Amerre Kőrösi Csoma Sándor járt

"1829-ben Gerard doktor, a brit-indiai határállomás tisztségviselője körútja során meglátogatta Kőrösi Csoma Sándort a világtól távoli Kánami kolostorban, aki lámájával a tibeti buddhista kánon tanulmányozásán fáradozott. A tudományok iránti elszánt érdeklődése, küzdelmes fáradozása magával ragadta a látogatót, aki élményeit egy meghatott hangvételű beszámolóban tette közzé. Ez a beszámoló hamarosan megjelent több helyen is az akkori indiai sajtóban, majd az európai sajtó is átvette. Így szerzett Csoma ismeretséget, együttérzést és csodálatot már életében, s a várakozásokat öt évvel később valóra is váltotta, ekkor láttak ugyanis napvilágot alapvető munkái, a tibeti-angol szótár és a tibeti nyelvtan, melyekkel egy akkor ismeretlen világ feltárásának kulcsát adta a művelt nyugati közönség számára. Világhírnevet szerzett, pedig egészen más tervek vették rá, hogy elhagyja hazáját, hogy vándorbotot fogjon és gyalogszerrel messzi karavánutakon bandukoljon, bolyongjon.

Amikor Ázsiába indult, lehetetlen feladatra vállalkozott, meg akarta keresni Ázsiába szakadt honfitársait, testvérnépre akart bukkanni a távoli „Nagy-Buháriában”, nyomon szerette volna kísérni a honfoglaló magyarság vándorútját, kideríteni egykori történetét, akik „különböző időkben, különböző dinasztiákat formáltak” és „Armenián, Gergián és Russzián keresztül Európába kéntelenítettek menni az ázsiai sok revolutiók miatt” . Hitvallását saját maga fogalmazta meg – immár Teheránból – a nagyenyedi professzoraihoz írt levelében:

„látván, mennyire különbözzék nemzetünk mind nyelvére, mind characterére, mind öltözetére nézve minden más európai nemzetektől; micsoda nagy bizonytalanság uralkodjék az egész tudós világban, nemzetünk eredeti lakhelye, elszármazása, régibb történetei, nyelvünk más nemzetek nyelvével való atyafisága felett; továbbá micsoda helytelen vélekedései legyenek a külső íróknak, a kik sem nemzeti nyelvünk természetivel, sem a nemzet characterével és szokásaival eléggé esmeretesek nem lévén, csupán a nevek hasonlatosságából ítélvén akarták megmutatni nemzetünk elszármazását és régibb történeteit; utoljára látván, mennyire eltévelyedtenek légyen némely tudós hazánkfiai (jóllehet a nyelv atyafiságát helyesen állítják) a külső írók tekintete után indulván nemzetünk eredete megítélésében, és hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háladatosságomat és szeretetemet megmutassam, számban nem vévén a fáradtságomat és megtörténhető veszedelmeket, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam volt meg, elindultam nemzetem eredete felkeresésére.” 

Elérhetetlen feladatot tűzött maga elé, de élete példája igazolja, hogy aki lehetetlen célokra vállalkozik, olyan eredményekhez juthat, amit különben sohasem ért volna el. Elsőként adott hiteles ismereteket egy „terra incognitáról”, Tibetről, a tibeti kultúráról, elsőként jelentette be, hogy az elveszettnek hitt buddhista vallás szent irományai tibeti nyelven fennmaradtak, elsőként mutatta be a buddhizmus tibeti nyelvű gazdag tárházait, a 108 kötetes Kandzsúrt és a 325 kötetes Tandzsúrt.
„Azonban tudományos érdemei bár mennyire magasodjanak is; sokkal nagyobb nyereség lesz reánk magyarokra nézve az, ha Csomának egyéni jelleme példánykép szolgálhat szülőhazánk nemesre törekvő ifjú sarjadékának; mivel kérkedés nélkül kérdezhetjük a világ bármely nemzetétől, hogy a panasz nélküli küzdelem és önzetlen cselekvés terén a tudomány érdekében felmutathatja-e párját Kőrösinek?”
Ez utóbbi sorokat már Duka Tivadar szavaival mondtuk, aki egy élet munkájával gyűjtötte össze azokat a leveleket, dokumentumokat, tárgyi emlékeket, melyekből megismerhette az általa csodált honfitársának sorsát, küzdelmeit, eredményeit.
Halála után a nemzet kiválóságai, Eötvös József, Toldy Ferenc mondtak emlékbeszédet, a Bengáli Ázsiai társaság tagjai emeltek síremléket, ereklyéjéből a vívódó Széchenyi István merített erőt, életrajzát Görgei Arthúr szárnysegéde, Duka Tivadar írta; nyomdokain szereztek hírnevet keletkutatóink, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Németh Gyula, Ligeti Lajos. Jubileumait megünneplik itthon és külföldön,    Nevét viseli tudományos társaság éppúgy, mint tucatnyi iskola.

Emléke mindenkié, tudósoké, művészeké, politikusoké éppúgy, mint a közembereké. Mindenki megtalálja benne saját maga jobbik énjét, a fiatalok kalandos utazását csodálják, a meglettek pedig megalkuvás nélküli életében látják viszont magukat. Minden korban, minden nemzedék elhelyezi képzeletben a maga virágszálát a dardzsilingi síron.

Iványi Tamás
a Kőrösi Csoma Társaság főtitkára"

"Nagyenyed-Énosz

Kőrösi Csoma Sándor volt nagyenyedi diák, göttingeni egyetemi hallgató, 1819. november 23-án, vállán egy zöld viaszosvászon tarisznyával és zsebében némi pénzzel, tanárai és barátai útmutatásával ellátva, szívében nem lankadó hittel és elszánással elhagyta Nagyenyedet.
 
A közlekedés legolcsóbb és legelterjedtebb módja a reformkori Magyarországon és Európában a gyaloglás volt. Aki nem engedhette meg magának a postakocsit, meglehetősen körülményesen és hosszú idő alatt juthatott el egyik településről a másikra. Sok helyre persze nem is volt postakocsi.
Az utazás egyet jelentett az otthon hosszú időre szóló elhagyásával. Csoma Ázsiának indult, ahol elsődlegesen állóképességére, szívósságára számíthatott. Ázsiába indult, beláthatatlan hosszú útra, ázsiai körülmények közé.
Csoma azzal a tervvel hagyja el Nagyenyedet, hogy Konstantinápolyba igyekszik a török nyelv tanulmányozása végett   , ami segíthetné őt további útján, hisz ekkor még az Oszmán Birodalom jelentős területtel rendelkezett, s nyelvét szerte Ázsiában beszélték.
Nagyenyedtől, az Őrhegy lábánál elterülő városkától, iskolájától, a Bethlen-kollégiumtól elbúcsúzva, Csoma Nagyszeben felé vette az útját, ahová november 27-én meg is érkezett.
Az erős szász váráról híres, már a középkorban is jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkező város 427 m magasan fekszik a Szebeni-havasok lábánál. A városba a XII. században telepített szászokat II. Géza, hogy védjék a Vöröstorony-szorost. A XII. században épült első várat még elpusztították a tatárok, távoli hírnökei a vad és idegen Ázsiának, ahova Csoma őseink felkutatására indult. Nagyszeben XIV-XVI. században épült középkori városrésze viszont máig is fenn maradt.

Csoma november 28-án, Nagyszebentől 26 km-re, Nagyenyedtől 125 km-re, nyolc hétre szóló vízummal a zsebében, a Vöröstorony-szorosnál lépte át Magyarország akkori határát. A szoros a Kárpátokat áttörő, a Szebeni-havasokat a Fogarasi-havasoktól elválasztó Olt-folyó szűkülete, fekvése folytán a történelem során komoly stratégiai jelentőségre tett szert, ellenőrzése fontos hadászati kérdés volt. A folyó mentén halad az út a Kárpátok bércei között. A környék gyógyfürdőiről és apró görögkeleti kolostorairól híres. Majd Csoma délkelet felé fordult, elhagyta az Olt-folyót, s a Kárpátok előhegyeinek keresztezése után elérte a Román-alföldet Pitiestinél, és 113 km-t megtéve Bukarestbe, a Havasalföldi Fejedelemség fővárosába érkezett. A határtól 220 km távolságra volt ekkor. 
Havasalföld ezidőtájt oszmán-török fennhatóság alatt állott, de a terjeszkedő Orosz Birodalomnak is közbelépési joga volt az országot érintő jelentősebb politikai kérdésekben. A főváros a Dimbrovica-folyó partján épült, a folyó teraszaira. Az 1806-1812-es nagy városrendezés ellenére Bukarest meglehetősen szegény és elhanyagolt település benyomását  keltette.

Azok a helyek, ahol kereskedelmi vagy hadiút keresztezett folyót, mindig nagy fontossággal bírtak. Így volt ez Ruszcsuk, a mai Russze esetében is. A Duna-parti kikötőváros, a dunai török tartomány székhelye, a Konstantinápolyba vezető hadiút fontos pontja, mindig jelentős település volt. A XIX. század elején közel 50 000 lakosával Bulgária legjelentősebb városai közé tartozott, s nagysága meghaladta a mai főváros Szófiáét is. 

Szófia, a Bukaresttől 400 km-re fekvő, ekkor még nem túl jelentős városka, erős mohamedán befolyás alatt állt. Erre utaltak a városban nagy számmal található dzsámik és minaretek, melyekből mára már csak hírmondó maradt a mai bolgár fővárosban. Lakosainak száma 20 000 és 40 000 fő között lehetett akkoriban. A Nyugat-Európát Ázsiával összekötő legrövidebb kereskedelmi út mentén feküdt, s ez adta jelentőségét. Csoma idejében a görögkeleti vallás központja, a metropolita székhelye is volt. A város fölé meredeken emelkedik a Vitosa-hegység, melynek legmagasabb csúcsa 2290 m. Az év nagy részében a csúcsot hó borítja. A hegység lábánál, a völgyekben apró kolostorok húzódnak meg.

Csoma nem időzött Szófiában, hanem 1820. január 11-én egy újabb karavánhoz csatlakozva elindult Filippopolisz, a mai Plovdiv felé. Útja először az Iszker-folyó völgyében vezetett tovább, majd átkelt az Iszker vízgyűjtőterületét a Marica-folyóétól elválasztó egyik, 8-900 m körüli magasságú hágón. A hágók egyike a Traian-kapu, mely nevében Traianusz római hadvezér hódításainak emlékét őrzi.

A Marica felső folyásának környéke melegvizű gyógyforrások mellett kialakult fürdőhelyeiről nevezetes. A folyó már a Rodope-hegység vízgyűjtő területéhez tartozik.
A monda szerint egy Rodope nevű leány élt egykor ezen a tájon, aki szívesen nézegette magát a Marica-folyó vizében. Poszeidónnak, a vizek istenének megtetszett a szépség, s hogy szerelme nem lehetett viszonzatlan, bizonyítja Eumoli, közös gyermekük születése. Poszeidón, Rodope bánatára, magával akarta vinni a gyermeket tenger alatti birodalmába, de az anya segítségére sietett egy Balkán nevű óriás, aki hatalmas kőtömböket dobált a Marica partjára, hogy a gyermekrablást megakadályozza. Poszeidón ekkor megharagudott, és hegységgé dermesztette Balkánt, s a szép Rodope is hasonló sorsra jutott. Szépségét káprázatos hegyvonulatok őrzik, könnyei patakokként gördülnek le a Marica völgyébe.
Trákia felé haladva a Marica mentén érintjük Tatár-Pazardzsik városát, melyet Oroszországból menekült, itt letelepült tatárok alapítottak. Ezután a folyó mind jobban kiszélesedik, s leérünk termékeny alföldjére, Bulgária legmelegebb részére. A széles gabonatáblák mellett errefelé elárasztott rizsföldeket is találunk.
Az Ovidiusz által is megénekelt „árnyas Rodope” és a lábainál húzódó síkság találkozásánál, a Marica völgyében, Szófiától 200 km-re, védelemre alkalmas dombok között terül el Filippopolisz, a Balkán-félsziget egyik legrégebbi települése, az i.e. ezer évvel a trákok által alapított egykori Eumolpiasz, mely a mondabeli Eumoliról kapta a nevét.
Az ókori görögökkel egy időben élt trákok kiváló harcosok, remek lovasok voltak. A legenda szerint a bort is ők találták fel, sőt maga Dionüszosz is trák volt, s tisztelete innen jutott el Athénbe. A birodalom később római provincia lett, amikor a város újabb virágzásnak indult. A régmúlt emlékeit ma már csak a múzeumok őrzik, de a török időket a város egész arculata. 
Csoma Plovdivban sem időzött hosszan, hanem január 16-án elhagyta azt, s a gyümölcsösökben és kertekben gazdag Marica-völgyben Drinápolyig utazott. Útja apró, török alapítású városkákon, falvakon vezetett keresztül, melyek lakói elsősorban szőlő- és dohánytermesztéssel foglalkoztak. Nem messze a bolgár-török határtól megtekinthette az 1529-ben épített, közel 300 m hosszú Musztafa pasa hidat, melyet korának legjelesebb török építésze tervezett, sok ezer rab épített, s a maga idejében elkészítése egyedülálló teljesítmény volt.
Drinápoly, a mai Edirne, a Konstantinápoly /Isztambul/ felé vezető út mentén fekszik, a Marica bal partján. Csoma idején még közel százezren lakták, de jelentősége már elhalványult Konstantinápolyé mellett. Pedig az 1700-as években 350 000 lakosával még a világ negyedik legnagyobb városa volt. Egy időben Drinápoly volt az európai Törökország fővárosa. A XIX. században kétszer is elfoglalták az oroszok. Az egykori dicső városban több száz dzsámi és majd' félszáz fürdő épült, közülük is a leghíresebb II. Szelim szultán dzsámija, melynek kupolája a híres isztambuli Aia Szophia székesegyház kupolájánál is nagyobb.
Csoma Drinápolyban megtudta, hogy Konstantinápolyban a pestis szedi áldozatait, ezért megváltoztatta eredeti elképzelését, délnek fordult, s útját a Marica-folyó mentén, Énosz égei-tengeri kikötő felé vette.
Énosz a Marica-folyó torkolatánál, Szaloniki mellett a Balkán-félsziget egyik főkikötője volt. Alapítása még az antik Görögország korára nyúlik vissza. A római fennhatóság alatt Traianusz épített itt új kikötővárost. A folyó deltatorkolatában lerakja hordalékát, így a tengerpart mind hátrébb húzódik, a régi kikötők szárazra kerülnek, és az ókori romokat mind messzebb találjuk meg a nyílt víztől.
Január végén, 1200 km szárazföldi út után érkezik meg Csoma Énoszba, a tengeri kikötővárosba."

Forrás 
Csoma Archivum  - Csoma útja a török birodalomban /részlet/