A két gyümölcs, illetve történetük, részint közös tőről fakad. A cseresznye latin nevét (Prunus avium, azaz „madárcseresznye") onnan kapta, hogy a madarak kedvelt csemegéje. Őshonos a Kárpát-medencében, és több száz, illetve több ezer éves adatok tanúsága szerint Nyugat-Ázsiában, Szibériában és Kínában is. Napjainkban az Ibériai-félszigettől Skandináviáig sok helyen vadon is megtalálható: elterjesztésében a madarak és a légionáriusok egyaránt részt vettek. Őseink a cseresznyét elsősorban szőlőföldekre telepítették, de a XVI. századra már exportálni is tudtuk.
A meggy a cseresznye illetve a Prunus nemzetség egy másik faja, az Észak-Iránban és a jelenlegi Türkmenisztán területén őshonos P. fruticosa segítségével alakult ki. Más vélemények szerint a másik Prunus faj a Fekete-, és a Kaszpi-tenger mellékén őshonos Prunus acida lehetett. Az utóbbi elmélet mellett szól erősen savanykás íze is. A meggyet a görögök már i.e. 300 táján ismerték, de népszerű volt a perzsák és a rómaiak körében is.
Ősi termesztett növényeink
- A gabonafélék.
A búza (Triticum genus) nemzetség
valamennyi tagját a vad alakorból (Triticum boeoticum Boiss.) vezetik
le. A vad alakorból fejlődött ki az alakor (Triticum monococcum subsp.
monococcum L.). A vad alakor és az Aegilops speltoides Tausch.
kecskebúza spontán kereszteződéséből jött létre a vad tönke, amelynek a
tönkével való spontán kereszteződéséből származtatják a teljes haploid
sort, közte a törpe búzát. A legtöbb kultúrbúza Közel-Keleten alakult
ki, a kenyérbúza első előfordulása a Fekete-tenger vidékéről származik
Kr.e. 6000-5000 tájáról. Honfoglalóink sírjából (Halimba,
Esztergom-Kovácsi), majd Árpád kori (Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd)
temetőkből számos búza-lelettel rendelkezünk. Honfoglalóink búzája a kétsoros tönkebúza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (Triticum aestivum) volt, de ismerték a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta). Az
emberiség és őseink gabonái között fontos szerepet játszott a ma már
kipusztulóban levő toklászos hatalmas életerejű és a legmostohább
körülmények között is termő alakor. Fagyálló, ellenáll a
gombabetegségeknek, igénytelen, nagy a szárszilárdsága és elnyomja a
gyomokat. Vegyszermentesen termeszthető. Termőképessége természetesen
alacsonyabb, mint a többi búzafajtáé és a cséplésnél a toklásztalanítás
ma már "nem divat". Az alakor lizin- mikroelem- és esszenciális
aminosav-tartalma igen magas, szénhidrát-tartalma alacsony. Ideális
gabona a modern "reformkonyhához". A belőle készített étel könnyen
emészthető. Erdélyben ősi lepényféléket, pogácsát és kenyeret sütnek
belőle; az így sütött kenyér íze a Svájcban divatos "dióskenyérre"
hasonlít. Az alakorral etetett sertések jól gyarapodnak és nem válnak
zsírossá. Úgy tartják, hogy a lovaknak ettől "sajátos tulajdonságaik
vannak". Őseink gabonáját 1995 óta a Nógrád megyei szarvasgedei
biohistóriai telepen megpróbálják "visszahozni".
Az árpa (Hordeum Vulgare L.) géncentruma a
termékeny félhold vidéke, de Eurázsiában igénytelensége és nagy
hőtűrőképessége miatt már az újkőkor óta termesztik. A toklászos
kétsoros árpát (Hordeum vulgare subsp. distichum Zoh.) Belső-Ázsiában
éppúgy ismerték, mint a Kárpát-medence őslakói; árpa szavunkat és a
növény kultúráját hoztuk magunkkal. Pécsről XI. századi árpa-leletünk
van.
A rozs (Secale cereale L.) az Óvilág
mérsékelt égövének jellegzetes faja. Hódító útjára Délkelet-Ázsiából
indult el, a Kárpát-medencében a bronzkorban fordult elő először. Nincs
arról adatunk, hogy őseink ismerték volna őshazájukban; a
Kárpát-medencébe érve itt biztosan találkoztak vele. Mivel azonban a
rozsot "búzahelyettesítőnek" vetik ott, ahol a búza számára nem alkalmas
az éghajlat, őseinknek nem volt szüksége e növényre.
- A zab (Avena sativa L.) mediterrán
elterjedésű mérsékelt égövi növény, magas protein- és zsírtartalma miatt
emberi fogyasztásra és takarmánynak kiválóan alkalmas. Eredetileg a
búza és az árpa gyomnövénye lehetett és csak szelekció során került
termesztésre. E növényt őseink a Kárpát-medencében már "készen"
találták, kultúrájukban nem játszott jelentős szerepet.
A köles (Panicum miliaceum L.) eredete
feltehetően Kazakisztán és Belső-Ázsia, esetleg Kína északnyugati része,
ahol a köles a Panicum (spontaneum Lyssev ex Zhuk) fajból származik.
Vad alakkörét még nem ismerik. A köles nemzetség három alfaját
különböztetik meg: a terpedt bugájú kölesek, az oldalra hajló, zászlós
bugájú kölesek és a tömött bugájú kölesek csoportjára. A szélsőséges
körülményeket a köles jól tűri, cséplésénél a csíra gyakran kitörik,
nyaranta másodvetése is beérik (tenyészideje 98-112 nap), ezért sokfelé
termesztik. Európai analógiaként közhelyként mondogatják, hogy "őseink
legfontosabb gabonanövénye volt a köles…" Őseink természetesen ismerték
termesztették is és sokféle ételt készítettek is belől (pl. lestyános
kölest stb.), de arról, hogy legjelentősebb gabonanövényük lett volna
szó sincsen. Az "őseink legfontosabb gabonája" jelzőt azért ragasztották
rá, mert a Kárpát-medencébe érve itt valóban nagy kölesföldek voltak,
amelyek jelenlétét a paleozoológusok mutatták ki. Annak ellenére, hogy e
növény belső-ázsiai származású Európában gyorsan elterjedt és mivel nem
munkaigényes és rövid tenyészidejű főleg az északi népek, a germánok
körében gyorsan elterjedt. Nagy ételkulúrák nem kötődnek hozzá. A
Kárpát-medencében a kukorica megjelenése után a köles jelentőséget
vesztette, de speciális ételek készítése céljából a mai napig megmaradt.
- Fehér libatop (Chenopodium album L.)
eurázsiai gyomnövény; elsősorban a Himalája környékén termesztik;
leveleit és fiatal hajtását főzeléknek használják, magjából lisztet
készítenek és darájából kását főznek. Régies neve, az "östöparé" vagy
"paraj" vagy "fejér libatop" mutatja, hogy valaha őseink is
fogyasztották. A Kárpát-medencében a bronzkor óta ismerik; hogy a
magyarok hozták-e vagy itt találkoztak e növénnyel, nem tudjuk.
- Sulyom (Trapa natans L.) vagy
tündérrózsa-hínár állóvizekben (Balatonban) és holtágakban fordul elő;
termését Magyarországon "vízigesztenyének" nevezték, mert íze főzve a
szelídgesztenyéhez hasonlít; szükségeledelként fogyasztották. Terméséből
lisztet, kenyeret, olykor péksüteményt is készítettek. Annak ellenére,
hogy ismert és fogyasztott növény volt Levedia és Etelköz területén,
első magyarországi említése csak 1319-ből származik, amikor egy oklevél
"sulmoshordoka" néven ismerik. A "kor burgonyája" néven emlegetik; a
Tisza holt ágaiban ma is sok nő belőle.
- A zöldségfélék
A lencse (Lens culinaris L.), illetve főzeléklencse
indiai, illetve közel-keleti, vagy nyugat-ázsiai eredetű, ahonnan korán
Kisázsiába és a Kaukázusba került és még az újkőkorban eljutott a
Kárpát-medencébe. A lencsebükkönnyel (Vicia sativa var. lentisperma) együtt a IX-XI. századi Visegrád-Várkert-i ásatásokból került elő. A sudárborsó (Pisum elatius) az előző hüvelyesek gyomnövénye volt. Hasonló elterjedésű a borsó (Pisum sativum L.), a csicseriborsó (Vicia ervilia), a szegletes lednek (Lathyrus sativus) és a lóbab (Vicia
faba). Mindegyik főzeléknövényt Belső-Ázsiában fogyasztották, de
Kárpát-medencei leleteink is vannak belőle. E növények első említései az
1200-as évekből származik.
A sárgadinnye (Cucumis melo L.) indiai vagy
közép-ázsiai eredetű, hazai megjelenését nem ismerjük, de még az
újkőkorban eljutott a Kárpát-medencébe, ahol intenzív dinnyetermesztés
folyt. Mivel a magyarok őshazájában és átmeneti szállásterületein is
ismerték, ezért feltételezhető, hogy be is hozták a Kárpát-medencébe.
A görögdinnye (Citrullus lanatus Mansfeld)
ősi kultúrnövény elsődleges géncentruma trópusi Afrika, másodlagos Kína,
Belső-Ázsia és India. Legkorábbi növényes könyveinkben már szerepel.
Kárpát-medencei korai előfordulásáról bizonyítékunk nincsen, de ez nem
jelenti azt, hogy pl. a hunok az avarok vagy a honfoglalók ne hozták
volna be.
Az uborka (Cucumis sativus L.) háromezer éve
ismert Ázsiában, de korán elterjedt a görögöknél és a rómaiaknál. A
Kárpát-medencéből a honfoglalás előtti időből is ismert. Első hazai
említése 1405-ből származik.
A tökfélék közül egy cukkínihez (Cucurbita pepo var. giromontii) hasonló pézsmatökfajta eurázsiai eredetű. A többi amerikai eredetű tökfajtával ellentétben a lopótök (Lagenaria siceria [Mol] Stadley provar. clavata) és a kabaktök (Lagenaria
siceraria [Mol] Stadley provar. gourda) óvilági eredetű, magyar neve
"kabak". A leírásokból tudjuk, hogy Szent László vitézei tökedényből
itták a bort és feltételezhetően őseink vízzel főzésükkor tökedényekben
is tartottak vizet, amelybe forró köveket dobáltak. A visegrádi
várbörtön ablakához is töklámpást támasztottak.
A hagyma (Allium cepa L.) és a fokhagyma (Allium sativum L.) nyugat-és belső-ázsiai eredetű ősi fűszernövény, a póréhagyma (Allium
porrum L.) viszont mediterrán növény. A fokhagyma első ismert
Kárpát-medencei előfordulása a IX. századból való; mivel Belső-Ázsiában
és Közép-Ázsiában igen korai időktől ismerték, így feltételezhető, hogy
őseink használták és termesztették.
A fejeskáposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata [L.] Alef. var. capitata L.s.1.) és a karalábé (Brassica
oleracea L. convar. caulorapa [DC] Alef. var. gongyloides L.) eredete
bizonytalan; ismerete az Árpádok koráig nyúlik vissza.
A gyökérzöldségek közül a gumós zeller (Apium garveolens L. convar. rapaceum [Mill.] Gaudich) géncentruma a Kaukázus vidéke. A pasztinák (Pastinaca sativa L. subsp. sativa) őskori eurázsiai növény.
Egyéb zöldségfélék közül megemlíthetjük a sóskát (Rumex rugosus L.), amely őseurópai növény, a spenótot (Spinacea oleracea L.), amely KisÁzsiából származik, a nyugat-ázsiai keszegsalátát (Lactuca serriola Torn), az ugyancsak nyugat-ázsiai eredetű retket (Raphanus sativus L.), a kínai eredetű repcsényretket (Raphanus raphanistrum L.) és a nyugat-ázsiai eredetű tormát
(Armocaria lapathifolia Gilib), amely konyhakerti növényeket őseink
minden bizonnyal ismerték, termesztették, mégha semmiféle adatunk
ezekről nincsenek.
- A rostnövényekkel őseink jóval a honfoglalás előtt megismerkedtek. Ótörök eredetű a "kender" szavunk. A kender (Cannabis
sativa) ősi eurázsiai növény, a lovas népek számára elengedhetetlen
fontosságú, mert ebből nemcsak ruhaanyagokat, ruhákat, hanem
ruha-kiegészítőket (övet, zsinórt), köteleket és zsinegeket is
készítettek. A csalán gyomnövényünk; a keleti népek a csalánból vásznat készítettek.
- Kertművelés, gyümölcsök. A legtöbb
gyümölcsünk neve ótörök eredetű (alma, dió, som, körte, mogyoró,
cseresznye, meggy stb.) és ezen gyümölcsök többségének eredete
Belső-Ázsia, vagy Ázsia más része. "Kert" szavunkat is keletről hoztuk;
nyilvánvaló, hogy őseink intenzív kertgazdálkodást folytattak. Ha éltek
is tovább római eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor
azok hamar beolvadtak a Kárpát-medencébe érkező magyarság
ismeretanyagába. Korai gyümölcstermesztésünk egyrészt az ősi fajok
megőrzésére, részben pedig azoknak tudatos nemesítésére irányultak.
A nemes alma (Malus domestica L.).
Termesztett almáink a Malus pumila Mill. fajból származnak, amelynek
őshazája Kelet- és Nyugat-Turkesztán, valamint a Kaukázus. Az európai
Malus silvestris termésének íze meg sem közelíti az ázsiaiét. Az alma a
Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs volt. "Alma" szavunk
ótörök eredetű; őseink azon területről származnak és azokon jöttek át,
amelyeken az alma-termesztés magas szinten folyt, így nyilván jól
ismerték és termesztették e gyümölcsöt. Első magyarországi említése
1093-ból származik. A magyar föld mindig gazdag volt almafajtákban.
A termesztett körte (Pyrus domestica Medik.)
számos vad faj kereszteződésének az eredménye. Az ázsiai fajok
géncentruma Közép-Ázsia. A körte az újkőkortól ismert gyümölcs, a
Kárpát-medencében első lelete a bronzkorból származik. Körte szavunk is
ótörök eredetű, első írásos előfordulása a Tihanyi apátság
alapítólevelében 1055-ben fordul elő "kurtuel" néven.
A barack (Prumus persica L.) őshazája Kína,
ahol már hétezer éve előfordul és négyezer éve termesztik. A Krisztus
előtti években már elkerült Európába. Őshazánkban éppúgy ismert gyümölcs
volt, mint azokon a területeken, ahol őseink átvonultak. A
Kárpát-medencéből az első leleteink a vaskorból származnak. Ősi magyar
barackfajták: Duránci barack, Gumibarack, Parasztbarack és Vérbarack.
A kajszi (Prunus armenica L.) őshazáját
Közép- Belső-Ázsiába és Kínába teszik¸ a legrégibb kajszi-leletet a Kr.
előtti III. évezredben találták. Terjedésében a Selyem Út jelentős
szerepet játszott; e révén korán eljutott Örményországban, amelyről e
gyümölcs nevét is kapta. A Kárpát-medencéből már a római korból
származnak mag-leletek. Magyar neve, a "kaysi" török szó megfelelője.
Középkori okleveleink csak "barckról" tesznek említést egybemosva a két
barackot. E gyümölcs állandó gondozást igényel. Ősi fajtáink a Woyssel
Magyar kajszi és a Tengeribarack.
A cseresznye (Prunus avium L.) és a meggy (Prunus
cerasus L.) talán Elő-Ázsiából vagy Nyugat-Ázsiából származik, de korán
bekerül Európába. A madárcseresznye a Kárpát-medencében őshonos; hazai
első előfordulását a kőkorból ismerjük. Fonyód-Bélatelepről VII-IX.
századi cseresznye-magleletünk származik. A meggy a középkortól a hazai
szőlőket szegélyező gyümölcs volt , bort- és pálinkát főztek belőle,
kocsányából gyógyszer készítettek. Első írásbeli előfordulása a XIII.
századból származik. Ősi magyar cseresznyefajtáink: Glocker óriás,
Májusi korai, Ölyvedi fekete és Porcogós cseresznye. Ősi magyar
meggyfajták: Aratómeggy, Pipacsmeggy, Korpádi meggy, Cigánymeggy,
Halyagmeggy és Spanyolmeggy.
A közönséges dió (Juglans regia L.) ősi
gyümölcs; az ókori Kínában éppúgy ismerték, mint a Közel-Keleten.
Elsődleges géncentrumának a Kaukázust és Kisázsiát feltételezik; a
Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs. "Dió" szavunk ótörök
eredetű; őshazánkban nyilván ismerték e gyümölcsöt. Középkori
okiratainkban "dyo", "gyia", "gyio", "dia", "gia", "gyofa" és "gyabukar"
néven fordul elő. Első említése 1015-ből a pécsváradi alapítólevélből
származik. Ősi diófajtáink: a Milotai dió és a Sebeshelyi gömbölyű és
hosszú dió.
A termesztett szilva (Prunus domestica L.)
"keleti eredetű"; ennél pontosabbat botanikusaink nem tudnak mondani.
Hazai legkorábbi leletünk a bronz-vaskorból származik. Hazai nemesítése
világhírű lett. Ősi magyar szilvák: Besztercei szilva, Boldogasszony
szilvája, Duránci szilva, Nyári aszaló, Penyigei szilva, Sár(ga) szilva
és Vörös szilva.
- A szőlőművelés és a bor készítése. A
rómaiak által Pannóniában termesztett szőlő megérte a magyarság
bejövetelét. A szőlő-termesztés és bor-készítés összes magyar szava
török eredetű (szőlő, bor, csiger, ászok stb.), ebből következik, hogy
őseink ismerték a szőlőtermesztést és a bor készítését. A magyar
szőlőművelés kettős gyökerű; a nyugati területeken bizonyos római
hagyaték őrződött meg, míg a Gyöngyös környéki, a tokaj-hegyaljai Kelet,
Belső-Ázsia felé mutat. A szőlő eredetét illetően kétféle nézet
uralkodik; az egyik szerint őshazája a Kaukázus, Perzsia és a
Földközi-tenger vidéke volt, ahonnan a legkorábbi termesztett szőlőmagok
a Kr. előtti V-IV. évezredből származnak, amelyek átmenetet képeznek a
ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. E nézet szerint a
szőlőművelés terjesztésében az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak
mellett a kisázsiai népek, a türkmenek, a tádzsikok és az özbegek vettek
részt. A másik nézet szerint a szőlő őshazája Közép- illetve
Belső-Ázsia, "Ázsia Szíve", a Turfán-medence. Turfán egy részét régen is
- és ma is - "Tokaj"-nak nevezik; itt "a szőlőtőkén rajta hagyják a
termést, míg az meg nem töpped, majd belőle édes, émelyítő italt
készítenek". Kínai Évkönyvekből tudjuk, hogy a kínaiak négyezer éve
ismerik a szőlőt és a bort. Amíg az európai borok "szárazak" voltak,
addig az ázsiai borok édességükről voltak híresek. Ménandrosz erről
így emlékezik meg: "A magyarok lakomához láttak… bort ittak ugyan, de
nem olyant, amilyent nálunk szőlőből préselnek. Valami más barbár édes
itallal töltötték meg magukat". Dzsajháni megjegyzi, hogy "a magyarok itala mézből készült", Anonymusnál
pedig azt olvassuk, hogy "húst, halat, mézet ettek és bőven volt
fűszeres boruk". A belső-ázsiai hunok "bor tengri"-nek nevezték a hajnal
istenét, amely szó egyúttal a "fehéres szürke" színt jelentette, amely
feltehetően a forrásban levő bor habjára utal. Később a bor a
belső-ázsiai hun és török népeknél már magát az italt jelentette. A XI.
századi, majd későbbi magyarországi híradások szőlőhegyekről,
szőlőművelésről és bor-készítésről tesznek említést.
A bortermő szőlő (Vitis
vinifera L.). A paleobotanika szerint a Cissetes nemzetség, amelyből a
vitis vette kezdetét a Kréta-kor végén jelent meg. A Kárpát-medencéből
is származnak az alsó-oligocén idejéből szőlő-mag lenyomatok (Vitis
hungarica Andr. N. Sp.), de a tertier végén itt kipusztult a Vitis
silvestris Gmel. Bortermő szőlőmagok a Kárpát-medencéből már a római kor
előtt is kerültek elő. Domitianus császár tiltotta ugyan a
tartományokban a szőlőtelepítést és termesztést, Probus császár viszont
Pannóniába sok szőlőt telepíttetett. Az írott források szerint a
pannóniai borok savanyúak voltak és nem tartoztak a kedveltek közé. A
római kori szőlők megérték a honfoglalást, hiszen a közben betelepült
hunok és avarok is ismerték a szőlőművelést. A X. és a XI. századból
egyre több említés történik a magyarok szőlőműveléséről és a
szőlőművesekről. A kereszténység felvétele után betelepített szerzetesek
hazájukból magukkal hozták az általuk megszokott szőlőfajtákat. A
badacsonytomaji pálos kolostornak 1313-ban Ladomér fia szőlő területet
adományozott; állítólag itt termeltek francia szerzetesek által hozott
burgundi eredetű Pinot gris szőlőt, és éppen ez nálunk Szürkebarátként
ismertté vált fajta tette híressé Badacsony vidékét. A Furmint francia
származású és a XII-XIII. században került Tokaj-hegyaljára és az egri
borvidékre. Legkorábbi szőlőfajtáink között ott volt a Gohér, a
Bakator, a Kék és Fehér kecskecsöcsű, a Bajor, a Furmint, a
Fehérszlanka, a Vékonyhéjú, a Betyárszőlő, a Fügér, a Mézes, a Lisztes, a
Bakafánt, a Dinka, a Berkenyelevelű, a Szagos bajnár és a Rózsaszőlő. A
középkorban Magyarországra a fehér borok, így a fehér szőlők voltak a
jellemzők. Mátyás király Chamegnéből és Burgundiából vörös szőlőfajtákat
hozatott. Uralkodása alatt került be a Kadarka. A középkori európai
források kétféle magyar borról emlékeznek meg: egy magasabb
alkoholtartalmú vinum frannicumról és egy gyengébb minőségű vinum
hunnicumról. Csoma Zsigmond úgy véli, hogy a magas művelésmódot
igénylő szőlőfajták (Szilváni, Leányka, Nagyfügér, Kolontár és
Csókaszőlő) az ősi szőlők leszármazottai, hiszen Belső-Ázsiában a mai
napig ilyen szőlőművelést folytatnak.
forrás:Kiszely István
Ősmagyarok földművessége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése