul tűztek ki. A tóvidék a még feltérképezett Baringó tavon túl volt, ezért lett az expedíció jelszava "Baringo na mbele kidogo" azaz "A Baringóhoz és még valamivel tovább".

A 283 főből és 25 szamárból álló karaván 1887. január 23-án kezdte meg útját a Star gőzösön Panganiba hajózva. Itt további száz fő csatlakozott a karavánhoz. A tengerparttól február 4-én távolodtak el. Az út ezen első szakaszán már csőstől jelentkeztek a gondok, a szedett-vedett társaságból sokan próbáltak szökni. A maradék lerészegedett, fegyveres összetűzésekre is sor került, de Teleki tartózkodik a büntetéstől. Pár hetes út után érkeztek el Tavetába, ahol három hónapos szünetet tartottak. A Kilimandzsáró lábánál fekvő város a vadászok és kereskedők Mekkája. Az időt vadászattal, kirándulással töltötték, olyannyira, hogy az esős évszak dacára Teleki és Höhnel június 9-én a Kibo megmászására indult. A jobb erőnlétű magyar egészen 5310 méterig jutott el, de a csúcsig ő sem ért fel. Készleteiket feltöltve július 25-én indultak tovább. A szökések száma csökkent, de Höhnel megbetegedett, amely betegsége többé-kevésbé az út végéig kínozta. A harcos természetűként ismert maszájokban kellemesen csalódtak, kapcsolatuk békés, a cserekereskedelem virágzott. A bennszülöttek között Teleki nagy tekintélyre tett szert, "leibon"-ná, varázslóvá válik, amikor rakétáit eregetve esőt csinált. Esőcsináló hírneve később is hasznos lesz, mivel hírük gyakran megelőzte őket. Jó vadászterületeken haladtak át és Teleki vadászpuskájával egyedül látta el a 300 fős expedíciót friss hússal. Höhnel állapota egyre rosszabbá vált, már hordágyon vitték. Augusztus végére értek el a Ngongo bagaszhoz (Ngongo patak), amely a békés maszaiok és valójában a harcias kikujuk határa. Az elkövetkező hónapban fegyverüket kéznél tartva haladtak, három összecsapás is történt a csapat és az azt követő 1-2 ezer harcos között több száz (bennszülött) halottal. Az ellenségeskedéseknek csak akkor lett vége, amikor Teleki, minden ellenérzése ellenére elrendeli a büntetőexpedíciót. A megregulázott bennszülöttek ezután már a cserekereskedelemre is hajlandóak voltak.

Október elejére érték el a Kenya-hegy lábát, amely megmászására Teleki 17-én indul. Ismét nem járt szerencsével, 4680 méterig jutott fel (ezt az eredményt később többen is kétségbe vonták). A hegy alatt fekvő Ndoroból a karaván kettéválva haladt tovább, Teleki egyenesen a Baringóhoz, Höhnel a Guasszó Nyiro (Nyiró patak) alsó folyásához tartott. December hetedikén egyesül a csapat a Baringo-parti Nyemszben, amely útjuk utolsó ismert, feltérképezett állomása. Ötven napot maradnak itt, amit a készletek feltöltésére, a kimerült, alultáplált csapat feljavítására fordítottak. Teleki számára itt már megszűnt a vadászat szórakozás jellege, többtonnányi vadat ejt el étkezési célra, noha az elefántcsontot sem vetette meg. Höhnel állapota ismét válságosra fordult, január 24-én majdnem meghalt. Teleki megírta utolsó levelét a trónörökösnek, melyben többek között Höhnelt a figyelmébe ajánlja. Három útvonal közül választhattak, hosszú tárgyalások után a keletit választották.

A nagy ugrást, a hat hónapos térkép nélküli bolyongást 1888. Február 10-én kezdte a "Safari a pálé, a pálé" azaz a "mindenre kész karaván". Elérték a Nyiró-hegységet, ahol a burkenadzsi törzsből vezetőket fogadtak. A Baringót és a Basszó Narokot (Fekete később Rudolf-tó) végül mindössze 26 nap alatt érik el. Telekit meglepi a gyors siker, de rá is jön az eddigi sikertelenség okára; a két tavat elválasztó lakatlan, száraz vidék a sós vizű tó partján sem változik meg, ezért szinte lakhatatlan, áthatolhatatlan. Az expedíció itt veszíti el öt tagját. Mivel a tó partján szinte semmilyen növényzet sincs a marhákat márc. 16-án kénytelenek leölni. Nagy a szárazság, a menet szomjazik, de aztán a forró időt hideg, nedves váltotta fel, a folyók, a tó kiáradtak, Telekinek el kellett hagynia a tó partját.

Április 7-ére érték el az északi partot, ahol az ismeretlen, de barátságos resiatokkal találkoztak. Negyvenöt napos tartózkodásuk a barátságos vidéken igazi ajándék volt az elcsigázott csapat számára. A tizedik napon Teleki a csoport nagyobb részét hátrahagyva a Basszó na Eborhoz (Fehér majd Stefánia-tóhoz) indult. Amit talált nem volt túl bizalomgerjesztő, egy kiszáradóban lévő sós tó félsivatagos vidéken, mégis örömmel keresztelte meg a helyszínen készített "pezsgővel", mely méz, víz, borkősav és szódabikarbóna keverékéből állt.

Itt azonban újabb problémával álltak szemben: Merre tovább? Az expedíció jellegéből adódóan a nyugati oldalt kellett volna választani, de ennek ellent mondott a lassan beköszönő esős évszak és a bennszülöttek ellenkezése. Teleki nem akart összetűzést az egyébként nagyon vendégszerető resiatokkal és féltve a legénységet, a biztosabbnak tűnő keleti oldalt választotta a visszatérésre. A felkészülés azonban nehezen ment, mivel nem tudtak elég élelmet és teherhordó állatot szerezni és már nyakukon volt az áradás. Május l4-én elindultak, a nehéz terepen a rossz körülmények ellenére a csapat annyira próbált igyekezni, hogy a tó déli csücskéhez vezető útra elég volt tizenhat nap! Innen letértek a már megismert útról és a tavat délről megkerülve haladtak tovább. Ekkor fedezték fel az éppen működő, állítólag addig névtelen Teleki-vulkánt.

A szuk és turkána bennszülöttek országán keresztülhaladó expedíció sem vadászatból, sem kereskedelemből nem tudott élelmiszert szerezni magának, már szinte éhen halt, ezért Teleki kénytelen volt rabló hadjáratot szervezni a Kerio folyó mentén. Nyolcnapi kemény dzsungel után július 29-én érkeznek vissza Nyemszbe a Baringóhoz. Innen Taveta érintésével a leggyorsabb és legrövidebb úton tértek vissza a tengerpartra, Mombassaba. Két nap pihenő után áthajóztak Zanzibárba, ahol két hónap telt el az utólagos tennivalókkal. Kifizették a béreket, eladták az elefántcsontot, amely a mintegy százezer forintot felemésztő vállalkozás 25-30%-át fedezte. Teleki felvetve a két tó északról való megközelítésének ötletét, ó-etiópiai kirándulás tervét gondolta ki. Ádenbe hajóztak, majd 15 napnyi unalmas sivatagi lovagolás után tíz szintén unalmas napot töltöttek Harar szent városában, ahol Teleki értesült a Mayerlingi-tragédiáról, fő patronálójának haláláról. Itt határozza el expedíciójának befejezését. A hazaúton Kairóban mindkettőjüket a Geográfiai Társaság tiszteletbeli tagjává választják. Teleki London érintésével tér haza.

Nevezetes utazásait Höhnel írta meg két kötetes művében: „A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz”, amely magyar, német és angol nyelven jelent meg."

Forrás:

A Teleki-expedíció

Afrika Tanulmányok