Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.
- Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.
- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa.
Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.
Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes,
hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.
Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.
Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén.
Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.
- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.
Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy.
Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember,
ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan.
De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.
- Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen.
- Kinek tiszteljelek?
- Támadi Balázs a becsületes nevem.
- Vitézhez illő név - mosolygott a király.
- Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.
- Hát most mi vagy? - kérdezte a király.
- Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.
Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.
- Gödör biz ebből, tiszt úr.
- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?
- Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.
- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?
- Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg
inge ujjával homloka verejtékét.
- De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan.
Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.
Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult.
El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.
- No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.
Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.
- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam,
hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?
A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.
- Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!
Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése