"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2013. november 3., vasárnap

Buzsák - a buzsáki hímzés

 A Balatontól 15 km-re fekvő, népművészetéről és hagyományairól messze földön ismert község Buzsák.

A több mint 500 éves település virágzó hagyományai, építészeti látnivalói, hagyományos rendezvényei jelentős idegenforgalmi vonzerővel bírnak. A 15- 16. században nagy számú dalmát, ill. illír, horvát nemzetiségű család telepedett le a területen, és az általuk hozott tradíciók átfonták az itt élők életét. Kialakult egy olyan jellegzetes kultúra, amely csak erre a közösségre jellemző.

A buzsáki ingnek ismert ruhadarab az ujjakon szőttes díszítésű volt, ismert az ingujj alján és az ingujj hosszában elhelyezett díszítés is. A ingujj végét sokszor széles csipkével díszítették, a csipkéket is az asszonyok  verték.
Ugyancsak nagy múltra tekintenek vissza a szőttesek. A szövés-fonás mesterségét már 8-10 évesen megtanulták a lányok, hiszen 15-16 évesem már férjhez is mentek.
A háziszőttes vászonból készültek a férfiak ingei, gatyái, a női blúzok és az alsószoknyák. A lepedőket színes szőttessel és rátéttel is díszítették. 

A díszlepedőket a lányok a férjhezmenetelükkor kapták. A gyermekágyas lepedőt az asszony ágya elé, a gerendába vert szegre akasztották "szemmelverés" ellen.

Buzsákon három hímzésfajta ismert, a vézás, a boszorkányos, és a rátétes, más nevén „bécsis” hímzés.

Az eredeti vézás hímzés vászonra készül, piros-fekete illetve piros-kék fonallal töltik ki az előzőleg grafitceruzával megrajzolt motívumokat.
A községben több úgynevezett „rajzolóasszony” van, akik a hímzőasszonyok részére megrendelésre előrajzolják a motívumokat.
A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a hajó, a csibeláb, a lánc és a legyező.
 

A boszorkányos hímzés eredete a régi úri hímzésre vezethető vissza.
A kézimunkát előrajzolt minta szerint a rajzolás vonalán láncöltésekkel körbevarrják, utána töltik ki magát a mintát „boszorkányos” öltéssel.
Valamikor fehér vászonra varrták a tulipán, rózsa, bimbó, nefelejcs, levél mintákkal, különböző színű fonallal, az alapot pedig kitöltötték fekete színnel, szintén boszorkányos öltésekkel. Így a kézimunka úgy nézett ki, mintha fekete alapra készült volna.Rengeteg időt és fonalat igényelt, emiatt napjainkra csak egy-két darab lelhető fel a szekrények mélyén a fekete háttérrel kivarrt kézimunkák közül.



A rátétes, vagy ahogy itt hívják „bécsis” az egyik legismertebb buzsáki hímzésfajta.
A motívum előrajzolás nélküli kivágása, valamint a kivágott anyag ráfércelése és a másik anyagra való apró, szinte láthatatlan öltésekkel való rávarrása nagy figyelmet és szakértelmet igényel.
Az alkalmazott motívumok nagyon sok változáson estek át az elmúlt évtizedek során.
Kezdetben halotti és gyermekágyas lepedőkön találkoztunk ezzel a hímzéstechnikával. A régi hímzéseken a motívumok igen esetlegesek, az alkalmazott minták esztétikai megjelenése közel állt a régi konyhák polcainak papírkivágásos csíkdíszeihez.
A régi piros csigavonalas hímzés a XIX. sz. végére szinte teljesen feledésbe merült, a korábbiakkal ellentétben ruháikon sem alkalmazták sehol. Ha megnézzük a XIX. sz. végi halottas lepedőket, a szőttesmintát keretező rátét motívumai nagyon elnagyolt, kezdetleges mintasorok, valóban a papírkivágás egyszerű motívumai elevenednek meg rajtuk.A XX. század elején már csodálatos darabok láttak napvilágot, amelyek már a vágóasszonyok finom ízlésvilágát tükrözik.
Az egyszerű mintákat felváltották a bonyolult, művészi kidolgozású virágok, levelek, indák, melyek az ágyterítők mellett a megrendelésre készülő tüll alapanyagú sálakra, ruhákra is felkerültek.
A rátét anyagát – mely piros, kék, vagy fehér színű batiszt, - szimmetrikusan összehajtják 2, esetleg 4 részre, majd előrajzolás nélkül ollóval virág, esetleg virág - és állatmotívumokat vágnak ki. Aztán kiterítve a rávarrandó alapra – vászon, sifon, vagy tüll anyagra – fércelik, majd a tűvel aláfordított mintaszéleket finoman, gondosan, apró öltésekkel körülvarrják. Leggyakoribb motívumai a szegfű, labdarózsa, árvácska, tulipán, cakni, levél, katykaringók, páva, szarvas.
Ma már nagyon kevesen készítik, hiszen nagyon kevesen élnek már az ún. „vágóasszonyok”.



A teljes méretű képhez kattints ide

 

“Utolsó szent örökségünk ez, amit senki tőlünk el nem vehet: népművészetünk ősi titka. Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség ez, melynek egyetlen tulajdonosa a Magyar, bárhol éljen is.”
Wass Albert

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése