"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2013. november 3., vasárnap

Pilis hegység ősembere


 A régészet vagy archeológia tudománya a régi korok kultúráit tanulmányozza különböző tárgyi leletek alapján. A régészet legfontosabb társtudománya a történettudomány, amely a régészek kutatási eredményeit is felhasználja a történelem feltárásához. A régészek leggyakoribb módszere az ásatás, amikor a föld alól tárják fel pontos tervek és rendszerezés alapján a múltbeli épületek vagy sírok maradványait. Ezen kívül víz alatti és barlangi régészeti kutatások is előfordulnak. A régészek a jellegzetes azonosságokat mutató leletegyütteseket földrajzi terület, illetve korszak szerint összekapcsolják, mint a feltételezhetően összetartozó emberi közösségek, törzsek vagy népek hagyatékát. Ezeket az összetartozó leletegyütteseket, illetve a mögöttük álló hajdani kultúrákat nevezik régészeti kultúráknak.

A Pilis hegység ősembere..

A vadregényes Pilis joggal és méltán nyűgözi le az embereket. Területén barangolva lépten-nyomon történelmi nyomokra bukkanunk. Várak, erődítmények, védművek, kolostorok, templomok, kőfülkék, barlangok vélt vagy valóságos romjait vagy maradványait találjuk.



"A Pilis hegység környékén az utolsó jégkorszak végén jelent meg az első ember. Ebben az időben a sarkvidéki hótakaró lehúzódott az európai szárazföld belsejébe, s a Kárpátok vonulatát örök hó fedte. Jellemzők az állandóan rendkívül hűvös nyarak. A tél nagyon hosszú volt, a nyár rövid, hideg és nedves. Az ősz már augusztusban kezdődött. Elszaporodtak a sarkvidéki rókák, hermelinek, havasi pockok. Hófajdkakasok rikácsoltak nyirkos tavaszokon.

A régészet segítőtársa, a paleontológia, hihetetlenül érzékeny "hőmérőt" talált ki a jégköri éghajlat mérésére. Barlangok rétegeiben, sziklarepedésekben ezrével gyűltek össze egerek, pockok, apró rágcsálók csontjai. Mindegyiknek ismerjük pontos természetrajzát, életfeltételeit, a fajok arányából biztosan meg tudjuk állapítani a hőmérsékletet. A Pilis hegységben nyár közepén 11-12 fok volt a hőmérséklet.

Különös embercsoport élt ekkor a Pilisben a kiskevélyi barlangban és a pilisszántói kőfülkében. Az ősember korának talán legtitokzatosabb embercsoportja Magyarországon! „Barlangi gravettiek", mások szerint „barlangi eszkimók". Nagyon keveset tudunk róluk egyelőre, mert kevés és hiányos az a régészeti lelet, amely tőlük ránk maradt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy valóban barlanglakók voltak-e ezek az elzárkózott hegyi emberek, olyan korban, amikor már rég földkunyhókban laktak mindenütt, vagy csak még nem találtuk meg szabad ég alatti vadásztáboraikat. Mindenesetre feltűnő, hogy a barlangjaik mindig a hegyvidék szélén vannak, a síkságra, alacsony dombvidékre néznek.

A pilisi vadászok teljesen a rénszarvasra specializálták magukat, különlegessé váltak az eszközeik is. Csupán a pilisszántói kőfülkében 1200 rénszarvas combcsontjának gömbölyű végét ütötték le, ami azt mutatja, hogy itt csupán feldarabolták az állatokat, eltávolították a fölösleges részeket a koponyával együtt, a húst pedig elszállították más helyre. Hová? Nem tudjuk. Még érdekesebbek a pilisi vadászok szerszámai. Mindössze kétfajta szerszámukat ismerjük. Az egyik alig néhány centiméter hosszú, pattintott hegy a „gravetthegy". A másik apró, egyik szélén ügyesen pattintott, finom kis penge. Ezeket a kis pengéket leginkább egy zsebkés kisebbik pengéjéhez lehetne hasonlítani, csontból vagy fából készült foglalatba erősítették. A foglalat 20-30 centiméter hosszú is lehetett, a vége csúcsos volt. Két oldalán hosszú rést vágtak a kőpengék számára. Ebbe erősítették be sorban az apró pengéket és így kétélű kőélű lándzsa lett belőlük.

A Pilis hegység vadászai valószínűleg oldalági leszármazottai voltak a síksági gravet-ti törzseknek. Erre mutatnak a „mikró" nyílhegyek, de ezt jelzi néhány érdekes csonttárgy is, mely a jégkor végéről maradt ránk. Az egyik barlangban piskóta alakú csontdísz, a másik barlangban csontból faragott, véséssel díszített amulett került elő. Ezek is gravetti törzsek használati tárgyaira emlékeztetnek.

A Remete-hegyi Felső-barlangban (Máriaremete és Nagykovácsi között) 1969-ben megtalálták a „neandervölgyi" ember pattintott kőszerszámát. Egyszerű, kitűnően megmunkált, bal oldali élű kaparó volt, az éle kissé fogazott. Az itt előkerült felső-barlangi szerszám anyaga szép fényes, barna színű kőzet. Radiolarit. Régebben jáspisnak nevezték. Megállapítható, hogy Dorog környékéről került ide. Tehát ott is megfordult, nyersanyagot gyűjtött és vadászott a Felsőbarlang embere.

A barlangból huszonnégy fajta állat maradványa került elő. Ebből kiderült, hogy mire vadászott az itt élő ősember, és az is, hogy milyen volt az akkori éghajlat, az ember természeti környezete. Nagyjából az alábbi állatfajokra lehetett következtetni: siketfajd, hófajd, farkas, róka, barnamedve, barlangi medve, hermelin, borz, barlangi hiéna, oroszlán, nyúl, mamut, jégkori vádló, gyapjas orrszarvú, gímszarvas, rénszarvas, óriásgím, kőszáli kecske, pézsmatulok stb.
Ez a fauna, az állatfajoknak ez az együttese, egy-két kivétellel szinte kizárólag vadászat révén került a barlangba. Legnagyobb számmal a barlangi medve fordult elő. Az oroszlán, a mamut, az orrszarvú, az óriásgím agancsaival be sem fért volna a barlang nyílásán. Ezek zsákmányként kerültek ide. Sőt az is megállapítható, hogy csak egyes részeit hurcolták be. Az óriásgímnek például a levetett agancsa ott feküdt a barlang hátsó részében.

Az éghajlatáról még többet mondanak az elejtett állatok. Azt mutatják, hogy lassan lehűlt a klíma, közeledett az utolsó jégkorszak. A hiéna, a vádló, az oroszlán megélt még talán tovább is, de időnként már megjelent a hófajd és az északi rénszarvas. A réteg, megannyi leletével nem lehet fiatalabb a Würm-jégkor kezdeténél, mert pl. a pézsmatulok később már egyáltalán nem élt a Kárpát-medencében.
Hol vadászott, merre járt a Felső-barlang embere? Természetesen itt vadászott, de eljutott a vörösvári völgybe is egészen Dorogig. Azonkívül megfordult Budafokon vagy a Tétényi síkságon. S az itt talált hatalmas medveagyar megtetszett neki és hazavitte a barlangjába. Ez pedig támpontot adott a régészeknek az ősember mozgási területéről.

Az 1932-ben felfedezett Bükk-hegységi „neandervölgyi" embermaradvány után 37 évig váratott magára a következő (Felső-barlangi) „neandervölgyi" lelet megtalálása.
A jégkorszak végén a tőlünk északra és délre talált ősemberek, azaz ezek a különös vadászok a rénszarvasokkal együtt eltűntek. Ők voltak ezen a vidéken az utolsó ősemberek.
Elmúlt a jégkorszak, lejárt a mamut- és rénszarvasvadászok ideje. E vidék ősemberei bizonyára ismerték már a barlangok adta természetes lakásokon kívül a földbe vájt lakóputrit is. Olyan volt ez már, mint később az első földművelőké. Le is telepedhettek volna, ha nem a vadászat hajtja őket. Elkészült az első, agancsból csiszolt „kapa", amilyennel pár ezer év múlva a legegyszerűbb fajta földművelést kezdte meg az ember. Foglalatba erősítette a kőpengéket, ugyanúgy, ahogyan később az első sarlók éle készült. Ismerték a csontból csiszolt „varrótűt", ám egyelőre inakkal varrtak. Később megszelídítették az állatokat, s kialakult az állattenyésztés."
Forrás : Magyar régészet regénye 1976.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése