"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. október 10., hétfő

Ősi mesterségek - a borbély

Kevés mesterembernek jutott osztályrészül, hogy a világirodalom, illetve a zenei világ közismert alakja legyen. A borbélyoknak — Beaumarchais és Rossini, illetve Mozart jóvoltából — megadatott. Figaro egyéniségében azonban nem is annyira a borbély jelleme, mint inkább a lakáj alakjára évszázadokon át lerakódott hagyományok mozgékony, eleven, ötletes vonása koncentrálódott, így Figaro a régi vígjáték géniusza. A borbély azonban több annál. Nemcsak azért, mert már a bronzkorban csinosítgatta az emberek fejét, hanem mert testápolással is foglalkozott valamikor. Pontosabban: a borbély sebész is volt, és először a császárkori Rómában ért el komoly megbecsülést. De mivel a római birodalom bukásával civilizációja is elenyészett, úgy látszott, hagy a borbélyoknak befellegzett. Szerepüket azonban fokozatosan átvették a szerzetesek. Csak amikor 1230-ban IX. Gergely pápa eltiltotta a papokat a vérontással járó orvosi segélynyújtástól, vehették át késüket ismét a világiak. És mivel a borotvált arc viselése a XIII. században terjedt el Európa-szerte, a borbélymesterségre megint szebb napok virradtak.

Hazánkban a szerzetesek az első borbélyok, és csak a XIII. század során tünedeznek fel városainkban az első borbélyműhelyek. Az úri rend udvartartásában is részt vesz a borbély, és gyakori érintkezése az úrral személyes, nemegyszer bizalmas kapcsolatot teremt. Sőt, sebészkedésével még hálára is kötelezheti. Idézzünk egy királyi példát. Zsigmond 1430-ban Dabi Mihály udvari borbélyának érdemeiért nemességet adományozott, címerrel együtt, és abba három emberfogat festetett. Lehet, hogy Dabi uram az uralkodót kínzó fogfájásától szabadította meg. — Érdemes megjegyezni, mert Zsigmond fejlett humorérzékéről tanúskodik, hogy egy másik borbélynak is címert adományozott, s annak pajzsán egy önmagát borotváló majom képe pompázott. A célzás kétélű.

Tudunk egy anekdotáról is, ezt Mátyás király korára időzíti a hagyomány, bár valószínűleg vándoranekdotával van dolgunk:
Egy nemesúr Mátyás királyhoz készülvén, Budán betért egy borbélyműhelybe, hogy frissen borotválva léphessen őfelsége elé. Kényelmesen elhelyezkedett az ülő alkalmatosságon, de megdöbbenésében még a szája is tátva maradt, látva, hogy a mester nagyokat köp a szappanra, és az így vert habot keni az arcára. Mikor aztán magához térve kardjával akart a sérelemért elégtételt szerezni, mondván: miféle jöttment embernek nézi őt?! A borotváló művész váltig bizonygatta, hogy ő igenis azonnal felismerte benne a nemesurat, mert közönséges alsóbbrendűeknek egyenesen az arcába köp, és ott keni el a szappant.

Mátyás király megbecsülte a borbélyát: Bécsújhely bevétele után ott házat adományozott neki. Magát a mesterséget is értékelte, mert Budán tervezett egyetemén a borbélytudomány számára egy külön szobát akart berendezni.

A borbélyság általános becsülése leginkább a sebészkedésnek szólt. A Mohács utáni hadas időkben még inkább növekedett ez, hisz a hadsereg nem nélkülözhette a borbélyt. Tudjuk, hogy Dobó István Eger 1552. évi ostroma előtt a környező helységekből 13 borbélyt rendelt a várba. Így honosította meg nálunk is a kényszer a tábori borbély-, vagyis sebész-foglalkozást, és lett a neve a német Feldscherer-ből felcser.

A nagy fordulat, a borbélymesterség és az orvostudomány elválása a nagyszombati egyetem alapítása után következett be. 1770-től kezdve ugyanis megindult itt a rendszeres sebészképzés. – Érdemes megemlíteni, hogy Csokonai Vitéz Mihály apja ugyancsak ezen az egyetemen szerzett seborvosi diplomát

Minthogy 1786-tól az orvosokat kötelezték, hogy az egyetemen sebészetet is tanuljanak, vagyis véglegesült a mai orvosi hivatáskör, a borbélymesterségnek föl kellett hagynia a sebgyógyítással.

A divat azonban segítségére sietett, hogy némileg kárpótolja. Nem is annyira a nálunk országosan elterjedő vendéghaj, vagyis paróka viselése következtében, inkább azzal, hogy eleink a hajápolásra egyre nagyobb gondot kezdtek fordítani, és – mint Faludi fogalmazta – „fodoríttatták” a hajukat. Így a borbélyok (nyelvújításkori szóval) fodrász-ok is lettek. Vagyis kialakult mai tevékenységi körük: a borbély hajat nyír és borotvál, a fodrász pedig (rossz mai kifejezéssel) frizurát csinál.

A testápolóból hát a XIX. század végére szépségápoló lett. A divat továbbra is kezükre játszott: a bodorított haj viselése mindenütt elterjedt; a technika pedig új meg új ötleteket sugallt. 1872-ben Marcell párizsi fodrász feltalálta az ondolálás-t. Nessler német fodrász 1901-ben a tartóshullám készítését. Elsősorban persze a nők számára. Így e mesterség férfi– és női fodrász-ra differenciálódott, a borbélyság mellett.

Mivel pedig az emberi, főleg a női hiúságra mindig lehet számítani, bizonyos, hogy a jövőben is nélkülözhetetlen lesz ez a mesterség.

Forrás: Bogdán István/ mesterségek/



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése