"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. október 27., csütörtök

1782.10.27 .-én született Paganini, az ördög hegedűse

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója közeledtével a fidelio.hu és a Művészetek Palotája komoly szervezési munkával elérte, hogy interjút adjanak a 19. század jelentős és kevésbé jelentős, Liszthez kötődő alakjai. A század legnagyobb hatású hegedűművészét, Niccolò Paganinit sikerült elsőként mikrofonvégre kapnunk. Az „ördög hegedűsét” Fazekas Gergely kérdezte.

- Kedves Mester, nagyon köszönjük, hogy rendelkezésünkre áll a halála után 171 évvel. Engedje meg, hogy pályájának első szakaszáról kérdezzem: miért várt negyvenhat éves koráig, hogy rendkívüli hegedűs-képességeit megmutassa a világnak?

- Nem voltam én teljesen ismeretlen ifjú koromban sem, igaz, az Alpokon túl nem sokat jelentett a nevem. Apámtól, a genovai dokkmunkástól tanultam meg az alapokat - az öreg elég jól hegedült, és remekül mandolinozott -, és tizenkét évesen helyi templomokban, arisztokrata szalonokban játszottam. Már akkor éreztem, hogy különleges képességet kaptam az Úrtól - vagy az alvilági hatalmaktól -, de nehogy azt higgye, hogy nem dolgoztam rengeteget azon, hogy ez a képességem ki is bontakozzon. Tizenkilenc voltam, amikor Luccába kerültem - csodás kisváros volt már akkor is, Boccherini székhelye, nyilván tudja -, s már ott feltűnést keltettem azzal, hogy különleges effektusokra voltam képes a hegedűvel: állathangokat, természeti zajokat utánoztam. 1805-ben első hegedűse lettem a városi zenekarnak, de a politika már akkor is mindenhová betette a lábát. Amikor Napóleon húga, Elisa, és a férje, Felice Baciochi herceg átvették a hatalmat a városban, csókosukat nevezték ki a helyemre és nekem a második pult mögé kellett ülnöm. Néhány évvel később úgy éreztem, hogy elegem van az udvari szolgálatból. Elkezdtem hát turnézni, ekkor még csak Itálián belül. Írtam néhány hegedűversenyt, amelyeket nagy sikerrel adtam elő.


- Hadd jegyezzem meg, hogy Ricordinál a 24 caprice-szal egy időben jelent meg két sorozat szonátám hegedűre és gitárra, valamint hat gitárkvartettem. Ismeri őket?
- Be kell vallanom, hogy nem.
- Pedig nem rossz darabok!  Ami a 24 caprice-t illeti, ezek nagy része már jóval a megjelenés előtt készen állt. Még tinédzser koromban akadt a kezembe Pietro Locatelli, a nagyszerű 18. századi hegedűs concerto-sorozata, a L'arte del violino (op.3), amelyben az egyes hegedűversenyekhez elképesztően virtuóz szólók tartoznak, s ezeket capricciónak nevezi. Elhatároztam, hogy felülmúlom őket, s azt hiszem, ez sikerült is (bár bevallom: a Locatelli-darabok sem olyan könnyűek!). A caprice-okkal meglehetős vihart kavartam a hegedűsök körében. Egyszerűen lejátszhatatlannak tartották őket. No és a kotta ajánlásával is sikerült felbosszantanom a kollégákat. Ebben az időszakban általában valamely gazdag arisztokratának ajánlották a zeneszerzők a műveiket (jó pénzért persze, nemcsak a nemes urak szép szemeiért). Én azonban úgy döntöttem, hogy borsot török a riválisaim orra alá. Az állt a kottán, hogy „agli artisti", vagyis: „a művészeknek". Mindenki értette a dedikáció üzenetét: „ezt játsszátok el, barátaim, ha tudjátok!"
- Nemzetközi turnéit hol és mikor indította?
- Először Bécsben játszottam, 1828-ban. Szegény Schubert, aki akkor sokkal ismeretlenebb volt, mint én, éppen a bécsi fellépésem hetében tartotta élete egyetlen szerzői estjét, amelyről semelyik újság nem tett említést, mert mindenki velem foglalkozott. Innen Prágába mentem, aztán Németországba, ahol valamennyi jelentős városban felléptem, csak Berlinben tizenegy koncertet adtam egymás után. Játékomat hallotta a teljes művelt Európa: Goethe Weimarban, Heine Hamburgban, Schumann Frankfurtban, I. Miklós cár Varsóban. 1831-ben értem Párizsba, ahol tíz koncertet adtam.

- A hangversenysorozatot sajtókampány és rágalomhadjárat előzte meg, és ugyanez ismétlődött meg a következő évben, Londonban. Rájöttem - alighanem a zene történetében elsőként -, hogy a hegedülésen túl mennyire fontos, hogy megdöbbentsem a közönséget, hogy hallgatóim naivitását kihasználjam, kíváncsiságukat a végletekig fokozzam. Nagyobb városokban először ingyenes koncerteket adtam, elhintve ezzel nagyvonalúságom mítoszát, így terjedhetett el gyorsan különleges hegedülésem híre. Amikor az érdeklődés megnőtt, a jegyárak megállapításánál jól megnyomtam a ceruzám végét, így a további koncerteken degeszre kerestem magam. Az én koromban még nem voltak stylistok, de én már akkor tudtam, hogy egy előadó számára nagyon fontos az egyéni megjelenés. Mindig feketében jártam, tetőtől-talpig. Beteges szervezetem miatt nagyon vékony voltam, szinte mindig sápadt, s tudtam, hogy ez kísérteties külsőt kölcsönöz nekem. A szifilisz ellen rendelt higany sajnos megtámadta a gyomromat és elrohasztotta az állkapcsomat, amitől tönkrementek a fogaim, s a szám beesett. Kaptam ugyan protézist, de ezt általában kivettem a koncertek előtt, hogy még félelmetesebb legyen a külsőm. Tudtam, hogy az ördög hegedűsének neveznek, s erre rá is játszottam. A nevem is (Paganini = kispogány, a szerk.) növelte a sátáni aurát. Sok mindent összehordtak rólam: a szóbeszéd szerint hangszerem negyedik húrját szeretőm beleiből készítettem, akit saját kezűleg öltem meg. Az is elterjedt, hogy ezért a bűnömért húsz évet töltöttem börtönben, ahol egyetlen társam a hegedű volt, s így tudtam kicsikarni a hangszerből a legrejtettebb titkokat. A kedvencem az a változat - Heinrich Heine is említi a Firenzei éjszakák című írásában -, amely szerint gályarabságban voltam évekig, s ott tettem szert az ördögi hegedűtudásomra. Nem tudom, mit gondolnak, akik ilyeneket terjesztenek: gályarabként szerintük mennyi ideje van az embernek hegedülni? (Nevet.)
- Nyilván tudja, hogy milyen hatást gyakorolt a játéka Liszt Ferencre. Mit gondol erről a hatásról?
- Nézze, az én játékom a kor valamennyi muzsikusára rendkívüli hatást gyakorolt, úgyhogy nem vagyok meglepve. Liszt 1832-ben hallott, amikor másodszor jártam Párizsban. Azt gondolta magáról, hogy elég jól zongorázik, amíg meg nem tapasztalta, hogy mit hozok ki aprócska hangszeremből. Az élmény letaglózta. Ekkor már több mint tíz éve volt koncertező művész, mégis úgy érezte, hogy egy új világ nyílt meg előtte. Egyik tanítványának a következőket írta a koncert után: „Naponta négy-öt órát gyakorolok! Ha meg nem tébolyodom, művészt fogsz lelni bennem. »Én is festő vagyok!« - kiáltotta Michelangelo, mikor először látott remekművet. Bár kicsiny és szegény vagyok, barátod egyre csak e nagy ember szavait hajtogatja Paganini utolsó koncertje óta. Micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész! Istenem, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság, mennyi kínlódás abban a négy húrban!" Liszt egyébként tévesen tulajdonítja a fenti megjegyzést Michelangelónak. Giorgo Vasari 1568-ban megjelent könyve, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete szerint egy Correggio nevű festő mondta, hogy „Én is festő vagyok!", amikor Raffello egyik képét megpillantotta. De ez csak részletkérdés, Liszt se tudhatott mindent. Azt szokták mondani, hogy ha egy zongorista ma ráteszi a kezét a billentyűzetre, abban ott van Liszt. Lehet, hogy ez így van, csakhogy nélkülem elképzelhetetlen a liszti zongorázás. Gyenisz Macujev, a nagy Liszt-játékos biztosan sokat köszönhet Lisztnek, de akár tud róla, akár nem, akár elismeri, akár nem, nekem legalább ugyanennyit köszönhet. És a többi nagy zongorista is.

- Liszt éppen Londonban koncertezett, amikor 1840-ben meghaltam. Ekkor már nem rajongott fenntartások nélkül irántam. Bár a virtuozitásomat olyan csodának nevezi, „amelyet csak egyszer látnak a művészet birodalmában", a „sötét virtuozitás" cirkusz-jellegét és öncélúságát ekkor már nem tudta elfogadni. Öncélúnak persze nem nevezném, amit csináltam, hiszen rettenetesen sok pénzt kerestem vele, Liszt azonban fontos társadalmi funkciót tulajdonított a művészetnek. Azt gondolta, hogy a magnetikus hatású virtuóznak a társadalmi fejlődés szónokaként és motorjaként kell működnie. Ahogy a nekrológban fogalmazott: „Bárcsak a jövendő művésze készségesen és örömmel lemondana arról, hogy azt az önhitt és egoista szerepet játssza, amelynek, reméljük, Paganini volt az utolsó ragyogó képviselője. Bárcsak önmagán belül, s nem kívül tűzné ki az elérendő célt, s lenne a virtuozitás csupán eszköze, nem pedig végcélja. Bárcsak mindig észben tartaná azt, hogy bár a mondás szerint Noblesse oblige [a nemesség kötelez], de legalább annyira, sőt sokkal inkább, mint a nemesség: GÉNIE OBLIGE [a zseni kötelez]!" Ő mindent a morális oldal felől közelített meg. De hiszen nyilván tudja, élete végén abbé is lett belőle. Ő a mennyországba készült, nekem a sötét oldallal voltak kapcsolataim.
-Paganini
Paganini

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése